2017. április 27., csütörtök

Nem és nem! De miért nem? A csicsóka.

Van egy növény, a csicsóka, ami bár kellemes ízű és táplálkozástani szempontból is kedvező a hatása, takarmányként is hasznosítható, viszonylag igénytelen és mégis marginális szerepet játszik a világ mezőgazdaságában. Magyarországon is. Ma világszerte alig 100 ezer hektáron termesztik, míg hazánkban ez az adat alig ezer hektár. A csicsóka elsődleges termőterülete ezzel együtt Európa, innen is leginkább Olaszország, Spanyolország és Franciaország.
Pedig érdemes lenne foglalkozni vele, mert a csicsóka terméshozama akár 80(!) tonna/hektár is lehet. De vajon mi lehet az érdektelenség oka?
Nos, az elsődleges ok az információhiány. A potenciális termelők nem ismerik sem a növényt, sem a csicsóka hasznosításának lehetőségeit. És mivel kicsi a kínálat, nem alakult ki a feldolgozás ipari háttere sem. 
Fontos tisztában lennünk a tárolhatóság problémájával is: a csicsóka gumója nehezen tárolható. Ki kell térni – ezeken túl – a betakarításra is. A gumószedés csak a gépi és a kézi betakarítás kombinációjával végezhető el.

A csicsóka nagy mennyiségű zöldhozamot is produkál, amely takarmányként szolgálhat haszonállatainknak

Mindezen nehézségekkel szemben áll viszont a a várható terméshozam. A csicsóka extenzív viszonyok között hektáronként 10-20 tonnát terem, ami közepes termesztési viszonyok között felmehet akár 25-40 tonnára is. Kedvező termesztési viszonyok között pedig 40-80 tonna csicsóka takarítható be hektáronként.
Ráadásul nem kell évente újra telepíteni, mert 5–10 éven át is jó termést adhat.
A fiatal leveles szárat lehet zölden etetni, silózni vagy szénaként hasznosítani. A zsenge fiatal csicsóka legeltethető és kaszálható is. A legtöbb haszonállattal etethető. Az őszi leveles csicsóka szára felhasználható szilázsként is.
A csicsóka nyári leveles szártömege a hasznosítástól függően hektáronként 15–50 tonna között változhat. Ősszel viszont 20–50 tonnára tehető, ami általában megegyezik a csicsóka gumótermésének mennyiségével.

2017. április 24., hétfő

Szövetkezés a vidék jövőjéért

„A földet nem apáinktól örököltük,
hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” 
Dr. Szabó Zoltán ügyvezető titkár (HANGYA Együttműködés)
A mottóul választott gondolat korunk egyik legnagyobb kihívásának, a fenntartható vidékfejlesztés elvének frappáns megfogalmazása. Időszerűnek látszik az elmúlt húsz év tükrében annak számbavétele, hogy a gondolatok és tettek a ma számára milyen tanulsággal szolgálnak, és éppen ezért milyen teendőket tesznek indokolttá a hosszútávon élhető vidék léte szempontjából. Ebben az összefüggésben elsősorban annak tanulságait tekinti át a jelen cikk, hogy az egyéni és közösségi tevékenységek viszonya miként és miért alakult olyanná, ami a mai kort jellemzi.
Nem véletlen, hogy a 2010-ben alakult kormány programja a „Nemzeti Együttműködés Programja” címet kapta. A cím önmagában sugallja, hogy előrelépés, fejlődés csakis együttműködéssel érhető el. A szocialista korszak napjainkig ható társadalmi- gondolati öröksége az együttműködés tekintetében számos ellentmondást hordoz. Egyfelől a politikai kényszerrel létrehozott közösségeket (nevezzük nevén, szövetkezeteket) nem tekintette sajátjának, másfelől a „puha diktatúra” korában elindított engedményekkel az individuális szempontok térnyerését segítette, ami az 1990 utáni féktelen liberalizmus, „az egyén mindenek felett” szemlélet uralmához és – tisztelet a kivételnek, de - a valódi vállalkozói mentalitás helyett az ügyeskedő magatartás dominanciájához vezetett. A gazdaság és társadalom fenntartható fejlődéséhez ezért nélkülözhetetlen az egyén és a közösség viszonyában a harmónia helyreállítása, megteremtése. A 2010-es kormányprogram (1) ennek megfelelően a mezőgazdaság fejlesztését illetően ezt a perspektívát sugallja:
„Csak egy összetettebb, sok kis- és közepes méretű birtokra épülő, változatos termékszerkezetű mezőgazdaság tud nagyszámú, megélhetést biztosító munkahelyet teremteni, és ezáltal kellő távlatot nyújtani a gazdatársadalom, és utánpótlást a fiatal gazdák számára.
E kisebb építőelemekből szerveződő gazdasági szerkezet a piaci versenyben akkor indul jobb eséllyel, ha államilag is támogatott, önkéntes beszerzési, termelési, feldolgozási, illetve értékesítési társulásokat hozunk létre.”

A dokumentum rámutat arra, hogy a magyar mezőgazdaság (beleértve a vidéket) megújulása az egyéni és közösségi tevékenység összehangolásán, szerves egységének kialakításán múlik. A gondolat nem új, hiszen a magántulajdonra és valódi szövetkezetekre épülő agrárágazat, mint a vidék felemelkedésének alapja az 1990-es kormányprogramnak is szerves része volt. Erről Antal József miniszterelnök a kormányprogram ismertetése során (2) így szólt:
„A kormány új agrárpolitikát hirdet meg. A piacgazdaság elképzelhetetlen valódi magántulajdonos nélkül, ami a mezőgazdaságban nagyrészt természetes személyek tulajdonát jelenti, és zömében egybeesik a tulajdon és a használat. Az új mezőgazdaság alapvetően magántulajdonos termelők családi együttműködésén, valamint a tulajdonosok valódi szövetkezetein, meghatározott, szűkebb körben állami gazdaságokon alapul.”
Ezzel összhangban született 20 évvel ezelőtt az 1991. évi XXV. törvény (közismert nevén az ú.n. kárpótlási törvény), amely meghatározó lépés volt a vidéki lét és társadalom jövőképének átalakításában. A földtulajdon rendezésének elvét követően az 1992. évi I. és II. törvényekkel az Antal- kormány az idézet másik meghatározó elemének, a szövetkezeteknek a helyzetét is az új tulajdoni- társadalmi viszonyok közé kívánta illeszteni.
Húsz év távlatában elmondható tehát, hogy azonos módon és eszközökkel látja a két kormányzat az agrárágazat és ezen keresztül a vidék felemelkedésének megvalósíthatóságát. Ugyanakkor joggal feltehető a kérdés: mi az oka annak, hogy húsz év után is csak irány meghatározásánál tartunk? Valóban nem történt semmi, ami utat és modellt mutatna? A kérdésekre adható válaszok hátterében a privatizáció során elkövetett hibák, a valódi szövetkezetek kialakulását fékező hatások egyaránt fellelhetők, de nem elhanyagolhatóak a vállalkozói réteg már említett, a szocialista múltból átörökítettattitűdjei sem.
A közel- és régmúlt öröksége
Bár csábító lehet a magánosítás mulasztásainak részletesebb elemzése, a vidék elmulasztott fejlődési lehetősége szempontjából itt és most csak utalásszerűen indokolt foglalkozni e gondokkal. Mindenesetre a kárpótláshoz kapcsolódó befejezetlen folyamatok, így a földtulajdon nevesítésének hiánya a termelőeszköz oldaláról, az élelmiszeripar és kereskedelem „kiárusítása” a piac oldaláról tette kiszolgáltatottá a vidék mezőgazdasághoz kötődő szereplőinek zömét. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, ebben a folyamatban benne rejlett az 1990 előtti időszak anyagi és szellemi öröksége is, így a földtulajdonhoz jutás egyéni eufóriája elnyomta a közösséget feltételező gazdasági- piaci racionalitás építésének felismerését, ami még azokat is megérintette, akiknek lehetősége lett volna a feldolgozóipar privatizációjában részt venni. A termelői kézben tartott piaci kapcsolatok hiányában az üzemi szintű versenyképességre koncentráló magatartás és ösztönzés önmagában is fékezte a fenntartható fejlődést, ezáltal a vidék fő gazdasági komponensének, a mezőgazdaságnak az említett programok szintjén vázol jövőképének elérését. Másként fogalmazva, a privatizáció egyéni szinten – ellentmondásai mellett- megteremtette a fenntartható vidékfejlesztés alapjait, de a kapcsolódó szervezeti, morális és mentális feltételek megakadályozták a program kiteljesülését. Ennek kulcseleme a szövetkezeti rendszerfejlesztés hiánya volt, ezért ennek részleteit mélyebben vizsgáljuk.
A valódi szövetkezés, azaz a versenyszféra szabályait alkalmazni képes, tagjai felé ugyanakkor nem- profitérdekelt, alulról építkező demokratikus közösség szisztematikus kiépítésére ugyanis az elmúlt húsz évben a jogi, mentális feltételek lényegében nem álltak rendelkezésre. Az 1992. évi szövetkezeti törvények a tiszta helyzet teremtés szándékával az egykor TSZ-be kényszerítettek mintegy politikai kárpótlását helyezték a középpontba, ugyanakkor lehetővé tették az egykor közös vagyon kft.-kbe történő átmentését, a jogi eszközök felkínálásával szinte utat mutatva erre. Ezt folyamatot erősítette a társadalmi szemléletben elterjedt, már említett általános liberalizációs folyamat, amelyet az egykori TSZ-ek érdekképviseleti szervezete maga is hangoztatott.
A valódi szövetkezeti fejlesztés esélyeit az 1994 utáni kormányzat gazdaság és társadalompolitikája tovább gyengítette. A szövetkezet és a kft. működése közötti lényegi különbség elmosásának szándéka (ami már az 1992.évi I. tv. – ben is teret nyert a szövetkezeti üzletrészt bevezetésével!), alapvetően a nyers tőkeérdekeltség további térnyerését szolgálta, és ez a jogi szabályozás szintjén egyre érzékelhetőbbé vált. Természetesen nem hagyhatók figyelmen kívül a hasonló nemzetközi folyamatok (3), és az, hogy ebben az időszakban, de már 1990-től kezdődően a nyitottabbá vált magyar gazdaságban megjelent külföldi befektetők (piacot megvásárlók?) szándékait és lehetőségeit is erősítette ennek a szellemnek az uralkodóvá válása. Akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy vállalkozások jogi formája körüli ellentétek az egyszerű tőkeérdekeltségre épülő filozófia és a munkaalapú társadalom kiépítésének szándéka között feszült és feszül ma is. A valódi szövetkezet elsődleges célja ugyanis nem a tőkebefektetésével arányos osztalék, hanem a közös tevékenység fenntarthatósága, ami persze nem azt jelenti, hogy a szövetkezet egésze nem törekszik a profit elérésére, hanem azt, hogy a tagok a szövetkezeti profitból a részvétel arányában részesülnek. Ezért tekinthető a szövetkezeti forma a fenntarthatóság letéteményesének.
Nem újkeletű az ellentét a tőkeérdekeltségre épülő gazdaságfilozófia és a munka alapú társadalom kiépítésének szándéka között. Ennek talán egyik leggyakorlatiasabb jellemzését a XIX. század végi vidéki Magyarország helyzetéről az 1923-ban kiadott (4) „HANGYA első 25 éve” c. könyv adja a 17.-18. oldalán az alábbi idézet részlettel:
„…. A közgazdasági szabadság pompásan csillogó leple alatt sorvasztó folyamat indult meg, s egész vidéket ítélt halálra. Az üzérszellem hitel formájában adta be a mérget a falu népének, mely a mezőgazdasági bajok közepette kapva- kapott a halálos segítség után. Országszerte merészen tombolt a hiteluzsora……….. A szorult helyzetbe került gazdák előre eladták a termésüket a falubeli uzsorásnak, aki gyakran váltót vett, s az így kiszolgáltatott adós feje fölött hamarosan megüttette a dobot. A kényszerárverések járványszerűen terjedtek………… A törvényhozás sem a föld népét, sem a termését nem védte a külföldi verseny megsemmisítő támadásával szemben………. Az uzsora ellen és a kereskedelmi leleményesség (gépmegrendelések, részletfizetéses rendelések gyűjtése, váltókkal való visszaélések) sokféle fajtája ellen védhette volna ugyan a törvényhozás a falusi népet, de ki gondolt erre az „állami beavatkozásra” a közgazdasági liberalizmus mézes heteiben?!”
Az idézett állapotok orvoslására alapította 1898-ban HANGYA szervezetét társaival együtt gróf Károlyi Sándor. A francia forradalom szabadságeszményéből kiinduló gróf a korabeli doktriner liberalizmus kritikájaként a gönci beszédben így fogalmazott:
„Az erősebb, az ügyesebb uralmának korlátnélküliségét kifogásoljuk, mert azt tartjuk, hogy a szabadság egymagában odaállítva, mint ideál, szertelenségekre ragad, és az ügyesebbnek, az erősebbnek a korlátlan uralmához vezet akkor, ha nincs enyhítve ama másik két faktor által, amely száz és egynéhány évvel előtt Franciaországban hangzott fel először, és amelyet azóta a művelt világban mindenütt jelszónak fogadtak el, amely a szabadság eszméjét kiegészíti és korlátozza: ez az egyenlőség és testvériség fogalma.”
Véleménye szerint ennek a liberalizmusnak a szabadságkultusza minden közösséget két részre szakít gazdasági és egzisztenciális téren. A kettészakított társadalom egyik oldalán a szabad versenyben előnyökre szert tevő erősebbek, míg velük szemben állnak a gyengébbek, akik nem képesek hasznot húzni belőle, sőt, esetleg még veszteség is éri őket. Anka tanulmánya (5) szerint Károlyi gróf e helyzetben úgy gondolta, hogy a megoldás a szövetkezetek intézményében található meg, mert akik a szabad verseny áldozatai lettek, nem tudják megfelelően érvényesíteni érdekeiket sem a verseny nyerteseivel, sem az állammal szemben. A gyengébbek tehát a szabadság által kínált cselekvési lehetőséggel nem tudtak úgy élni, hogy bármilyen hasznuk származzon belőle, mert az élet szabad versenyében eleve rosszabb feltételekkel indultak. Károlyi és társai szabadságot a közösségre alapozták, mert az képes azt hasznosítani, míg az egyén nem feltétlenül. A francia forradalomból származtatott elvi és eszmeáramlati oldalról e gondolatokat az is erősítette, hogy annak hármas egységében, a liberalizmus központi gondolatát jelentő szabadság mellett az egyenlőség és testvériség jelszava is hangsúlyt kap, ami a korabeli keresztény-szociális áramlatok mozgatórugója. Nem véletlen tehát az, hogy a korabeli statisztika szerint a HANGYA szövetkezeti elnökök mintegy 30 %-a protestáns lelkész volt. A keresztény-szociális eszmeáramlat katolikus képviselői is a jelentős segítséget adtak a szövetkezeti fejlesztéshez, hiszen Prohászka Ottokár püspök - aki magyarra fordította XIII. Leó pápának a „Rerum novarum” c. enciklikáját, mely a liberális kapitalizmust, mint a társadalmi egyenlőtlenség okozóját és a szocialista mozgalmakat, mint a magántulajdont tagadókat egyaránt bírálta - szintén aktív közreműködője volt a HANGYA szervezetet létrehozó Magyar Gazdaszövetség vezetésének.
A XIX-XX. század fordulójában létrejött HANGYA szervezet a szövetkezetek hálózatának megteremtésével a közösségformáló értékek tiszteletéről és képviseletéről tettek tanúbizonyságot. Liberális, ugyanakkor keresztény-szociális gondolkodóként olyan eszmék fontosságára hívták fel a kortársak figyelmét, amelyekről szerintük a liberalizmus elfeledkezett. A túlzásokba eső szabadság ellenében a méltányos szabadság képviseletét vállalták magukra, amely nem teremt kirívó egyenlőtlenségeket, mert a közösségi érdekeket helyezi előtérbe. A szubszidiaritás / önsegély elvével az emberek egymásrautaltságát és a közösség iránti felelősségtudatát kívánták kifejezni, ugyanakkor keresztény alapon elvetették az uniformizáló egyenlőséget is.
Az 1998 után kormányra kerülő polgári kormány ugyanezen eszmeáramlatnak a talaján állva a 2000. évi CXLI. és a CXLIV. törvényekkel ismét megkísérelte kiteljesíteni azt a szövetkezeti megtisztítási folyamatot, amelyet az Antal- kormány kívánt megvalósítani, az eredmények mellett azonban az ehhez alkalmazott egyes eszközök (pl. az amúgy szövetkezetidegen üzletrész- tőke kezelésében az állami felvásárlás) tovább nyomták a kft.-vé alakulás irányába a meglévő szövetkezeteket. Ugyanakkor a kormányzati ciklus meghatározó lépése volt, hogy 1999-ben nyílt meg első ízben jelentősebb összeggelpályázat szövetkezetek létrehozásához és alapvető működéséhez a földművelésügyi tárca keretéből, amikor a saját erőforrásuk kétszeres összegét nyerhették el a szövetkezők. A támogatás igénybevételének feltételei: minimálisan 8 fős taglétszám, a mezőgazdasági termelés, és a minimum öt éves működés felvállalása volt, valamint az, hogy alapszabályukban érvényesüljön a három legfontosabb szövetkezeti alapelv: nyitottság, önkéntesség, egy tag - egy szavazat. Ez a lehetőség nagy lendületet adott a hazánkban újfajta, ugyanakkor az Európai Unióban már hagyományosan jól működő szövetkezeti forma elterjedésének. A HANGYA újbóli életre keltésében e feltételek mellett az játszott szerepet, hogy az 1990-es évek második felében létrejött néhány olyan termelői közösség, amely a gróf Károlyi Sándor Szervezetfejlesztési Alapítvány projektjei és eszmei útmutatása révén a dán szövetkezeti modell megismerése után a klasszikus szövetkezeti elvek alkalmazásával alakultak meg. E szövetkezetek hozták létre 1998-ban a HANGYA Szövetkezeti Együttműködést. Az ösztönző kezdeti lépést azonban nem követték azok a rendeletek, amelyek a szövetkezetek beruházásait, pénzügyi stabilizálását támogatták volna olyan ütemben, ahogy az elvárható lett volna. Mégis nagy eredménynek számított, hogy 2000-re már több,mint 300 „újtípusú” szövetkezet jött létre. A jelző azért sokatmondó, mert lényegében a vázolt folyamatok következtében a „szövetkezet” szó önmagában a társadalmi tudatban nem volt egyértelmű. A szövetkezeti rendszerugyanis eddigre Magyarországon – az agrárágazat egészéhez hasonlóan – kétarcúvá vált: egyfelől a szövetkezeti rendszert hangoztató, de lényegében tőkehasznosító társaságként működőkre és a kényszerükben – és nem feltétlenül meggyőződésük alapján – szövetkezőkre, akik valós marketing szövetkezeteket áhítva, zömükben folyamatosan csak a túlélés szintjéig tudnak eljutni. A szövetkezeti alapelvek következetes alkalmazásával létrejövő „újtípusú” szövetkezetek fejlődése a 2002. évi kormányváltás után megtorpant, míg a 2006. évi X. törvény felgyorsította a valós szövetkezeti alapú termelői összefogások felbomlását. Ez a törvény ugyanis inkább arról szólt, hogy miként alakulhat át kft.-vé a szövetkezet, mintsem arról, hogy miként működjön szövetkezetként.
A gazdasági társasági forma elemeinek érvényesülése, a tag és a szövetkezet közötti tiszta gazdasági kapcsolatok szigorú érvényesítésének háttérbe szorítása nem csak a szövetkezeti törvényben, de az FVM által készített – a termelői közösségeket érintő - szabályozásokban (TÉSZ-ek, termelői csoportok elismerése, működési feltételeinek meghatározása) is teret nyert. Sajnos olyan anyagi erő, amely az 1990-es évek végén lökést adott a szervezetek gazdasági megerősödéséhez, az említett alakulási támogatáson kívül nem áll rendelkezésre, sőt később az EU-s felkészülést szolgáló SAPARD programban, illetve a 2004-2007 közötti fejlesztési programokban a gazdák szövetkezeti összefogásai a fejlesztési forrásokhoz való hozzájutásból is ki voltak zárva. Az Új Magyarország Vidékfejlesztési Program ugyan végre teret enged a társulások működési feltételeinek, egyes fejlesztéseinek, azonban főleg ez utóbbinál a saját erő hiánya, a banki hitelezés kondíciói fékezik a folyamat kiteljesedését.
A jelen és jövő teendői
Milyen feladatok állnak tehát az élhető vidék megteremtése érdekében a 2010-ben kormányra kerülő polgári kormány előtt, mit tehet az állam, mit tehet a társadalom? E kérdésre jó választ ad a HANGYA története, amely a trianoni trauma után segített az ország, a vidék talpra állásában, példát mutatva egyidejűleg az állam és a társadalmi szereplők egymásra utaltságára és együttműködésére is. Nem feledhető, hogy ebben a folyamatban könnyebben adott elvi és eszmei zsinórmértéket az atörténelmi, társadalmi és eszmei folyamatosság, amelyben összeilleszthető volt a liberális gondolkodás és a keresztényszociális eszmerendszer is.
Ma a globális viszonyok között, a szocializmus eszmei, anyagi és morális örökségével terhelve, húsz év vargabetűi után másként fogalmazhatók meg ugyanazok a teendők, mint azt a XIX. századi elődök tették. A korba illesztetés miatt másként, de ugyanakkor azonosan kell meghatározni, azért, mert a gondok gyökere is azonos. Az élhető vidék feltétele ugyanis korábban is, ma is a nagy társadalmi kontrasztok nélkül megvalósuló gazdasági prosperitásamely jelentős hányadban (hangsúlyozva, hogy nem kizárólagosan!) a természeti erőforrások okán erősen függ az agrárágazati tevékenységtől. Ezért tekinthető kulcselemnek a mezőgazdaság sorsa, és ezen belül az, hogy az ezen alapuló értékteremtés minél nagyobb hányada szolgálja a vidéki népesség boldogulását. A múlt üzenete szinte készen adja a módszert: szövetkezni kell, hogy a piaci kitettség helyett piaci részvételhez jusson az, aki a vidék fő lehetőségéből, a mezőgazdaságból kíván megélni. Az összefogásnak pedig azért indokolt szövetkezeti alapon megvalósulnia, és nem tőkehasznosítási elvre épülnie, mert csak ez a jogi forma teremtheti meg a nagy társadalmi kontrasztok kialakulásának megakadályozását, intézményhálózattá szerveződését (6)(7). Az 1990 utáni polgári kormányok eddigi törekvései többek között azért nem vezettek eredményre, mert ezt az alapösszefüggést nem tudták (akarták?) következetesen végigvinni, így a létrejövő szervezeteknek két világháború közötti HANGYA rendszerű erős hálózattá formálására nem volt esély.
Ebben a folyamatban mind az államnak, mind az állampolgároknak meghatározható a feladata, szerepe. A szövetkezet a tagok, a résztvevők olyan tagi egyenlőség elvére épülő társulása, amelynek összetartó ereje a közösen felismert érdek, tehát alapelv az önkéntesség, az alulról építkezés. A tudatos és felelős egyének szövetkezeti társulása nem magától alakult ki, abban a morális környezet mellett a tudati felkészítés is döntő szerepet játszik (a minta adott: Grundtvik püspök, Raiffeisen, Le Play munkássága, a népfőiskolák szerepe a vidéki népesség képzésében). Ezért egy erős szövetkezeti rendszer és hálózat alapvetően a benne résztvevő egyének, személyek döntésén, hozzáállásán nyugszik. Ezért látszólag a szövetkezetek ügyéhez az államnak semmi köze, az autonóm szövetkezetek függetlenek az államtól. Ugyanakkor minden függetlenség viszonylagos, hiszen mind az egyének, mind a szövetkezetek maguk is a piac, és az állam által befolyásolt gazdasági- társadalmi térben tevékenykednek. Korunkat jellemzi, hogy a neoliberális irányzatok révén uralkodóvá vált globális gazdaság eredményeképpen a társadalmi gondolkodást olyan mértékben beszűkítette a szűk tőkeérdekeltség és a látszólagos szabadság az ennek javaihoz való hozzáféréshez, hogy a valódi önérdekek felismerése korlátozottá vált. Az egyén korlátlan lehetőségének felcsillantása, a transzparencia csökkentési lehetőségei a gazdasági társaságok anonim jellegével versenyelőnyt jelent a demokratikus társadalmi ellenőrzés alatt működő szövetkezetekkel szemben. E versenyhátrány kiegyenlítése az állam feladata és érdeke, hiszen a szövetkezetek a maguk demokratikus és átlátható rendszerével atársadalom demokratikus jellegét erősítik, ellenpólust képeznek a feketegazdasággal szemben, emelik a legális foglalkoztatást (8). Az e területeken megteendő állami lépések főbb elemeit egy 1995-ben lezárult szövetkezetfejlesztési projekt tanulságait összegző cikk (9) 15 évvel ezelőtt – az akkori viszonyokra tekintettel - a következőkben fogalmazta meg:
„- gazdasági téren a feketegazdaságot ösztönző adórendszer reformja, a termelői hatékonyságot ösztönző szabályozórendszerek erősítése;
- a jogi környezetben az európai szövetkezeti elvek és gyakorlat következetes alkalmazása különösen a tulajdonosi és működtetési funkciók világos szétválasztása, a tulajdonos vállalkozók profitorientáltságának és a szövetkezet tagok irányába való non-profit jellegének világossá tétele, a tőkehasznosító elemekkel szemben a szövetkezeten keresztüli forgalmazás súlyának érvényesítése, a munkaszövetkezeti jellegből adódó elemek leépítése;
- a piaci kapcsolatokban az átláthatóságot elősegítő feltételek erősítése;
- társadalmi viszonyokban a demokratikus döntéshozatal iránti igény erősítése.”

Sajnos az egykori összegzés gondolatai zömében ma is érvényesek különösen a szövetkezeti elvek érvényesülése, a piaci kapcsolatok, a feketegazdaság és a társadalmi környezet gondjait illetően. Mindezek aláhúzzák, hogy az állam pozitív hozzáállása nélkül nem várható valódi gazdasági és társadalmi közösséget megerősítő, vidékfejlesztést szolgáló szövetkezeti rendszerfejlesztés. A HANGYA Együttműködés ezért három elemet tart kiemelt fontosságúnak az állami szerepvállalástekintetében:
- a szövetkezet jogi kereteinek az alapelvekhez igazítását, és versenyhátrányának kiegyenlítését;
- az agrár- vidékstratégián belül a piaci kimenet szövetkezeti preferenciájának ágazati prioritásként történő kezelését;
- a fentiekhez kapcsolódó intézményrendszer kiépítésének támogatását.

Mindezekre alapozva kezdeményezte a HANGYA Együttműködés – sajnos sikertelenül - azt, hogy az alaptörvény nyilvánítsa ki: „a társadalmi közhaszna alapján az egyének önkéntes szövetkezeti együttműködése különös értéket képvisel.” Remény és ígéret van ugyanakkor arra, hogy a további törvénykezési folyamatokban a szövetkezeti törvény és további törvények (adózási, foglalkoztatási stb.) minél hamarabb tiszta és vonzó jogi feltételeket teremtenek meg a vidéki közösségek összefogására, társadalmi jelentőségükkel arányos érdekérvényesítésükre.
Tekintettel arra, hogy a vidéki gazdaság motorja az agrárágazat, a Vidékfejlesztési Minisztérium hatáskörébe tartozó intézkedéseknek külön is súlya van a vidék fenntarthatóan élhetővé tételében. Ezért a Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégiához külön is javaslatot (10) nyújtott be a szervezet, amelynek ágazati kulcseleme a piaci kapcsolatok tekintetében elkövetett privatizációs mulasztások mai eszközökkel történő kompenzálása, törekedve a feldolgozóipari fejlesztésekben a szövetkezeti prioritások érvényesítése. E megfogalmazás elvi hátterében ott szerepel az a társadalmi elvárás, hogyközpénzeket csak a közjót is szolgáló fejlesztésekre fordítsa az állam. Ugyancsak e dokumentumban kerül kifejtésre, - bár ez esetenként túlnyúlik a tárca hatáskörén, ezért össz- kormányzati cselekvést is feltételez - hogy mindezen fejlesztések csak akkor válnak hatásossá, ha a korábbi polgári kormányok alatti fejlesztések tanulságait levonva egyintézményrendszer, egy hálózat kiépülés keretében valósulnak meg e fejlesztések.
2010 júniusában vehette át a HANGYA Együttműködés a Magyar Örökség Díjat. A laudációt tartó dr. Nagy Bálint ezzel zárta gondolatait:
A HANGYA, mint nemzeti örökség készen áll, és alkalmas arra, hogy ismételten a vidék megmentésének és fejlesztésének modellje legyen. Minden meg van hozzá, de három személy hiányzik
- Károlyi Sándor gróf, a nemzetmentésben szenvedélyesen elkötelezett és erre anyagi áldozattal sem fukarkodó, okos, kreatív, földesúr;
- Almási Balogh Elemér és Wünscher Frigyes mint két lábon járó rendszerelméletet adó szervezők, bámulatos meglátású üzletemberek.
A modell örökségi értékének felismeréséhez és alkalmazásának elindításához, ma nincs jótékony földesúr. Ezért bizony ezt a szerepet, a néppárti államnak kellene felvállalnia. Annál inkább, mert az eltelt fél évszázad jogilag előd kormányai politikai okokból elvettek annyit a vidéktől, hogy annak nagyon kis hányadából fel lehetne azt támasztani.”
Ez a HANGYA múlt üzenete, és ez a mai kor, a mai vidéki helyzet tanulsága is egyaránt!

Irodalom: 
(1) A Nemzeti Együttműködés Programja. Országgyűlési Hivatal H147 irományszám (2010. május 22.)
(2) Antal József expozéja: A kormányprogram ismertetése a Magyar Országgyűlésben 1990. május 22. (Forrás:www.antaljozsef.hu)
(3) Hagen Henry: Szövetkezeti értékek és alapelvek megjelenése az EU tagállamok törvényhozásában. Szövetkezés 2004.évi 1-2 szám 30-47 old. 
(4) Reprint kiadása az OMÉK 2011 alkalmából jelent meg a Magyar Örökség Díj-ban részesült HANGYA Együttműködés és a gróf Károlyi Sándor Szervezetfejlesztési Alapítvány gondozásában
(5) Anka László: A magyar agráriusok és eszméik. Valóság, 2005. 48. évf. 5. sz
(6) Mohácsi László- Szabó Zoltán – Szeremley Béla.: Agrárjövőnk nemzeti intézménye, a termékpályás szövetkezet . (Vidékfejlesztők Kiskönyvtára) 2000. Agroinform Kiadóház 206 oldal
(7) Szeremley Béla: Hiányzó nemzeti intézményünk: a termékpályás szövetkezés A Falu 2009. június
(8) Szeremley Béla: Miért közügy a szövetkezés? A Falu 2008. tél 
(9) Szabó Zoltán: Korkép egy nemzetközi szövetkezetfejlesztési projekt tükrében. Gazdálkodás 1996. 2. szám 1-5 old.
(10) Szövetkezeti intézményrendszer stratégiai fejlesztésének indokoltsága és gyakorlati megvalósításának lépései (részanyag a VM 2020 stratégiához) www.hangyaszov.hu

Szeremley Béla: A dán szövetkezeti modell

2015. április 30.
A dán agrár- és földbirtok-politika
A dán mezőgazdaságban, amelyben a lakosság 3-4%-a dolgozik, egyszerű rend uralkodik. A mezőgazdasági termelés egyre inkább koncentrálódik, hatékonysága pedig nő. A farmergazdaságok száma 1960-ban még százkilencvenhatezer volt, ám 1990-re hetvenhétezerre csökkent, s 2000-ben csupán ötvenhétezer volt. Eközben a részfoglalkozású gazdák száma folyamatosan nőtt, így jelenleg az összes gazdálkodó kétharmada részfoglalkozású farmer. Ugyancsak a koncentráció jelei észlelhetők az átlagos farmméret esetében. Egy gazdálkodó használatában 1960-ban tizenhat hektár, míg 2000-ben negyvenöt hektár volt.
A dán agrárpolitika három alappilléren nyugszik: földbirtok-politika, szaktanácsadó rendszer és szövetkezeti társulások. A dán törvények napjainkig védelmezik a családi vállalkozások alapját jelentő paraszttanyát és a földet birtokló státust. Az 1945 után is többször módosított földtörvény szerint Dániában csak az lehet farmtulajdonos, aki a tanyáján lakik, letette a megfelelő vizsgákat, amelyek nemcsak mezőgazdasági, hanem üzemvezetési, számítógépes és egyéb ismeretekből állnak. A gazda a tanyától legfeljebb tizenöt kilométer távolságra fekvő földterületet veheti tulajdonba. A harminc hektár feletti földterület birtoklásához minimum kétéves, nappali képzéssel és bentlakással megszerezhető szakképzés – úgynevezett zöldbizonyítvány – vagy szakirányú egyetemi–főiskolai oklevél és igazolt szakmai gyakorlat szükséges. A földtulajdon felső határa százhuszonöt hektár. A dán gazdálkodó – vagy amiként ők nevezik magukat: a dán paraszt – mindig a saját érdekeit, képességeit, földjének lehetőségeit, épületeit, eszközeit szem előtt tartva hozza meg döntéseit.
Dániában nincs olyan szövetkezeti gazdaság, amelyben több paraszt együtt birtokolja és műveli a földet. A jelenleg érvényes földtörvény kimondja, hogy földet csak egyén (individuum) birtokolhat, jogi személyek csak különleges esetben kaphatnak belőle. Bankok és biztosítótársaságok nem vásárolhatják fel a földet. A fiatal gazda piaci áron veszi meg a szüleitől is, s ha kevés az összegyűjtött pénze, a birtok értékének hetven százalékáig kölcsönt vehet fel a hitelintézettől.
Dániában drága a föld, jól terhelhető jelzáloggal, többek között ezért is juthatnak kedvező feltételekkel fejlesztési hitelhez a gazdák. (Egy hektár dán föld ára forintban három és fél millió.) Pályázni megéri, a dán parasztok jövedelmének ugyanis több mint az egynegyede (Ausztriában mintegy a fele) közvetlen EU-támogatásból áll.
A dán földbirtok-politika liberalizált feltételei a következők:
– Ha valaki tanyát szeretne vásárolni, birtokolni, akkor állandó lakhelye a tanya, ahol él és dolgozik, vagyis helyben adózó lakosnak kell lennie.
– A helyi gazdaközösségeknek nyilatkozniuk kell arról, hogy nincs helyi igénylő az eladásra kínált földre.
– Ha a gazdaság harminc hektárnál nagyobb, akkor törvényi előírás a mezőgazdasági szakképzettség (zölddiploma).
– Ha két gazdaságot egyesítenek, az így keletkező terület százhuszonöt hektárnál nem lehet nagyobb.
– Egy gazdának három birtoka legfeljebb tizenöt kilométerre lehet egymástól.
– Egy tanya vagy gazdaság egy statisztikai egységet jelent.
– Egy gazda annyi állatot tarthat, amennyi után a keletkező szerves trágya a saját birtokán elhelyezhető (szigorú környezetvédelmi előírások).
Szaktanácsadás
A dán gazdák munkáját rendkívül hatékony szaktanácsadó és továbbképző rendszer segíti. A szaktanácsadás országos szervezete és regionális intézményei a gazdaszervezetek (érdekképviseletek) tulajdonában vannak. A néhány évtizeddel ezelőtt kialakított jelenlegi szervezetre az jellemző, hogy költségviselői az úgynevezett kisgazda- és nagygazdaszervezetek, amelyek a gazdák tagdíjai alapján járulnak hozzá az alapszolgáltatások fenntartásához. Ezek az intézmények nyújtják a legtöbb gazda számára a könyvelési, pénzügyi és hitelezési tanácsadói szolgáltatást, amelyekből a legkülönbözőbb elemzéseket képesek elkészíteni. Kezdetben az állam 100%-os, később 70%-os, jelenleg 40%-os támogatást nyújt a szaktanácsadói rendszer fenntartásához. Manapság a szaktanácsadói szervezetnek olyan felkészült intézményei vannak, amelyek az EU és az állam részére is megbízásokat tudnak teljesíteni.
Rendkívül tanulságos a tanácsadók kiválasztásának és érdekeltségének szempontjai:
– A tanácsadó úgy tudjon beszélni, hogy megértsék (nem feltétlenül profi oktató).
– Legyen becsületes ember, akiben a gazdák megbízhatnak.
– Szakmai téren legyen ügyes, s legyenek gyakorlati tapasztalatai (nem kell feltétlenül egyetemi végzettség, elég a zöldbizonyítvány).
– Csak helyi tapasztalatot szerző tanácsadó lehet központi tanácsadó.
– Olyan tanácsot kell adni, amelyen keresni tudnak a gazdák.
– Ha valakitől nem kérnek tanácsot, elveszti a munkáját.
A dán szövetkezetek 
A dán szövetkezeti együttműködések a Nikolai Frederik Se-verin Grundtvig püspök által életre hívott keresztény–szociális ihletésű, népfőiskolai képzési és szövetkezetfejlesztő mozgalmakhoz kapcsolhatók, nemcsak Dániában, hanem egész Skandináviában. A dán szövetkezet olyan társulás, amelyben több gazdaság valamilyen gazdálkodási műveletet közös üzemben végez vagy végeztet el, ám úgy, hogy a gazdaságokat függetlenül hagyja. A szövetkezet a tagok tevékenységét előmozdító szerveződés, valójában kisvállalkozói beszállítórendszer.
A szövetkezés fő célkitűzése: a tagok által irányított termelői közösség létrehozása abból a célból, hogy a tagok termékeit optimális áron adja el, s kockázatukat mérsékelje (biológiai és kereskedelmi ciklus összehangolása). A szövetkezeti vállalkozás a tagok önálló vállalkozásának, vállalkozási sikerességének előmozdítása érdekében mindig üzemszervezési vagy piaci előnyök megszerzéséért folyik. A szövetkezet tartalma marketingértelemben éppen ezért maga a vállalkozás. A szövetkezet azért a vállalkozásért jön létre, amely tevékenységét illetően a tagok önálló gazdálkodásától elkülönült gazdasági egység, ugyanakkor annak elválaszthatatlan részét, mintegy folytatását jelenti. Tekintettel arra, hogy a szövetkezet egyben az azonos érdekű tagok csoportosulása, amelynek közvetlen irányításába személy szerint a tagok nem kapcsolódnak bele, tulajdonosi jogaikat közvetett módon, választott testületeik által gyakorolják.
A társulás vállalkozási–piaci jellegéből adódóan a tagok érdeke a vállalkozás stabilizálása, jó stratégiai döntések meghozatala. A tagok szövetkezeti vállalkozásának élén a menedzser áll, aki az operatív vállalatgazdálkodási szakmai ügyeket irányítja.
A dán mezőgazdasági termelők piacra jutásának alappillére a szövetkezeti társulás (vágóhíd, tejfeldolgozó stb.), amelyeknél erőteljes koncentrálódás ment és megy végbe. A szövetkezeti tulajdonban levő vállalatok piaci részesedése bizonyos termékpályák esetében megközelíti a 100%-ot. A sertésvágás és a tejfeldolgozás 98%-a a szövetkezeti vállalatoké.
A gazdatulajdonban levő vállalatok erős versenytársai a világ legnagyobb cégeinek. Jó példa erre az a rendkívül nagyméretű élelmiszer-ipari fuzionálás, amellyel a dán MD FOOD és a svéd ARLA létrehozta a világ legnagyobb tejipari egyesülését – mint szövetkezeti társulást –, az MD-ARLA-t.
A feldolgozóipar, amelyben az ágazat profitja lecsapódik, a gazdák szövetkezeteinek tulajdonában van, így azután az ágazati haszonból annyit építenek be a sertés- vagy tejtermékárakba, s annyit fordítanak a fejlesztésre, amennyit az egész vertikum nemzetközi versenyképessége szempontjából jónak látnak.
A dán mezőgazdaság intézményi keretei
A dán agrárgazdaság középpontjában a farmer áll. A farmerek érdekképviselete, képzése, szolgáltatásokkal való kiszolgálása és termékeik minél feldolgozottabb formában való piacra juttatása jól működő rendszert, a dán modellt alkotja. A dán mezőgazdasági tanács az a csúcsszervezet, amely felépítésében gyakorlatilag a teljes dán mezőgazdaságot és élelmiszeripart lefedi. A tanács negyvenkilenc állandó tagja a szövetkezeti nagy feldolgozó szervezetek, a farmerszövetségek, a regionális küldöttek és valamennyi fontosabb mezőgazdasági szerveződés képviselőiből tevődik össze. (Dániában nincs agrárkamara.)
A dán farmerszövetség régebben – mintegy száz éven keresztül – három szervezet: a százéves múltú nagy gazdaságok szövetsége, a kétszáz éves, különböző méretű gazdaságokból álló farmerunió, valamint a százéves, kisebb vállalkozókat tömörítő családi gazdálkodók szervezetének együttműködése volt. A legutóbbi fuzionálások, vagyis 2003 óta egy szervezetként működik, több szekcióval, amelyek az új helyzetben együtt, de elkülönülve dolgoznak. Az érdekképviseletek közös regionális irodákat tartanak fenn big farm section, farmer union section és family section néven.
A szervezetek munkája iránti igény kétféle jellegű. A kormányzati bürokrácia komplikált, nem könnyen érthető, ezért gondolni kell a törvények, a direktívák, a pályázati kiírások és a kontroll kialakítására. Másfelől a farmerek az egyszerű és gyakorlatias segítséget igénylik, s nemcsak az érthetőséget, hanem a közreműködést is. Mindezek összehangolása csak a kormány és a gazdaszervezetek folyamatos párbeszéde révén valósulhat meg.
A farmerszövetség létrehozott egy szakértői csoportot, amely a gazdákat segíti a pályázatok kitöltésében. A fokozatos fejlesztés eredménye a gazdák által működtetett számítógépes pályázatkezelő rendszer. A gazdák információval való ellátását a hetente megjelenő újság és weboldal, a helyi szervezetek lapjai, a szakmai találkozók, a tanfolyamok és a szaktanácsadások segítik (ez utóbbira szerződést kötnek a gazdákkal).
(A dán agrár-kisvállalkozói beszállítói rendszer) A mezőgazdasági alapanyagot előállító termelők többsége kis- és középvállalkozásban, jellegzetes családi vállalkozási formában működik. Az általuk előállított mezőgazdasági termék valójában csak nyersanyag, amelynek fogyasztásra kész és kiszerelt, kiskereskedelmi forgalmazásra alkalmas élelmiszerré való alakítása minden esetben termékspecifikus élelmiszer-ipari feldolgozást igényel.
Az élelmiszer-feldolgozó ipar integrál, összegyűjti az ipari feldolgozásra alkalmas, egyforma minőségű, élelmezés-egészségügy szempontjából megfelelő mennyiségű árut. E nagy tömegű árumennyiség előállításában sok-sok kis- és családi vállalkozás vesz részt, szakosodott formában. Ha az élelmiszer-ipari üzem termelői tulajdonban levő tejfeldolgozó, vágóhíd, gabona közraktár vagy hűtőház, akkor nemcsak az átvételi biztonság növekszik meg, hanem a termelő fizetési és jövedelemgaranciát is kap, így az állam a termelők 15–20% részhányada esetén közgazdasági szabályozásán keresztül az egész piacot befolyásolni tudja.
Az agrártermeléssel foglalkozók döntő többsége valamilyen formában rászorul szűkebb vagy tágabb környezetének segítségére, mivel a saját családi gazdaságában – gyakran részfoglalkozásban – előállított árumennyiség viszonylagos kicsisége, romlandósága és nyersanyag-feldolgozási igénye elengedhetetlenné teszi az összefogáson alapuló gazdasági érdekérvényesítő képesség növelését. Az európai piac globális méretű piac, amelyben a koncentrált kereslettel szemben csak koncentrált kínálattal tudnak a gazdák helyt állni.
Ha a gazdálkodók meg akarják őrizni önállóságukat a mezőgazdasági alaptevékenységük eredményességét javító és termékeiket piacra segítő társulásokban, egyedül a szövetkezeti jogi keret jöhet számításba. Minden más gazdasági társasági forma esetében az alapító tagok kivásárolhatók, kiszoríthatók a vállalkozásból. Így előbb-utóbb nem a tagok számára fontos üzemkiegészítő tevékenység és az átvételi garancia ügye, hanem a gazdák családi vállalkozásaitól érdekeltségben elszakadt tőkehozadék válik meghatározóvá.
A szövetkezeti alapelvek érvényre juttatása a piacgazdaság keretein belül új kereteket ad a kistérségi, regionális vagy nemzetközi munkamegosztásnak, illetve versenynek. A tagok szolidaritása változatlanul a kontraszelekció nélküli esélyegyenlőség megteremtését szolgálja. A modern marketing keretein belül – miközben az egész szövetkezeti csoport külön is verseng a hazai és nemzetközi piacokon – a termelők egymás között is versenyeznek a minőségi áru-előállításban és hatékonyságban, költségeik arányos csökkentésében. Ennek tudható be, hogy nincs egyetlen fejlett, piacgazdasággal bíró európai vagy tengerentúli ország sem, ahol a szövetkezeteket is érintenék a monopóliumellenes törvények. (A szövetkezet tagjai közötti verseny magában is monopóliumellenes.) A világ szövetkezeti rendszere napjainkban azzal foglalkozik, hogy új áramlatokat, új azonosságot, identitást bontakoztat ki ebben a változó környezetben, amelyben élünk, s amelyre a gazdaság globalizálódása és a piac liberalizálódása jellemző. A szövetkezetek társadalmi-gazdasági környezetében egyik oldalon a piac van, a másik oldalon pedig az emberek boldogulásának igénye.
A piac igényli a versenyt, vagyis a szövetkezeti társulásoknak gyakorlatilag hatékony és eredményesen gazdálkodó vállalkozásoknak kell lenniük, vagyis nyereséges mérleggel kell a gazdasági évet zárniuk. Ugyanakkor alapvetően fontos annak hangsúlyozása, hogy a profitot eszközként, nem pedig egyedüli célként fogják fel. Ez segít abban, hogy a szövetkezők és a szövetkezetek működési területén élők a tevékenységükhöz szükséges szolgáltatásokhoz hozzájussanak, s ezáltal anyagi előnyökben részesüljenek. (A dán szövetkezet alapelvei) A dán szövetkezeti alapelvek valójában megegyeznek a rochdalei és raiffeiseni szövetkezeti elvekkel, amely manapság is a szövetkezeti társulások alapnormáit jelentik. Tartalmuk csupán annyit változott, hogy a modern kor társadalmi és piaci gyakorlatának megfelelően alkalmazzák. Használhatóságukat semmi sem bizonyítja jobban, mint a dán farmerek eredményei, valamint az élelmiszer-feldolgozó, értékesítő és szolgáltató szövetkezeti vállalatok nemzetközi sikerei. Önkéntesség és nyitott tagság, szövetkezeti demokratizmus (egy tagnak egy szavazata lehet), korlátozott tőkekamat, nonprofit jelleg, személyes közreműködés, arányos részesedés, valamint demokratikus nevelés–képzés jellemzi őket. Nézzünk ezek közül néhányat!
1. Önkéntesség és nyitott tagság. 
Az önkéntesség a szövetkezeti demokrácia kiindulópontja, amely egyben a tagok ama késztetését is megjeleníti, hogy valamely közös tevékenység érdekében a szövetkezés tagjai hajlandók bizonyos egyéni jogosítványaikat az együttműködés érdekében korlátozni, s ezzel arányosan a közös cselekvés jogosítványait megnövelni. Ez az önkorlátozás egyben azt a toleranciát is jelenti, amely elismeri és lehetővé teszi a társuló tagok azonos elveken alapuló közös fellépését. A nyitott tagság az együttműködés fenntartásához és bővítéséhez elengedhetetlenül szükséges követelmény, amely minden potenciális szövetkezeti tag részére lehetővé teszi az azonos jogok melletti csatlakozást azon esetben, ha a társulni szándékozó tag elfogadja a többség által kialakított együttműködési elveket, illetve annak írásos szabályait.
Az önkéntesség és nyitott tagság mellett kiegészítő elvként kell elfogadni az úgynevezett identitás elvét. Ez azt jelenti, hogy a tag azonosul – éppen az önként vállalt jogviszonyon keresztül – a szövetkezeti célkitűzésekkel, elősegítve a minél teljesebb megvalósulásukat. Ezért a tag és a szövetkezet között kettős kapcsolat áll fenn. Egyfelől a tag a szövetkezet résztulajdonosa, tehát tulajdonostársa, másfelől üzletfél, mert használja a szövetkezet szolgáltatásait, élvezi az abból eredő előnyöket.
2. Szövetkezeti demokratizmus. 
A szövetkezeti demokratizmus és az azonos jogokon nyugvó együttműködés alapelve, hogy minden tagnak azonos jogosítványa van, függetlenül attól, mekkora gazdasági erőt képvisel, illetve mikor társult a szövetkező tagokhoz. Az egy tag, egy szavazat elve egyúttal azt is magában foglalja, hogy a partneri viszonyban nemcsak a választás és választhatóság demokratizmusa érvényesül, hanem azonos feltételek esetén a gazdasági együttműködésben is minden tagot azonos jogok illetnek.
Mindezekből következően téves lenne az a megközelítés, amely szerint a kicsi és a nagy együttműködésének nincs gazdasági terepe, mert a nagyobbakat hátrányok érik. A nagyobb szolgáltatási volument igénybe vevő vagy nagyobb árutömeget beszállító, értékesítő termelő–gazdálkodó arányosan nagyobb hozzájárulást fizet, természetesen nagyobb arányban is részesül a közös tevékenység költségeiből vagy eredményeiből (árbevételéből). Aki nem fejleszt, annak romlik a hatékonysága, így kiesik a versenyből. Az egyre növekvő koncentráció azt mutatja, hogy a szövetkezés nem szűkíti, hanem kiteljesíti a piaci versenyt. (Hazánkban a szövetkezeti alapelvek közül az egy tag, egy szavazat elve váltja ki a legtöbb értelmezési vitát a tőkehasznosító társasági szemlélethez kötött, illetve attól elszakadni nem tudó vagy nem akaró személyek és érdekcsoportok körében. Ennek okai azok a tévhitek, amelyek az esélyegyenlőséget megvalósító beszállítói, szolgáltatói és a tagok önálló gazdaságát előmozdító szövetkezéssel azt a vállalati szemléletet állítják szembe, amelyben a választott vezetőség és a menedzsment azonosságából öszvérállapot következik – tulajdonképpen ez se nem szövetkezet, se nem vállalat.)
3. Korlátozott tőkekamat. 
Ez fejezi ki, hogy az együttműködés tartalma nem a tőkehasznosítás, hanem a közös társulásban és szolgáltatásban megnyilvánuló együttműködés. Mindezekből következően mindazok a vállalkozók, akik nem a saját tevékenységük előmozdításában, hanem tőkehasznosításban vagy kamatjutalékban érdekeltek, nem a szövetkezeti együttműködési formát választják.
A korlátozott tőkekamat elve szorosan összefügg a nonprofit jelleggel, mintegy kiegészítve és értelmezve azt. A tagok alapérdeke a szolgáltatás fenntartásához, bővítéséhez, hatékonyságának növeléséhez fűződik. Ezen elkötelezettség miatt Dánia és az Európai Unió fejlett agrárgazdaságú országainak gyakorlatában nem csupán a hozam- és költségszámítások alapján elért mezőgazdasági termelés versenyképessége a nemzetgazdasági fejlesztés egyedüli meghatározója. A népességmegtartás érdekében való jövedelemkiegészítés és foglalkoztatáspolitika társadalmi szinten sokkal olcsóbb és humánpolitikai vonatkozásokban kezelhetőbb eljárás, mint a munkanélküliség segélyalapjainak feltöltése. A rurális népesség agrártevékenységének fenntartása ugyanakkor jól hasznosuló környezetvédelmi és turisztikai háttéralapot is jelent.
4. Nonprofit jelleggel működő szövetkezetek. 
A nonprofit rendszer lényegét illetően számos tévhit terjedt el a köztudatban, ami rendkívüli módon nehezíti az ilyen típusú termelői önszerveződések előnyeinek felismerését. A félreértések legtöbbször abból adódnak, hogy a nonprofit rendszeren egy általános haszonnélküliséget feltételeznek a gazdálkodók, holott tulajdonképpen csupán az eredményelosztás módjáról van szó. A dán állam a társulásokat rendkívül kedvezményesen adóztatja, mivel a gazdák tevékenységének részeként kezeli.
5. Demokratikus nevelés–képzés. 
Az együttműködés szükségességének, illetve formai és tartalmi módjának tudatosítása már a szövetkezetszerveződések száz évvel ezelőtti időszakában is rendkívül fontos volt. Az együttműködés szabályait még napjainkban is tanulni kell. A gazdákkal mint szövetkezeti tagokkal – gyakorlati példák bemutatásával – el kell tudni fogadtatni, hogy csak abban az esetben tudnak az élelmiszer-gazdaság piaci keretei között eredményesen működni, ha önállóságukat részben feladva koordinálják tevékenységüket. A felismerés szükségszerűsége és az együttműködés gyakorlati realizálása teszi lehetővé számukra a feldolgozókapacitások kihasználását, a megfelelő piaci nagyságrend elérését, valamint a minőségi termeléshez szükséges minőség-ellenőrzés széles körű alkalmazását.
A demokratikus nevelés és képzés gyakorlata valójában folyamatos feladat minden szövetkezeti együttműködésben. A demokratikus jelleg az esélyegyenlőség érvényre juttatása érdekében szükséges magatartásformát is jelent, amelyben a tagok önérdek-érvényesítő képessége minőségi versenyben érvényesül. A kontraszelekció tényleges kiszűrését a szabályok és szabályrendszerek garantálják. A tagok termelésének, termékeik minőség-ellenőrzési rendszerének belső szabályzatai rendkívül konkrétak, tárgyilagosak, vagyis mérhetők és visszakövetkeztetésre alkalmasak.
A bizalmi tőke természetesen nem létezhet megfelelő visszacsatolás, vagyis folyamatos tagi ellenőrzés nélkül. A tagok állandóan ellenőrzik a szolgáltatási, feldolgozási, üzemi tevékenységet végző menedzsmentet. Folyamatosan választ kérnek a gazdasági eredményességüket meghatározó kérdésekre. Számon kérik: a menedzsment mindent megtett-e annak érdekében, hogy a legjobb szerződéseket kössék a késztermékek értékesítésére, a legjobb technológiát vezetik-e be a feldolgozóipari termelésbe, a legjobb munkatársakat alkalmazzák-e piackutatási munkájuk során, nem fize-tik-e túl az alkalmazottakat, s megfelelő költséggazdálkodást alkalmaznak-e.
A tagok közül választott képviselők nemcsak a stratégiáért felelősek, hanem a pénzügyi ellenőrzésért is. A tagok képviseletét ezért csak azok a tisztségviselők láthatják el, akiknek egy-egy szakterület felügyelete során minimális ismereteik vannak. Felkészítésük nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a szükséges kérdéseket időben és térben fel tudják tenni, illetve munkájuk segítésére a megfelelő szakértőket ki tudják választani. A felkészítések során külön szakértői csoport foglalkozik azzal, hogy az igazgatóság és a felügyelőbizottság tagjai a menedzsmentet nehéz kérdésekkel sarokba szoríthassák annak érdekében, hogy megbízható választ kapjanak a gazdálkodás valós helyzetéről. Ezekre a feladatokra rendszeresen szövetkezeti tagokat és tisztségviselőket kell kiképezni.
A dán gazdálkodók és szövetkezetek kapcsolatai és piaci helyzete
A dán modell sajátosságai összefoglalva a következők:
1. Tulajdonjog:
a) a farmer tulajdonosa a földnek,
b) a farmer tulajdonosa a feldolgozásnak.
2. A szövetkezet:
a) érdekközösség (intézmény),
b) stratégia (tagok mint tulajdonosok),
c) vállalkozás (menedzser operatív irányítása).
3. Minőségi termelés és ellenőrzés.
4. Technikai színvonal és műszaki fejlesztés.
5. Tevékenységi kötődés (minden társulásnak egyféle célja van).
6. Oszthatatlan közös vagyon.
7. Nagy piaci részesedés.
Az egyik szövetkezeti alapelv, hogy minden szövetkezeti szervezetnek kötelessége a tagok előnyeinek növelése érdekében együttműködésre törekednie más szövetkezetekkel helyi, országos és nemzetközi viszonylatban egyaránt. A szövetkezeti rendszerek több országban külön, egymás közötti kapcsolataikat illetően többé-kevésbé zárt szektort alkotnak. A szövetkezeti szektor hatékony működését és egybefogását a szövetkezeti banki rendszer szavatolja. Dániában a szövetkezeti társulások az elmúlt évtizedek során annak érdekében fuzionáltak, hogy elkerüljék a gazdák szövetkezeteinek értelmetlen versengését. Ennek eredményeként a dán tejtermelő és sertésnevelő szövetkezeti vállalatok a nemzetközi piacon is versenyképes, nagy alakulatok.
A termelői tulajdonlás formája – jogi kerete – az egyre bővülő szövetkezeti vállalkozás. Például egy újabb fuzionálást követően 2002-ben a Danish Crown (a jelenleg megmaradt két sertésfeldolgozó közül a nagyobbik szövetkezeti vágóhídi társulás) mintegy huszonkétmillió sertést vág (több telephelyén), s csaknem huszonkétezer gazda tulajdona. A vágóhíd működése egy kisvállalkozói beszállítói rendszerre hasonlít, amelyben azonos minőségért, azonos fizetési feltételekkel, azonos pénzt kapnak a gazdák. Így jött létre a dán és a svéd tejtermelők közös tejfeldolgozó üzeme, a már említett MD-ARLA, amelyben a viszonylagos kicsinység ellenére a nagyság előnyeit élvezhetik a gazdák.
A dán szövetkezetek egyszerre helyi és térségi jellegűek. A falvakban működő gazdák egyéni termelése képviseli a helyi jelleget, termelésüket pedig a közös tejfeldolgozóban, vágóhídon vagy raktárházakban dolgozzák fel, így együttesen adják a térségi jelleget. A szövetkezetekre jellemző koncentráció következtében bármely térségben gazdálkodik a tejtermelő, az egyik központi tejszövetkezethez fog tartozni, s ez garantálja a szövetkezeti társaságnak az adott termékre való specializálódását.
A dán mezőgazdasági termelők az élelmiszer-alapanyag előállításától egészen a nagykereskedelmi áruelosztásig teljes rendszert alkotnak, azaz ők döntenek a feldolgozásról, meghatározott termék előállításáról, valamint a termékek üzletekbe való szétosztásáról. Sőt, saját szervezeteik végzik a megtermelt termékek, a felhasznált műtrágya és más kémiai anyagok hasznosításának ellenőrzését, beleértve azt is, mennyire hatékonyan termelnek a gazdák. Mindezeknek eredményeképpen tevékenyen részt vehetnek az árak alakításában, új technológiák bevezetésében.
A dán gazdák jogai és kötelezettségei) A hagyományosan korrekt módon együttműködő dán gazdákat céljaik megvalósításában, valamint a kötelezettségeikben és jogaikban való biztos eligazodásban belső szabályzataik segítik. Legfontosabb az alapszabály, amely – a kötelezettségeket és jogokat mintegy összefoglalva – belső alkotmányként írja elő az együttműködés fő szabályait. Az alapszabály rögzíti az értékesítés, az áruleadás és -átvétel, a szerződéses kötelezettségek, az eredményfelosztás és a társulás egyéb fontos feltételeit, például a tisztségviselők választását, az irányítás fórumait, vitás ügyek rendezésének módját stb.
A tagok jogai a következők: biztos értékesítés (a társulás átvételi kötelezettsége), a lehető legmagasabb ár és nyereség-visszaosztás, valamint a feldolgozó- és kereskedelmi cég tulajdonjoga. Kötelezettségeik és hátrányaik: leadási kötelezettség a társulásnak, nincs ártárgyalás, s közös a felelősség a szövetkezeti vállalat adósságáért.
A tagok jogai és kötelezettségei a mérlegelv szerint igen kiegyensúlyozottak. Például a tag köteles minden termékét a szövetkezeten keresztül értékesíteni, amely viszont köteles azt teljes egészében átvenni, s a lehető legnagyobb árat fizetni érte. A tagok egyenlősége nyilvánvalóan egyszerű. Azonos áruért, azonos feltételek mellett, azonos pénzt fizet a szövetkezet. Minden tag egyforma lehetőséggel juthat információhoz, s mindezek valódiságát ellenőrizheti. A tagok együttműködése rendkívül gyakorlatias, üzleti érdekeiken alapul. A közös feldolgozás és eladás biztonságosabb, s a hozzáadott értékkel megnövelve nagyobb a jövedelem.
A magyar és a dán termékpálya összevetése
Működésük alapvető különbsége valójában szervezettségük és érdekeltségi rendszerük különbözősége. Dániában az áruátvételt, a felvásárlást, az élelmiszeripart, a vágóhidat, a tejüzemet, a malmot, a nagykereskedelmet, az áruelosztást és az exportot a kiskereskedelemig való átadásig a szövetkezeti termelők közösen birtokolják, míg a magyar példáról ugyanez nem mondható el. A hazai termelőknek nincs érdekérvényesítő képességük. Ennek következménye, hogy a termelőnek nincs valós piaci információja, a piaci kockázat hátrányainak többsége visszahárul rá, miközben a jövedelemelosztásra nincs befolyása. A termékpályaszakaszok egymástól elkülönült tulajdonosi pozíciója következtében vagy aránytalanul megdrágul és eladhatatlanná válik a végtermék a szakaszonként rárakódó áfa- és nyereségigény miatt, vagy üzembiztosan tönkreteszi a termelőt.
A dán modellhez hasonló hazai termelői érdekeltségű élelmiszeripar hiánya és az erre irányuló fejlesztések elmaradása az alábbi főbb okokra vezethető vissza:
– Történetiségében meghatározó a „Hangya mint a magyar Raiffeisen” szövetkezeti rendszer 1945 utáni tudatos szétrombolása a kommunista hatalomátvételt követően, hogy beterelhetők legyünk a kollektivizmus egyéniséget pusztító aklába.
– Az európai szerves agrárfejlődéshez való visszacsatolás különlegesen kedvező lehetőségét elmulasztottuk a rendszerváltozás magánosítási folyamatában. Elmaradt a parasztpolgárosodás.
– A rendszerváltoztatás óta egyetlen kormánynak sem volt európai léptékű és nemzeti hagyományokon alapuló agrár- és vidékfejlesztési stratégiája.
– A rendszerváltoztatás óta egyetlen kormányban sem volt kellő politikai akarat távlatos építkezést segítő fejlesztésekhez.
– A rendszerváltoztatás után nem alakult ki széles körű, gazdálkodói összefogáson alapuló érdek-képviseleti intézményrendszer.
– Az egymástól politikailag is elkülönült termelői érdekképviseleteknek a mai napig identitászavaraik vannak.
Kiutat a termékpályás szövetkezés folyamatának európai utas felgyorsítása jelenthetne, amelynek előnyei összefoglalva a következők:
– Tulajdonformától és méretaránytól függetlenül lehetővé teszi egy-egy termékpálya mentén az együttműködést a termelők között érdekazonosságban, vagyis esélyegyenlőséget teremt a különböző termelőegységek számára, így a részfoglalkozású termelőket is piacra viszi.
– Mivel a termelés elsősorban a minőségi fejlesztésen alapul, vagyis nem a menynyiség, hanem a minőség és az eredményesség versenyez (minőség-ellenőrzés), ezért jóval modernebb, mint az üzemi koncentráció. A minőségi követelményeknek eleget téve a termelő szolidáris lehet a társaival szemben, mert sem ő azok ellen, sem azok vele szemben nem játszhatók ki.
– Azáltal, hogy megszünteti az ellenérdekeltséget a pályaszakaszok között, sokkal átláthatóbbak az érdekviszonyok, s közvetlenebbek a garanciák. Így rendkívül gyorsan megteremthető a bizalmi tőke az együttműködő felek között.
– Az élelmiszer-ipari integráció közvetítése igényli az előszervezést, a feldolgozó és forgalmazó pályaszakaszok szereplői nem vehetik el a gazdálkodótól a végtermék hozamából neki járó arányos jövedelmet. A termékpályán képződő eredményelosztás arányos az értéktöbblet-előállítással, vagyis a szövetkezet által elért haszon (profit) a beszállítás arányában illeti meg a tagokat.
– Hosszú távon növeli a termelésbiztonságot (termelőcentrikus, önintegrátor).
– Az értékesítésben is biztonságot ad a termelőnek azáltal, hogy elősegíti az optimális ár elérését (teljes termékmennyiségre), vagyis a biológiai és kereskedelmi ciklusokhoz kapcsolódó ármozgások legelőnyösebb szintjét keresi meg.
– A nyitott szövetkezeti elv, azaz a változó tagság a későbbi csatlakozók számára is azonos paritást nyújt.
– A szövetkezet a piac felé profitérdekelt, míg a beszállítók mint tulajdonosok felé nonprofit jellegű, vagyis visszaosztja nekik a nyereséget. Ez a döntően nonprofit elv alapján való eredményelosztás csak a termelők számára vonzó.
– A mezőgazdaságban kedvezőbb, mint bármely más társasági forma, mert a valóságos piaci versenyben tőkemegtakarítást végez, s azzal, hogy másodlagos piacot teremt a nagyobb termelőknek és szolgáltatóknak, lehetővé teszi a gyorsabb fejlődést mind az elsődleges, mind a másodlagos szövetkezetek szintjén.
– A kisebb gazdaságokat és a részfoglalkozású termelőket is megvédi a kiszolgáltatottságtól és a nepperektől.
– A kistermelők szövetkezéseinek a nagyobb jövedelem és a nagyobb biztonság miatt a hitelező bankok, a biztosítóintézetek és a kapcsolódó szolgáltatószervezetek előnyöket nyújtanak, például szállítás–tárolás, minőség-ellenőrzés, piackutatás és mindennemű fejlesztési tevékenységi körben.
– Az agrárrendtartás részére visszakereshető információt nyújt, amely az EU-CAP viszonylatában belső intervenciós követelmény.
– Az Európai Unió agrárpolitikájának új irányai a direkt termelői támogatást és az értékesítő szervezetek állami eszközökkel való segítését helyezik előtérbe.
– Végül nem szabad elhanyagolni azt az érzelmi kapcsolódást, amelyet a csapatverseny felemelő, szövetkező szellemisége magában hord, s a szakmai összetartozáson túl a helyi, a térségi és a nemzeti identitást is erősíti.
A részfoglalkozás térhódítása
A részfoglalkozás a dán mezőgazdaságban kifejezetten piacnyerési céllal folyik. Az agrárpiac nemcsak a speciális ágazatokban, hanem kivétel nélkül minden ágazatban – legalábbis jelenleg – nyitott a részfoglalkozásúak termékei iránt. A részfoglalkozás sokszínűsége kifejezetten a termelők gazdasági kényszere. Minden részfoglalkozású személy sajátos egyéni körülmények között vállalkozik mezőgazdasági termelésre. Ebben a vállalkozásában nemcsak szellemi és fizikai képességei, hanem családi körülményei, a főfoglalkozásban tőle megkövetelt időhasználat, a lakóhelyi kötöttségek és nem utolsósorban a termőterület, illetve a termeléshez szükséges építmények térbeli elhelyezkedése gyakorol hatást a főmunkaidőn kívüli tevékenység tárgyának megválasztására. Ezért a feltételek alakulásához időről időre alkalmazkodni kell, esetenként terméket kell váltani. A mezőgazdasági tevékenység nagy része ciklikus és szezonális jellegű, ezért a főfoglalkozású gazdálkodók mellett sok részfoglalkozású kisegítőre is szükség van a hatékony termelés érdekében.
Manapság a részfoglalkozású gazdák aránya Dániában megközelíti, az Európai Unióban pedig meghaladja a 70%-ot (nálunk 95% feletti). Tevékenységük integrálása a főfoglalkozású gazdákkal azonos módon folyik, termékpályánként elhatárolva, térben és időben ütemezve. Külön szervezést vagy munkamegosztást nem igényel. Különösen ott fontos ez, ahol a település vagy a gazdák tőkeerejének kicsinysége miatt az egyéb – nem mezőgazdasági jellegű – tevékenységek is csak részfoglalkozású személyt igényelnek.
A részfoglalkozás a magyar jövedelmi viszonyok mellett túlnyomórészt jövedelemnövelő tényező, s csaknem mindig a normális munkaidőt meghaladó tevékenység. Vitathatatlan, hogy esetenként a kedvtelés motiválja ezt, azonban hobbiból inkább a saját háztartás fogyasztása bővül.
A magyar turizmus egyfelől részfoglalkozást, másfelől szezonális munkacsúcsot jelent. Például a balatoni idegenforgalom alig három hónapot jelent, de mit tegyen a szabad munkaerő az év többi kilenc hónapjában? Marad a részfoglalkozás lehetősége a helybéli lakosok jövedelmi helyzetének, megélhetésének erősítésére az agráriumban, az önkormányzatoknál és a szolgáltatásban.
A munkaerőmérleg vonatkozásában érdekes összevetés, hogy százezer hektár intenzív szőlőterület több munkát igényel, mint tizenötmillió hektár gabona, nem beszélve a kapcsolódó agrárbiznisz-hozadékról. Ezen a téren átfogó szervező – piaci érdekérvényesítő – szolgáltatásról alig beszélhetünk Magyarországon, noha ez is mércéje EU-konformitásunknak.
Az értékesítés biztonsága minden esetben meghatározó. A piacra jutáshoz nem elegendő a jó minőségű termék, a megfelelő hatékonyságú termelés és a kedvező költség, illetve a támogatás – a realizáláshoz érdekérvényesítő piaci szervezetre is szükség van. Ezt a szolgáltatófeladatot végzik a dán szövetkezetek.
A részfoglalkozásúak érdekérvényesítése
A részfoglalkozású termelőnek – éppen, mert van főfoglalkozása vagy másik részfoglalkozása – viszonylag kevés ideje van termékeinek előnyös értékesítésére. Gyakran elegendő tőkéje sincs a tartósításhoz, az élelmiszer-ipari feldolgozáshoz, ezért jobban rá van utalva olyan bizalomra épülő kapcsolatra, amely csak a szövetkezés útján érhető el. Az állattenyésztési és kertészeti termékek részfoglalkozású termelőinek fontos a piacozási gondok ellenőrizhető kezekbe való átadása. A termékpályás szövetkezés Dániában a részfoglalkozásúak számára elsődleges szervezeti megoldás. A piaci ellenérdekelt személyeknek, illetve szervezeteknek a termelő és fogyasztó közötti kapcsolatból való kiiktatása hagyományosan szövetkezés útján valósul meg. (Az ilyenfajta szövetkezés kezdetleges formái Magyarországon néhány évtizeddel ezelőtt a szakcsoportok voltak, amelyeknek hagyományait érdemes feleleveníteni.)
A termékpályás szövetkezésben a részfoglalkozású a főfoglalkozásúval nem kerül semmiféle érdekellentétbe, ezt ugyanis a minőségi verseny kizárja, hiszen azonos minőségű termékegységért azonos árat adnak. A fogyasztó elsősorban a termék minősége és ára alapján vásárol, s érdektelen abban, hogy a terméket az úgynevezett versenyszférán belül vagy kívül termelték. Ennek következtében minden termelőnek egyféle mércével mért jó minőséget kell előállítania, a kicsinek is, a nagynak is, a magángazdának és a kft.-knek is.
Specializált termelői értékesítő szervezetek
A dán szövetkezeti modell tapasztala-tait hasznosító közös uniós agrárpolitikai reform fő törekvése a termelőszervezetek erősítése az értékesítés folyamatában. Az agrárpolitika újjászervezésének fontos részét alkotják a gyümölcs- és zöldségtermelői szervezetekről és a termelői csoportokról szóló rendeletek.
1. Termelői értékesítő szervezet (TÉSZ). A zöldség- és gyümölcstermelés területén működő termelői értékesítő szervezetek (TÉSZ-ek) a természetes vagy jogi személyiségű termelők közös értékesítésre és feldolgozásra létrehozott szervezete. Ezek a szervezetek meghatározott agrárrendtartási feltételek esetén EU-támogatásban részesülhetnek. A termelők közvetlen, illetve nonprofit jellegű piaci szervezeteinek intézményi támogatásán keresztül válik lehetségessé, hogy az egységesen jó minőségű termék olyan szállítási mennyiségben álljon rendelkezésre, amely meg tud felelni az élelmiszer-kiskereskedelmi láncok (például a Metro, a Cora, az Auchan stb.) növekvő követelményeinek.
Dániában ebbe a kategóriába egy gombatermesztő társulás tartozik, de hasonló elven működnek együtt az üvegházi zöldség- és dísznövénytermesztők is.
A TÉSZ-ek fő feladatai:
– A termelés igényekhez való illesztése.
– A tagok termékeinek forgalmazása a kínálat koncentrálásával.
– A termelési költségek csökkentése és a termelői árak stabilizálása.
– Környezetbarát természeti és hulladékkezelési módszerek alkalmazása.
A termelők értékesítési együttműködése alkupozíciót hoz létre, megerősítve a termelők értékesítési folyamatban betöltött helyzetét. Tehát miközben folyik a verseny a családi vállalkozások között a minőség és költségtakarékosság vonatkozásában, nő az értékesítési biztonság, s csökken a kiszolgáltatottság. A termelők önszerveződő értékesítési szervezetei révén megtarthatják a közvetítői kereskedelem hasznát, emellett a fogyasztó is olcsóbban juthat friss zöldséghez, gyümölcshöz.
2. Termelői csoportok. A dán termelők zöme elvileg a termelői csoportok kategóriájába sorolt termékekkel foglalkozik, de szervezettségük jóval meghaladja az EU-átlagot, így kiemelt támogatásra nem jogosultak. Az Európai Unió a termelők jövedelempozíciójának megerősítésére és az elégtelen termelői szervezettség hiányából fakadó piaci értékesítési feltételek fejlesztésére a termelői csoportokról és társulá-saikról öt-hat évenként jelenik meg részletes törvényi szabályozás. Az Európai Unió intézkedéseinek hatására az EU-tagországokban az 1978. évi, elégtelennek ítélt 6–12%-os termelői érdekű piaci szervezettség mostanra megtöbbszöröződött, sőt, bizonyos ágazatokban megközelítette a 100%-ot. E szervezetek alapanyag-ellátó – beszállítói, tulajdonosi pozíciójú termelők részére üzemkiegészítő és értéknövelő – szolgáltatást végeznek a termékpálya fogyasztóig terjedő szakaszán mint feldolgozóipari-nagykereskedelmi vállalkozások, vagyis speciális funkciójú agrármarketing- és logisztikai szervezetek.
– A termelői csoportok részéről szükséges, hogy annak érdekében működjenek, illetve jöjjenek létre, hogy a csoport tagjainak termelését és a termékek forgalmazását illetően közösen alkalmazkodjanak a piaci követelményekhez.
– A csoport tagjai lehetnek egyéni termelők, valamint a mezőgazdasági termékek előállítása és azok jövedelmének növelése érdekében kizárólag mezőgazdasági termelőkből létrejött szervezetek.
– Az elismert termelői csoportok tagjai alapszabályban rögzített kötelezettségként vállalják termelésük egészének forgalmazását és kontrollálását. Az értékesítés központosítása magában foglalja az eladás előkészítését és a nagybani vevők részére való továbbadását.
– A termelői csoport tagjai kötelezettséget vállalnak továbbá az általuk forgalmazott termék vagy termékcsoport vonatkozásában szabványok, minőségi tanúsítványok, szabályok, környezetkímélő eljárások alkalmazására és mindazon adatok szolgáltatására, amelyeket a rendelet előír.
Jelenleg Magyarországon a termelői szervezettség egyetlen termék vagy ágazat vonatkozásában sem éri el az Európai Unió tagországaiban huszonöt évvel ezelőtt kritikusnak ítélt strukturális szervezettség minimumát. Emiatt nem tudnak érvényesülni megfelelő hatékonysággal a termelők pozíciójának erősítésére, a zavarok elhárítására, illetve a piac fejlesztésére irányuló agrárkormányzati intézkedések.
A magyar agrártársadalom és -érdekeltség
A dán modellel szemben a magyar agrárgazdaság számos, de a távlatosan követhető magyar agrárstratégiához nélkülözhetetlen identitási, szabályozási, finanszírozási, szerkezetváltási problémával küzd. Egyidejűleg kellene megfelelő választ adnia piacfejlesztési, piacszabályozási és vidékfejlesztési kérdésekre. Tenni kellene mindezt úgy, hogy növekedjék a fogyasztás élelmiszer-biztonsága és a környezet védelme is. Ezek közül néhány fontosabb:
– Hogyan alakul a foglalkoztatottság és jövedelmezőség?
– Lesz-e megfelelő piaca a magyar agrártermékeknek?
– Mi lesz a mezőgazdasági nagyüzemek sorsa ?
– Hogyan integrálhatók a részfoglalkozású kistermelők?
– Marad-e vidéken megfelelő számú munkahely?
– Hogyan tartható meg minél több ember a vidéki településeken?
A rendszerváltoztatás időszakában végbement rendkívüli változások azt mutatták, hogy a mezőgazdasági nagyüzemek rendkívül sérülékenyek, s fokozottan ki vannak téve a politikai döntéseknek. Ennek következménye lett, hogy amikor egy-egy nagy termelőszövetkezet vagy állami gazdaság tönkrement, felszámolták, akkor egy-egy egész település vagy településcsoport lakói tömegesen váltak munkanélkülivé, lévén a mezőgazdasági nagyüzem volt a környék fő munkaadója. Vélhetően kisebb üzemméretek esetén több gazdaság marad talpon, éli túl a krízishelyzetet vagy vált profilt.
A társasági (vállalati) formában működő nagyüzemekben a bérmunkásként foglalkoztatott tulajdonosok elveszítették vállalkozói önállóságukat, demokratikus döntésképességüket, s csökkentek megújulási lehetőségeik. A többcélú, társasági jogi keretben működő nagyüzemekben megnehezült a vállalkozás bővítése, a hasonló tevékenységet folytató vállalkozásokkal való összefogás. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a személyegyesítés alapján működő vállalkozásokkal (szövetkezetekkel mint termelői csoportokkal) szemben a tőkeegyesítés alapján működő vállalkozások egyre inkább az extenzitás irányába mozdultak. Így nem megtartják, hanem leépítik, szűkítik a vidéki lakosságnak az agráriumban való elhelyezkedését. Ezekre a társas vállalkozásokra továbbá az is jellemző, hogy egyáltalán nem vagy csak szezonális munkacsúcsokban tudnak részfoglalkozású munkaerőt alkalmazni.
Jelenleg széles tulajdonosi kör jellemzi a volt termelőszövetkezetekből alakult társaságokat. Tagjaik többsége passzív nyugdíjas, sok a foglalkoztatásból kiszorult dolgozó, s a fő részvénytulajdonosok a menedzsment tagjai. A folyamat – a kisrészvényesek elöregedése miatt – elsősorban a koncentrálódás irányába hat. Egyre kisebb réteg válik meghatározóvá a tőketulajdonban, aminek várható következménye a mezőgazdaságból élők közötti felgyorsuló jövedelemkülönbözőség és az onnan való elvándorlás lesz. Mire vezet ez a folyamat, ha még évekig változatlan marad?
A dán vagy az osztrák példát befogadó (megfogadó?) szemléletváltásra lenne szükség. Ezt segíti szabályozásával az Európai Unió. A termékpályás szövetkezeti formában létrehozható önintegráció lehetne kitörési pont az agrárfejlesztésekben. E társulási forma különleges előnyei közé tartozik, hogy az egyetlen jogi keret, amely a változó tőke és változó tagság feltételeinek megfelel. Így folyamatosan bővíthető, megújítható a különféle nagyságú agrárvállalkozások személyegyesítő tevékenysége. Ez a keret teszi lehetővé, hogy részfoglalkozásban gazdálkodhasson valaki amellett, hogy a kis településen postás, tanító vagy éppen polgármester, mert a szövetkezetként működő termelői csoport összegyűjti, feldolgozza és piacra juttatja az ő termékét is. Minden gazdálkodóra kötelező a minőségi előírás, a szabványok. A pályázatoktól függ a jövedelemkiegészítő támogatás. Ilyen lehetne számos kistermelő, ha például félig önfenntartó gazdaságot működtetne.
A társulásokban együttműködő önálló gazdák számára nálunk is személyes gazdasági érdek a minőség-ellenőrzés. Csak az azonos minőségű áru dolgozható fel egy technológiai rendszerben. Egy közösen működtetett termékpályaszakaszon az alkalmazott szabványok és a zárt technológiai igény miatt rendkívül gyors minőségi javulás következhetne be a termékfejlesztésben és a minőségi munkavégzésben. A különböző helyi viszonyok között gazdálkodók számára a társíthatóság kötelezően meghatározza a minőségbiztosításhoz nélkülözhetetlen szakmai feltételeket. Az alkalmazott technológia ugyanakkor nem menti fel a gazdákat a vállalkozás felelőssége, illetve kockázata alól. A jól gazdálkodók nemcsak megmaradnak, hanem fejlődni is tudnak, eltérő sebességgel növekedhetnek. A sikertelenek abba kényszerülnek hagyni ugyan a számukra eredménytelen tevékenységet, de más irányba orientálódhatnak, ha egyébként gazdagodik a falu.
A jövő ígéretes lehetősége az újjáéledő Hangya Szövetkezeti Együttműködés, amely az Európai Unió jelenlegi normáinak megfelelő, de a magyar szövetkezeti hagyományokból táplálkozó egységes és termelői érdekeltségű szövetkezeti rendszert épít, miként száz évvel ezelőtt gróf Károlyi Sándor tette anyagi, erkölcs támogatásával, vagy mint Almási Balogh Elemér, aki több évtizedeken keresztül építette, formálta és versenyképességében erősítette a Hangya szövetkezeteit. Mindehhez segítséget nyújt a dán modell, amely az EU legfejlettebb, legátgondoltabb és leghatékonyabb, ezáltal a fenntartható fejlődést szolgáló agrártermelői rendszere.
Összességében alapvetésként elfogadhatjuk, hogy sikeres európai uniós csatlakozásunk nem állhat meg a joganyagok átvételénél, hanem azokon túlmenően kiemelke-dően fontos feladatot jelent a versenyképes civil gazdasági környezet és intézményrendszer megteremtése. Ez természetes módon leginkább a gazdálkodók feladata, noha az állam katalizáló szerepe nélkülözhetetlen a folyamat felgyorsításában. A magyar agrár- és vidékfejlesztési politika nem elégedhet meg az Európai Unió követelményeinek átvételével, hanem hosszú távú nemzeti érdekeink védelmében sajátos utat kell tervbe vennie és megvalósítania, miként a dánok tették az elmúlt másfél évszázadban kormányokon és pártokon átívelő módon. Ezt üzeni nekünk a dán modell.

2017. április 15., szombat


Ünnepi jókivánság

Kellemes Húsvéti Ünnepet Kivánunk Olvasóinknak! 

2017. április 10., hétfő

A multifunkcionális mezőgazdaság és a vidékfejlesztés

Az 1960-as évektől egész Európában a mezőgazdaság fejlődésére az igen intenzív iparosodás volt a jellemző, aminek hatására 25 év alatt a területegységre jutó hozamok megkétszereződtek, a termésingadozás jelentősen csökkent (Nemzeti Agrárkörnyezet-védelmi Program). Ezzel párhuzamosan káros folyamatok is lejátszódtak: megváltozott a parasztság évszázadok alatt kialakult hagyományos, természetközeli életmódja, termelési módszerei, az alkalmazott fajták, a tápanyagellátás és növényvédelem egész rendszere. Olyan negatív externáliák mutatkoztak, mint pl. a termőtalaj pusztulása, a növényi és állati genetikai alapok beszűkülése, a biodiverzitás csökkenése, a gyomosodás, stb. Az emberi egészségre is káros folyamatok indultak el, elszennyeződtek a talajvizeink, az ivóvízbázisok, az élelmiszerekben szermaradványok dúsultak fel, ugyanakkor a beltartalmi értékek "felhígultak". Ezek a negatív környezeti externáliák a környezetszennyezéstől a környezetromboláson át a környezet¬pusztításig terjedhetnek. A vidéki társadalomban is negatív folyamatok indultak el (munka-nélküliség és elvándorlás felgyorsulása, a lakosság egészségi állapotának romlása), melyek hatásai a mai napig érezhetőek. Ezekkel a folyamatokkal párhuzamosan sok vidéki településen az épített környezet is romlásnak indult.
hagyomanyos_mezogazdasag_harom_oldalaA hagyományos értelmezés szerint a mezőgazdaság elsődleges célja az élelmiszer-termelés, ehhez különféle erőforrások szükségesek, és amelynek elsődleges színtere a vidéki élet. A következő ábra a mezőgazdasági vállalkozások három oldalát mutatja be:
A háromszög egyik oldala a mezőgazdaság klasszikus élelmiszertermelő funkcióját jelöli. A másik oldalon a vidéki élet szerepel, hiszen a gazdaságok részesei a vidéki életnek, és felelősek annak fenntarthatóságáért, fejlődéséért. A harmadik oldalon az erőforrások mozgósítása jelenik meg, hiszen mind a termeléshez, mind a vidéki élet fenntartásához állatok, növények, földterület, víz, gépek, szakmai tudás, tőke, valamint beszerzési és értékesítési csatornák, azaz erőforrások szükségesek (Ploeg, J. D. van der − Roep, D., 2003.).
A hagyományos mezőgazdasági termelés negatív hatásainak kiküszöbölése érdekében az Európai Unió országaiban az utóbbi évtizedben egyre fontosabb szemponttá vált a fenntartható gazdaság, multifunkcionális mezőgazdasági vállalkozások kialakítása. Az egyes országok, illetve maga az Unió is kiemelt szerepet szánnak a biztonságos termékeknek, a környezet megóvásának, a vidék értékeinek megőrzésének. A speciális, tájjellegű termékek előállítása, azok helyben, illetve a régióban történő értékesítése, a helyi jellegzetességekre alapuló turizmus fejlesztése szinte minden ország kormányának támogatási céljaiban megjelenik.
A multifunkcionalitás eléréséhez azonban az eredeti összefüggéseket újra kell értelmezni, kissé át kell alakítani, a hagyományos mezőgazdaság fogalmát horizontális és vertikális irányban is ki kell bővíteni:
A multifunkcionális mezőgazdaságban az eredeti termelés mellett megjelennek más tevékenységi körök, új szereplők kapcsolódnak be, melyek hatására a mezőgazdaság új, a változó társadalmi igényeket kielégítő termékeket állít elő. Ilyen „mélyítő” tevékenységek például a hatékony és mégis környezetkímélő, fenntartható mezőgazdasági termelés (pl. ökológiai és biogazdálkodás), és piaci viszonyainak fejlesztése, a közvetlen termék¬értékesítés. A fogyasztói attitűd változása (a környezet- és egészségtudatos táplálkozás, vagy a dúsított élelmiszerek iránti igény), és az ehhez kapcsolódó piac is összenő a természetes alapanyag iránti igénnyel. (Bálint-Juhász, 2002).
A helyi innovációs képességek, az ipar, a kis- és középvállalkozások, a népi kéz-művesség támogatása, a népművészet, a hagyományok és a kultúra ápolása, a közösségek, a civil társadalom fejlesztése szélesíti a vidék gazdasági tevékenységét. A "mélyítés" és "szélesítés" együtt a vidéket, ezen belül a mezőgazdasági vállalkozást egy olyan komplex gazdasággá alakítja, amely újfajta növénytermesztéssel és szolgáltatásokkal több piacot von be az értékesítésbe.
A multifunkcionális mezőgazdaságban az erőforrások szintjén is "újraalapozási" folyamat megy végbe. Ez azt jelenti, hogy pl. a gazda a meglevő forrásainak hatékonyabb kihasználására törekszik, vagy új, alternatív nyersanyagot, energiát használ fel, esetleg a mezőgazdasági termelés mellett a gazdának más foglalkozása is van, így a megélhetése biztosabb. Ha az "újraalapozási folyamatokat" a vidék dimenziójába helyezzük, akkor a térségi versenyképességhez szükséges hagyományos erőforrások - a természet, a tőke, a technika és az ember - már nem elegendőek (Hoványi, 1995).
Véleményünk szerint napjainkban a mezőgazdasági termelésen belül is jelentős változási folyamat megindulásának lehetünk tanúi: az élelmiszertermelés mellett egyre nagyobb szerepet kap a non-food termelési funkció: a bioalkohol, a rost-, színezék-anyagok, energiatermelő biomassza, polimer és olajnövények (biodízel). Ez a jelenség a mezőgazdasági termelés szélesítéseként értelmezhető, és jól illeszthető a multifunkcionális agrárgazdaságba. Ugyanakkor az eddig használatos fogalmak, az alkalmazott folyamatok, az ismert jelenségek újragondolása, más megvilágításba helyezése révén, az új összefüggések felismerésével, az "újra-keretezéssel" (reframe) a komplex vidékfejlesztés eredményessége fokozható.
Az Európai Unió agrárpolitikájának reformtörekvése(i) kapcsán a mezőgazdaság szorosan vett termelőtevékenysége mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a vidék népességeltartó és -megtartó szerepe, az agrárkörnyezetvédelmi, tájképi funkciók, és ezeknek a tényezőknek csupán egyik alkotóeleme a mezőgazdasági termelés. Ezt a szemléletváltást tükrözte a Vidéki Térségek Európai Kartája, a Corki Nyilatkozat, és ez tükröződik az Unió jelenlegi regionális politikájában is. A vidéki lakosságot nemcsak a mezőgazdaságból élő emberek alkotják. Többek között ezért is tolódott el a hangsúly a vidékfejlesztés javára (és a mezőgazdasági (túl)termelési támogatások rovására) az EU-n belül. A térség- és vidékfejlesztés sokkal komplexebb tevékenység a mezőgazdaságnál, logikailag is megelőzi azt.
A "multifunkcionális mezőgazdaság" kifejezés az 1992. évben Rio de Janeiro-ban tartott Egyesült Nemzetek Környezet és Fejlődés konferenciájának jegyzőkönyveiben bukkant fel először.
"...a mezőgazdaság többfunkciós szemlélete főként az élelmiszerbiztonsággal és a fenntartható fejlődéssel van kapcsolatban." (Agenda 21, 14. fejezet, DeVries, 2002) A multifunkcionalitás azokra az előnyökre irányítja a figyelmet, amelyek a termelők tevékenységéből a piaci értékesítésen felül keletkeznek. Ezen "termékek" széles körűen értendők, de általában tartalmaznak olyan vidéki közösségi értékeket is - mint pl. nagyszámú családi gazdaságok, foglalkoztatottság, vidéki hagyományok és kultúra ápolása - amelyek túlmutatnak a mezőgazdasági termelőtevékenységen. A gazdasági előnyök közé sorolható a biodiverzitás fenntartása, a tiszta ivóvíz és levegő, illetve bioenergia előállítása. Más vélemények szerint az élelmiszerbiztonság, természeti értékek, állati "jól(l)ét" ugyancsak ezek közé az előnyök közé sorolhatók. (Bálint et al, 2001a).
A Vidéki Térségek Európai Kartája a vidéket hármas funkcióval jellemzi, s ezeken belül további alkotóelemeket említ:
Gazdasági (termelési) funkció
- mező- és erdőgazdálkodás,
- halászat,
- a megújuló természeti erőforrások fenntartható hasznosítása,
- a falusi turizmus, üdülés, rekreáció, 
- vidéki térségekben működő termelő és szolgáltató szervezetek működése.
Ökológiai funkció
- az egészséges élet természetes alapjainak védelme (föld, víz, levegő), 
- a tájak sokszínűségének, a tájjellegnek a megőrzése,
- a biológiai sokszínűség (biodiverzitás),
- az erdő és más élőhelyek megóvása,
- általában az ökológiai rendszerek védelme.
Társadalmi (közösségi) és kulturális funkció
- az évszázadok során a vidéki életformához szorosan kapcsolódó közösségi és kulturális értékek megtartása,
- a falusi közösségekben megtestesülő értékek megőrzése.
A multifunkcionális agrárgazdaság a fenti három funkciót komplexitásában tekinti.
A komplex vidékfejlesztés alapeleme a multifunkcionális mezőgazdaság, de annál tágabb kört, az élet szinte minden területét érinti, és a fejlesztés eredményeként az alábbi területeken kell célt érnie (Bálint et al., 2000):
- gazdaság - fenntarthatóság, növekedés, fejlődés,
- munka - foglalkoztatás, racionalitás, hasznosság,
- környezet - védelem, gazdálkodás, természet,
- tudásgazdaság - tanulás, holtig, tacit, e-társadalom,
- kultúra - életmód, hagyomány, örökség, érték,
- társadalom - együttműködés, szolidaritás, közösség.
Gazdaság
a sikeresen működő vidékgazdaság versenyképesség mellett ökológiai, ökonómiai és társadalmi szempontból egyaránt fenntartható, a növekedése, fejlődése folyamatos.
Munka
a komplex térségfejlesztés, a multifunkcionális agrárgazdaság nem csupán munkahelyeket teremt, hanem racionális foglalkoztatást is, amelynek révén a vidéken lakók munkájuk hasznosságának tudatában vannak, és képesek tudásukat hasznosítani és gyarapítani.
Környezet
a természetes környezet egészének és az összefüggések figyelembevételével végeznek minden tevékenységet, ahol a termelési folyamat szem előtt tartja az ésszerű környezet- és tájgazdálkodást, a károkozás - károsodás megelőzését, és csak ezt követően kell foglalkozni a környezet-, táj- és természet-védelemmel.
Tudásgazdaság
a vidéken élők képzettsége, korszerű ismeretanyaga a záloga a vidék valódi fejlődésének, hiszen csak megfelelő felkészültséggel képesek követni a technikai, technológiai változásokat, kiaknázni a XXI. század és az e-társadalom kínálta lehetőségeket, és csak a tudás birtokában lehetnek az európai piac versenyképes szereplői. Ehhez viszont állandó (holtig tartó) tanulás, képzés szükséges, de emellett egyre nagyobb szerephez jut a szervezett oktatásban nem elsajátítható, "hallgatólagos" tudás, tacit-knowledge.
Kultúra
a vidék hanyatlásával egyidejűleg általában megindul a vidékhez kötődő kultúra pusztulása is. Feledésbe mennek a hagyományok, a verbális és írott örökség elemei, az épített környezet rommá válik. A komplex vidékfejlesztés megőrzi magát a vidéket és benne annak értékéit is.
Társadalom
a jól működő vidékfejlesztési modellek az igazolják, hogy bármily elképzelés csak a helyi szereplők összefogásával vihető sikerre. Ehhez azonban a kirekesztéssel szemben együttműködés kell, a közösség érdekeinek felismerése, és a közös cél érdekében történő tenni akarás. A közösségi összefogás elősegíti az esélyegyenlőség érvényesítését és a társadalmi szolidaritás kialakulását.
Mindezek hatására felerősödnek a multifunkcionális agrárgazdaság pozitív externáliái, amelyek tudatos kiaknázása a komplex vidékfejlesztés feladata:
A mezőgazdaság termelőtevékenysége eredményeképp az élelmiszerellátás biztonsága megvalósult, a feldolgozóipar alapanyag-szükséglete kielégíthető. A vidéki és a városi lakosság esetleges éhezése mára már nem mezőgazdasági, hanem szociális okokra vezethető vissza. A korszerű növénytermesztés (okszerű tápanyag-utánpótlás és növényvédelem) és állattenyésztés az önellátás mellett az ország export árualapját is növeli. A mezőgazdaságra - a mennyiségi élelmiszertermelésen túl - nagy felelősség hárul az élelmiszerminőség és az élelmiszerbiztonság területén, ugyanakkor - közvetett módon - a lakosság egészséges táplálkozására is hatást gyakorol.
A föld megművelése eredményeként kialakult rendezett környezet már önmagában is pozitív externáliaként értékelhető. További kedvező hatás, hogy a gondozottság gátat szab az invazív gyomok terjedésének, s ha azok allergizáló növények (és többnyire azok), az allergiás megbetegedések száma sem növekszik drasztikusan tovább. A rendezett tájon az arra jellemző élővilág marad meg, nem károsodnak a természetes élőhelyek, a szép kilátás vonzza a turistákat. A természeti környezet megóvása mellett az épített környezet is megmarad.
A fejlesztési folyamat nyertese maga a vidék: lelassul az elvándorlás, a rohamos elöregedés, a növekvő számú munkahely eltartja - és megtartja - az ott lakókat, és fokozatos bevétel-növekedést eredményez az önkormányzatnál, amely egyre nagyobb összegeket tud fejlesztési célokra fordítani, és ezáltal beindulhat a növekedési spirál. A meginduló fejlődés másokat is odavonz, növekszik a térség iránti érdeklődés és ez nemcsak az odalátogató turisták számán mérhető, hanem idővel megindulhat a vidékre a betelepülés is.
A megmaradó, sőt reményeink szerint fejlődésnek induló vidéki települések társadalmában is érzékelhetőek a pozitív externáliák: egészséges egyensúly alakul ki a vidék és a város között (lakóhely, üdülés, rekreáció, mezőgazdasági termelés stb.). Erősödik a vidéken élők azonosság-tudata és lokálpatriotizmusa, ezért fennmaradnak a hagyományok, megőrizhető a kulturális örökség és megmaradnak vagy újraszerveződnek a közösségek, a hagyományos együttműködési formák (pl. kaláka). A végeredmény: fizikailag és lelkileg egészséges vidéki társadalom.
A komplex térség- és vidékfejlesztés legfőbb céljai (Bálint et al, 2000)
- a tartalmas élet és az értelmes munka lehetőségeinek a megteremtése;
- az infrastruktúra (elsősorban az úthálózat, a közlekedés és a telematika) fejlesztése;
- a terület és a települések népességeltartó és -megtartó képességének növelése;
- a vidéki térségek vonzóvá tétele sokféle ember és minden korosztály lakó-, munka- és üdülőhelyeként;
- a táj és a természet ökológiai értékeinek felmérése, megőrzése, a biodiverzitás megtartása;
- a hatékony és mégis környezetkímélő, fenntartható mezőgazdaság és piaci viszonyainak fejlesztése, ökológiai és biogazdálkodás;
- a helyi innovációs képességek, az ipar, a kis- és középvállalkozások, a kézművesség támogatása;
- a népművészet, a hagyományok és a kulturális örökség (újraélesztése,) ápolása,
- az együttműködés, a közösségek és a civil társadalom fejlesztése.
Magyarországon is egyre nagyobb jelentőséggel bír az ökológiai szemlélet, a bio-élelmiszerek fogyasztásának mértéke emelkedik. Felelevenednek a régi hagyományok, régi mesterségek, az ezekhez kapcsolódó falusi/agroturizmus jelentősége felértékelődik. A vállalkozások "több lábon állásával" a bevételek ingadozása csökken, a gazdálkodás kifizetődőbb.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a multifunkcionális mezőgazdaság egy adott helyszínen nem feltétlenül öleli fel a fent felsorolt összes előnyt, ezek nagymértékben függnek a gazdaságok méretétől, földrajzi fekvésétől (ország, régió), a termelés jellegétől, illetve ezek kölcsönhatásától. Arra viszont törekedni kell, hogy az egy-egy funkciónak (gazdasági, társadalmi, ökológiai) való megfelelés, vagy az állapot javítására való törekvés ne rontsa valamely másik funkció helyzetét.
A tavasszal agárkosborral (Orchis morio) borított dombok övezte falvakban nagy a munkanélküliség. Két évvel ezelőtt a helyi önkormányzat vezetői munkahely-teremtési pályázaton jelentős összeget nyertek, a pályázat révén a helyi cigány lakosságnak nyújtottak munkát: a dombokra több száz akáccsemetét telepítettek. A pályázat zárultával büszkén számoltak be az eredményekről: X ember Y munkanapján Q számú facsemetét ültetett, és ezzel Z-nyi jövedelemre tett szert.
Ami nem szerepelt a pályázati beszámolóban: a tájidegen akác előbb-utóbb özönnövénnyé válna - ha jól érezné magát a környéken. De bármily igénytelennek tűnő növény is, a dombtetőn csak sínylődnek a fácskák a tápanyaghiány és a szárazság miatt. A munkahelyteremtés is csupán időleges volt: addig tartott, míg elültették a csemetéket: nem gondozzák, nem kell metszeni, nem kell szüretelni (és később feldolgozni) a termést. És ami a legfájdalmasabb: a ritka növényekkel pompázó réteket megbolygatták, az élőhelyet feltúrták.
Az eset kiváló példa arra, hogy a vidékfejlesztési kérdéseket komplexitásukban kell kezelni (lásd még: strukturált problémakezelés fejezetben).
Fenntarthatóság és vidékfejlesztés
A fenntarthatóság elméletének közgazdasági alapjai a természeti erőforrások szűkösségéből vezethetők le. A természeti erőforrások a természet olyan adományai, amelyeket a gazdasági vállalkozások az output-jószágok előállítása során hasznosíthatnak (Koppányi, 1993). Az agrárgazdaság alapját képező föld alapvető természeti erőforrásnak tekinthető; nemcsak mint termőterület, hanem telephelyként, az ipari termelés nélkülözhetetlen tényezőjeként is. A nyersanyagok kimeríthető készleteik révén szintén a természeti erőforrások körébe tartoznak.
De akár egy táj sajátos állat- és növényvilága, különleges kulturális hagyományai is természeti erőforrásnak tekinthetők, hiszen az idegenforgalomban fontos jövedelem-termelő szerepe lehet ezeknek az adottságoknak. A természeti erőforrások határozzák meg az emberi lét minőségét. Prioritásuk történelmünk konstans jelensége, de abszolút hasznosságuk az utóbbi száz évben gyorsuló ütemben nőtt, vagyis e javak egyre értékesebbek lesznek. A fogytán lévő erőforrások kényszerítik ki a technikai újítást, hiszen a dráguló anyagokat valamivel pótolni kell. A technológiák gyorsuló fejlődése így mindennél láthatóbban nyomja rá bélyegét a gazdaságra. Az erőforrásokat megőrző társadalomnak a következő fő kihívásokkal kell szembenéznie: a népesség növekedésével, az erőforrások szétosztásával és az erőforrások újrahasznosításával.

A népességnövekedést néha népességrobbanásnak nevezik, utalva a jelenség explozív dinamikájára. Az exponenciális trendet támasztja alá, hogy a Krisztus születésekor a Földet benépesítő negyedmilliárdos lakosság csak az 1600-as évek első felére duplázódott meg, s az egymilliárdos határt csak 1830-ban lépte át (FAO 2001). Ma 6,5 milliárdnyian vagyunk. A fejlődő országokban, napjainkban is növekvő népszaporulat a gazdaság megingásakor a jobb megélhetést biztosító vidékek felé veszi útját. Az erőforrások fogyasztása a népességnél is gyorsabb növekedésnek indult. Az ásványi anyagok még egyrészt viszonylagos bőségben állnak rendelkezésünkre, másrészt innovatív eljárásokkal pótolhatóak is. A tiszta vízből és levegőből azonban már nem mindenkinek jut; s külön feszültségforrás lehet a jövőben, hogy épp a gazdag országok szegények a fenti javakban. Míg a népesség 1900-tól 2000-ig "csupán" 3,5-szeresére nőtt, primer energiafogyasztása (egyenértéken számolva) 13-szorosára emelkedett (FAO 2001). Tehát a fejlett világ energiaszükséglete lényegesen gyorsabban nőtt, mint a népessége (lásd a következő ábrán). Társadalmunk pedig ma még a meg nem újuló erőforrásokra támaszkodik.
Az erőforrások újrahasznosítása jelenti a harmadik nagy kihívást az értékeihez ragaszkodó társadalom számára, bár az előző két problémakörrel is szorosan összefügg. Az elhasznált erőforrások gyakran tönkreteszik a még rendelkezésünkre állókat. Gondoljunk csak az üvegházhatásra, az ózonlyukra, az erdők pusztulására, a hegyekben álló szemétre, a vegyi gyárak szennyezett talajára, a folyókban hömpölygő szennyvízre, a szmogos levegőre vagy a percenként kihaló növény- és állatfajokra! Fenntarthatóságra törekedve a gazdaság feladata a halmozódó hulladék visszavezetése az erőforrások természetes keringésébe.
Az embernek nem állt mindig rendelkezésre ennyiféle anyag és energia; a civilizáció első évezredeiben csupán saját és állatai izomerejére, valamint a biomassza elégetésére hagyatkozhatott. A fosszilis energiahordozókat, azokon belül is elsősorban a kőszenet gyakorlatilag csak az ipari forradalom óta, tehát körülbelül 200 éve használjuk. Két technikai innováció tette különösen értékessé a kőszenet: az egyik a gőzgép volt, amely az egykori napenergiát mozgássá alakította, a másik a koksz, amely a vasat acéllá nemesítette. A kőolajat csak száz évvel később, az autóipar és a vegyipar térhódítása idején kezdte értékelni a gazdaság, s a földgázt (az atomenergiával együtt) csak 50 éve hasznosítjuk.
A fentiekből következően be kell látnunk, hogy a harmadik világ sohasem élhet majd úgy, mint ahogy most mi élünk, és azt is el kell fogadnunk, hogy mi sem fogyaszthatunk úgy a jövőben, mint ahogyan napjainkban tesszük. A 20. század erőforrás-menedzsmentje nem tartható fenn a 21. században, és semmiképp nem alkalmas a fejlődő országok gondjainak megoldására.
A jövő fenntartható erőforrás-gazdálkodását tehát nem csak a gazdaság, hanem azzal egy szinten a környezet és a társadalom érdekeit figyelembe véve kell végeznünk. A fenntarthatóság ökológiai értelemben a bioszféra terhelésének határát jelöli; azt, amit környezetünk maradandó károsodás nélkül elvisel, és amivel folyamatosan megújulva hasonló szinten fönnmaradhat. A fenntarthatóság társadalmi értelemben az egyén szabadságát jelenti.
Az ökológiai megfontolások is vezethetnek ahhoz, hogy a biotermesztés lehet a vidékfejlesztés egyik eszköze. A legfontosabb tényező, hogy az ökológiai gazdálkodás inputigénye alacsony, legalábbis a mezőgazdák által vásárolt, kereskedelmi forgalomban lévő termékek tekintetében: nem jellemző a műtrágya-felhasználás, alacsony a növényvédőszer-igény. Az ökogazdák kerülik a géntechnológiával nemesített, drága növényfajtákat, nem alkalmazzák a biotechnológia révén nyert állatgyógyászati készítményeket. A talaj túlzott bolygatása is kerülendő, így talán a mezőgazdasági gépigény is kisebb. Az állattenyésztésben az állattartó berendezések jóval kevésbé gépesítettek. Egyedül az élőmunka-igény és az értékesítés költségei magasabbak, mint a hagyományos, iparszerű mezőgazdasági termelésben. És épp ez utóbbi két tényező játszik szerepet leginkább abban, hogy a biotermesztést a vidékfejlesztés eszközeként, sőt akár céljaként tartsuk számon
.