szerző: Grosz Tamás
A gazdaságokból sosem hiányozhatott a fekete bodza (Sambucus nigra), melynek minden részét felhasználták. Tenyérnyi fehér virágai szerényen világítottak az árnyékos udvarok mélyén.
Magyarországon több bodzafaj is él. A kevésbé előforduló fürtös bodza – a virágai nem alkalmasak szörpnek – bogyója pirosas színű. A gyalogbodza bogyója fekete, sőt a virágja is hasonló a fekete bodzáéhoz, de nem fás szárú. Viszont – figyelem! – mérgező.
A május-júniusban gyűjthető fekete bodza 2-3 méter magas, fás szárú növény. Jellegzetes illatú, sárgás-fehér virágzatú növény. Igénytelen, de kedveli a nitrogénben dús talajokat. A szára és hajtásai belül üregesek. (Gyerekkoromban ebből készítettük az úgynevezett kócpuskát: kenyérgalacsinokkal megtöltöttük a bodza szárát, s egy erőteljes fújással kilőttük.)
A virágokat száraz időkben szabad csak gyűjteni, mert a nedvesen könnyen megbarnul. Akkor száraz, ha a virág szárai már pattanva törnek. A lemorzsolt virágok közül a szárrészeket távolítsuk el, mert azok mérgezőek. A virág izzasztó és vizelethajtó hatású.
A virágzatból nagyon sok minden készíthető, sűrű palacsintatésztába mártva kisüthető. Borban áztatva muskotályszerű ízt ad a nedűnek. A leggyakrabban szörpöt készítenek belőle.
Az érett terméseket (bodzabogyókat) ősz elején – mikor lilás-fekete színűek – kell leszedni. A bogyók magjai enyhén mérgezőek, így feltétlen szűrjük le. A bodza minden zöld része – így az éretlen bogyó is – ugyancsak mérgező. Hevítésre a méreg lebomlik, és hatástalanná válik. A bodzabogyó csak feldolgozva fogyasztható.