Szilveszter délelőtt István bácsi feltette az okulárját, és felütötte a kalendáriumot. Mielőtt az évkönyv izgalmas történeteit kezdte volna olvasni, a naptárban kikereste a vásárnapokat. A nagytarcsaiak többnyire Gödöllőn, Kókán, vagy Gyömrőn vásároztak. Sokan azonban a közeli Pécelre mentek, egyrészt mert ez volt legközelebb, másrészt mert ez nem vasárnap, hanem szombaton volt. Akkor még komolyan vették a harmadik parancsolatot: „Szenteld meg az ünnepnapot!” Így hát István bácsi egy vastag irónnal be is karikázta azt a májusi szombatot, amelyen majd meg fogja venni a lószerszámokat, Pécelen. Habosan virágzó akácok illata lengte be a falut, amikor kora reggel gyalog elindult a vásárba. Akik szekérrel mentek, később indultak, de már a Sipiczkiék előtt be is érték. Ez volt a legszélső porta, s hogy a sok Sipiczkitől megkülönböztessék őket, tótul Krajnyiéknak hívták. A Krajnyi bácsi több szintes kerek galambdúcán tollászkodó belga óriásgalamb mellett nyekeregve haladtak el a lőcsös kocsik. A „Begó” nem zavartatta magát, de a kukoricagóré tetején burukkoló „strasszerek” elrebbentek. Csak amikor a por elült, akkor szálltak vissza és folytatták az udvarlást. A konvoj eleje ekkor már a Pécelhez közeli Nagyszékes dűlőben zötykölődött, de István bácsi még csak a faluszéli dinnyeföldeknél ballagott. Az útszéli vén eperfák között két három bádogból tákolt lakókocsi féleség állt. Dányi parasztok béreltek itt egy darabka földet. Kora tavasztól fogva egészen Lőrinc napig ez volt a lakásuk. Amikor hazamentek, másnap a gyerekek versenyt futottak az otthagyott érett görögdinnyékért. Az apró zöldeket pedig az asszonyok gyűjtögették és finom savanyúságot készítettek belőle. A dinnyések most még csak a palántákat locsolták, de az egyik lakókocsi vaslépcsőjén pihenő munkás szóval tartotta az öreget. Szedte is a lábát, hogy lemaradását behozza. A nagy vásári forgatagban volt, aki a lókupecekkel egyezkedett, mások a malacokat mustrálgatták vagy a naposcsibék közt válogattak. Az asszonyok a végvásznakból vágattak maguknak egy-két métert. Az itt beszerzett hófehér sifonokat később a monori kékfestőhöz vitték. István bácsi is jó boltot csinált. A megalkudott lószerszámokat kifizetve lassan ballagott hazafelé. Már nagyon nyomta vállát a súlyos hám, amikor a falu szélén találkozott a Rákoscsabára igyekvő Sztehlo Gábor lelkésszel, aki meggondolva magát, visszafordult, átvette és hazáig cipelte a hálálkodó István bácsi terhét. Mint a vidékiek általában, a nagytarcsaiak is önellátók voltak, de ha valami hibádzott, azt a szövetkezeti üzletben vásárolhatták meg. Ebben a Rákóczi utcai kis szatócsboltban igazából csak a legfontosabb dolgok voltak. Szerdahelyi néni kislány korában sokat segítgetett itt édesapjának a kiszolgálásban. Szorgalmasan csomagolta a kocsigyertyákat.
Később, Blaskovits Oszkár lévita kántortanító, az iskola rektora megalapította a Hangya szövetkezetet. Az impozáns épületben igen gazdag választék volt. Még a kultúráról is gondoskodtak, mert itt rendezték meg az ünnepi könyvhetet. Szinte minden kapható volt, a kristálycukortól a petróleumig, a DDT-n át a csatornavasig. Sőt, akadt még egy holland gyártmányú centrifuga is. A hosszúkás üzlethelyiség végében már hónapok óta kínálgatta magát ez a lekerekített tetejű, bumfordi, barna zománcpalástú szerkezet, de csak nem akadt rá vevő. Édesapánk többször is nézegette, meg-megforgatta a nedves ruhákra váró gépezet hordó formájú lyukacsos belsejét. Nagyon tetszett neki az elmés találmány, de hát majd egy havi fizetésére taksálták. Végül is hét gyermekének szennyes ruhakupaca és a szögletes bádogteknő felett kimosott ruháinkat csavaró édesanyánk látványa arra az elhatározásra juttatta, hogy megvegye.
Szatócsunk, Almási
Sándor bácsi vakargatta a fejét, mikor apám a használati utasítást kérte. Ennek
híján bedugta a konnektorba és bekapcsolta a gépet, hogy bemutassa a készülék
strapabírását. Már háromnegyed órája pörgött az üres centrifuga és alig-alig
melegedett. Ezzel meggyőzte édesapánkat, aki le is perkálta az összeget, és
aznap délután Édesanyám már vidáman teregette a „kicentrizett” ruháinkat. Egy
szerdai nap történt, hogy az akkoriban mindennapos reggeli istentisztelet után
testvéreim elmentek az iskolába. Tésztanap lévén, nagymamám és édesanyám
megegyeztek abban, hogy ma ne bableves és lekváros bukta legyen az ebéd, hanem
valami tarhonyás slambuc féle. Úgy ötéves lehettem, és falusi követelmények
szerint már rám lehetett bízni felelőségteljes feladatokat, tehát engem küldtek
el bevásárolni. Kezemben a zöld műanyag neccel felszabadultan robogtam a Hangya
felé. Belépve a boltba láttam, amint Gulyásik néni a falra szerelt piros
mákdaráló széles tölcsérébe éppen betölti a kiló apró fekete magokat. Hét végén
esküvő lesz – gondoltam – és összefutott a nyál a számban a híres, kemencében sütött
nagytarcsai mákosrétesre gondolva. A daráló halk
nyikorgása közben beálltam a fiókos polc alatt u-alakban sorban álló vásárlók
mögé. Képzeletemben hólabdák, porcukrozott fánkok, kókusz kockák, és mézes
lakodalmas sütemények sorakoztak. Ezalatt Almási bácsi pingvinszerű fürge
lépésekkel sietett a vevők által kért árukért. Ahogy a pultra tett egy-egy
portékát, füle mögül lekapta sötétkék irónját, és egy nátronpapír cetlire
felírta az árát, majd szaporán hozta a következőt. Mikor már minden együtt
volt, elkezdte összeadni a tételeket. Bár szája alig mozgott, de azért
hallatszott amint mormolja a számokat, majd hangosan bemondta mennyit kell
fizetni. Amíg a vevő a bugyellárisában turkálva előszedte a forintokat-
filléreket, azalatt Sándor bácsi ellenőrizte az összeadást. A ceruza hegyével
újra végifutott a számokon, és a végösszeget két határozott mozdulattal
aláhúzta. Sose kellett javítania. A vevő kifizette, és elpakolta dolgait,
közben Almási bácsi az előttem álló kisfiút szólította.
–
Mit kérsz? – Izééé….– mondta zavarában a gyerek.
–
Ízé nincs kisfiam! Mást kérjél! – mondta Almási, és félreállította, hogy
gondolkozzon addig, míg engem kiszolgál.
–Neked
mi lesz? – kérdezte.
Az
iménti váratlan helyzettől úgy meglepődtem, hogy hirtelen én is elfelejtettem
miért is küldtek. Azt tudtam, hogy egy kilót. De mit is? A dallama még
derengett, így hát azt feleltem:
–
Egy kiló durbonyát kérek. Sándor bácsi szemöldöke nagyot koppant homloka
ráncain, és visszakérdezte:
–
Miiit?
–
Egy kiló durbonyát – ismételtem meg most már határozottan.
Mint
gyakorlott szatócs, Almási bácsi csak egy pillanatig törte a fejét, mert
hirtelen eszébe jutott, hogy elég nagy a család, sok a gyerek. Meglehet valami
szülinap van, azért kell egy kiló burgonyacukor. A „hitler-szalonnás” faláda
mellett lévő kartondobozból már lapátolta is a krumplicukrot a papír
stanyeclibe. Rátette a mérlegre és a kisebb-nagyobb rögök között válogatva
addig keresgélt, míg a mérleg mutatója megállapodott a skála végén. Hazafelé
már nem siettem annyira, hát eltelt egy kis idő mire a konyhaasztalra tettem az
alig fél kilóvá zsugorodott édességet. Nagymamám pedig fogta a fejét, mert
visszaküldeni már nem lehetett a megdézsmált áruval. Így azután a lencseleves
és tepertős-pogácsa után aznap burgonyacukor desszert is volt testvéreim
örömére, amiből érthető okból csak én nem kaptam. Akkoriban még nem voltak hűtőszekrények.
A
hangyaudvar végében, Almásiék lakása mögött volt egy nagy jégverem. A piramis
formájú nádfedél a földig ért, és a süllyesztett terem közepén levő gúla
formájú földkupacra tették a befagyott patakunk tört jegét. Ha már olvadt, Pestről hozták teherautóval nagy kokillákban a jeget. A szállítók hegyes
vaskampókkal húzták le a platóról a vaskos jégrudakat. Bőrlebennyel védett
vállukra véve cipelték a verembe. Tátott szájjal néztem és azon töprengtem.
Hogyan lehet nyáron jég? Tóth Pali bácsi a Nagytarcsai Népfőiskolán tanult. Jó
előmenetelű volt. Le is szerződtette a Cinkotán székelő ipartestület boltos
tanoncnak. Amikor elvégezte az oskolát, a szentvégi boltban lett „fűszeres”.
Feleségével együtt vezette ezt az üzletet míg nyugdíjba nem vonultak. Falunk
kereskedelmébe nagy változás állt be a hatvanas évek elején. A parókia
kertjéből kisajátítva lekanyarított területen egy modern, lapostetős
önkiszolgáló boltot és preszszót építettek. Még el sem készült, már is akadtak,
akik félve-vonakodva nézték a gyorsan változó világ szokatlan dolgait. Mi
tagadás, nekem is fura volt a sok pult előtt állás után, amikor a hatalmas
vitrin ablakok előtti hullámos rácsot felgöndörítették és beléphettünk az
árukkal megrakott polcok közé. Zavarba ejtett az áruk sokfélesége. Igaz, engem
leginkább a 40 filléres gránitkockák és a nyolcvan filléres Inota nugátszeletek
foglalkoztattak. Persze annak is örültem, hogy nyáron a presszóban lehetett
eper és csokifagyit kapni, melyet Szirmai néni gombócolt tölcsérbe. Ettől
kezdve falunkban három bolt üzemelt.
A
szentvégi „Palibácsi”, a falu közepén lévő „Hangya” és a parókia kertjében lévő
„Önki”, melyben már nem csak barna, de fehér kenyeret is lehetett kapni!
Ám
amikor a pénztárnál váró Racskó Kati néni mellett egy túlnyomásos szódásüveg
szétrobbanva elvágta lába ütőerét úgy, hogy mentőt kellett hívni, újra
felerősödött a szkeptikusok hangja: „nem lesz ez jó!”
Azóta
megszaporodtak falunkban és környékünkön az üzletek. Némelyik nemcsak vasárnap,
de még éjjel is nyitva van. Hihetetlen az árudömping. Lehet, hogy sokan
ostobának, maradinak tartják azt a tanyasi bácsikát, akit a fia egyszer elvitt
egy plázába. Az öreg körül nézett és csak ennyit mondott:
„De
sok feleleges dolog van itt!” Hát van benne valami. Úgy-e?
GYŐRI
ANDRÁS TIMÓTHEUS