2018. november 21., szerda

POLOSKA INVÁZIÓ

Szerző: Csíki Sándor
Akad közöttük barnás vagy zöldes, és akad náluknál karcsúbb, barnás-szürkés poloska is. A barna egy mifelénk is őshonos fajta az úgynevezett bencepoloska (elterjedt nevén: mezei poloska) a mintás pedig egy nemrég errefelé tévedt távol-keleti faj, amely leginkább a fenyő magját szereti szívogatni. A bencepoloska (Rhaphigaster nebulosa) szürkésbarna, egyenlőtlenül pontozott teste 14-16 mm, hátoldalán nyújtott, háromszög alakú nagy címert visel. Büdös Marcinak, vagy Büdös
Margitnak is hívják és szívesen sütkérezik a ház falán. Ősszel a lakásokba is betolakodik, mint azt most megtapasztalhatjuk.
Veszélyes?
Mint az Újszó is írja: “A bencepoloskától nem kell tartanunk, mert hírhedt rokonával, az ágyi poloskával ellentétben egyáltalán nem veszélyes ránk nézve, nem élősködik, a készleteinket sem dézsmálja. Az egyetlen kellemetlenség, amit okoz, hogyha megfogjuk, rossz szagú váladékot bocsát ki magából védekezésül. Nem kell hát kézzel megfognunk, de ne is csapjuk agyon. A magának lakásunkat kiszemelő példány jó ideig még az ablakban vagy a függönyön tartózkodik. Könnyű foglyul ejtenünk egy félig megnyitott üres gyufásdobozzal, melyet a poloskára helyezünk, majd óvatosan összezárunk.

Poloskák, mindenütt!
2017/01/16

Idén nagyon sok telefon és e-mail érkezik e nem túl népszerű rovarok miatt a szerkesztőségbe is és hozzánk is, a Magyar Természettudományi Múzeumba. Mindenki azt kérdi: milyen poloska ez, amiből idén olyan rettentő sok van?

Nyugati levéllábú poloska
Nagyon nehéz a bevezetőben szereplő kérdésre válaszolni, pedig nem sok fajról lehet szó. A kérdezők zöme ugyanis azt felismeri, hogy „mezei poloskáról” van szó, de többet már csak kevesen tudnak mondani. Holott anélkül csupán – és esetleg – valószínűsíteni lehet a fajt. Az ősszel inváziószerűen megjelenő poloskák lehetnek barnák vagy zöldek, fekete-sárga mintásak vagy barna pöttyökkel tarkítottak, lehetnek kerekdedek, szokásos poloska (azaz kicsit megnyúlt) alakúak, de lehetnek kifejezetten hosszúkásak is. Lássunk hát „egy kis katalógust” valószínű lakótársainkról!

Csipkés szépség
A platánfákon tömegesen elszaporodó, légiesen könnyed kinézetű, félcen-timéternél kisebb platánfa csipkéspoloska (Corythucha ciliata) mintegy négy évtizede van jelen hazánkban, Amerikából került át fiatal facsemetéken Európába, természetes ellenségei nélkül. A platánlevelek a sok poloska szívása következtében már a nyár derekára foltossá válnak, elsárgulhatnak, ezt sok városunkban megfigyelhetjük, ahol díszfának platánt ültettek. Ősszel a kikelt ivarérett, szárnyas poloskák elindulnak megfelelő telelőhelyet keresni. Ha az ablak előtt platánfa van, bizony nagyon sok egyed bekívánkozhat a lakásba. Aprók, nem büdösek, semmi bajt nem csinálnak. Sokan észre sem veszik e kicsiny rovart, de akinek a szeme elé kerül, ragadjon nagyítólencsét, ha szépet akar látni!

Platánfa csipkéspoloska
„Egy újszerű forma jelent meg nálunk!” Ezt a hírt néhány éve küldte valaki, aki odafigyel arra, amit lát. Észrevette, hogy az a poloska, amelyik októberben több példányban mászkált az ablaka körül, nagyjából ugyanakkora, de karcsúbb, mint „a szokásos”, és a hátulsó lábszára kiszélesedik. A ka­ri­más­po­los­kák közé tartozó nyugati levéllábú poloskát (Leptoglossus occidentalis) 2006-ben írták le először hazánkból. Sem a nemzetség, sem a faj nem őshonos Európában, Amerikából keveredett ide. Trópusokon sokkal jobban – valóban levélszerűen – kiszélesedő rokonai is élnek, innen kapták nevüket. Ez a faj a fenyőfélék, nálunk leginkább a feketefenyő tobozait szívogatja, igazán nagy kárt nemigen okoz. Ha valaki megfogja, megszorongatja, akkor kellemetlen élményben részesülhet, ugyanis a poloska igen intenzíven bűzös váladékot bocsát ki, hogy ellenségeit elűzze. (Erről a folyadékról még lesz szó.) De könnyen be lehet fogni úgy, hogy egy pohárral letakarjuk, a pohár szája alá egy papírlapot csúsztatunk. Így megfigyelhetjük érdekes, fürge járását, és ahogy értetlenül tapogatva próbálja felmérni, merre lehet menekülni. A lakás előtt azután nyugodtan elengedhetjük. Ha tavaszig sikerül kihúzniuk valahol, akkor „néhány napig táplálkoznak, majd a hímek érdeklődése a nőstények felé fordul. Azok az egyre erőszakosabb hímeket vagy elfogadják, vagy erőteljes hátsó lábukkal messze elrúgják maguktól” – írt róluk Bodor János a Kertészet és Szőlészetben. A petékből kikelő lárváknak és az imágóknak is hozzá kell jutniuk a fenyőmagokhoz a zavartalan fejlődés érdekében, egyebekben fenyőtűk, friss hajtások, fenyőrügyek nedveit szívogatják.

Az őshonos bencepoloska

Mezei helyett címeres
A mostanában legtöbbet emlegetett két faj a címerespoloskák családjába (Pentatomidae) tartozik, ezeket szokták a köznyelvben mezei poloskáknak nevezni. A mezei poloskák név azonban foglalt, egy itthon több mint 300 fajt számláló család (Miridae) neve, melynek tagjai kisebb (néha csak néhány milliméteres, a centimétert ritkán meghaladó), törékeny, puha testű, lapos hátoldalú állatok. A hát közepén kicsiny, háromszögletű pajzsocskájuk van, az első szárny néha teljesen hártyásnak tűnik. Pontszemük nincsen.
A címerespoloskák széles, erős testű, domborúbb hátú rovarok, a mezőn-kertben-parkban sokszor szemünk elé kerülő, közismert fajok pedig általában a centit meghaladják, olykor a másfél centit is elérik. Nevüket nagyobb méretű, címerszerű pajzsocskájukról kapták. Az elülső szárny tövi része, a fedő, jól láthatóan vastagabb kitinből van, mint a hártya. Ide tartoznak a bogyómászó poloskák, amelyek szúrása károsítja a bogyós termésű növények gyümölcsét, és amelyek legtöbbször felelősek a gyümölcs fogyasztása közben észlelhető poloskaszagért. Gyakran mászkálás közben is elcsöppen a bűzmirigy váladéka, így nem is kell támadás, hogy a bogyón érezhető legyen egy korábbi látogató szaga.
Bogyómászó poloska

A poloskák bűzmirigyének váladéka elsődlegesen védekezésre szolgál. Lárvakorban, amikor az állatnak nem fedi még szárny a hátoldalát, azon nyílnak a mirigyek, így jut a folyadék leggyorsabban a növényen kapaszkodó rovarra felülről támadó ellenség közelébe. A kifejlett poloskáknak rendszerint van szárnyuk, ami a hátoldalt befedi (ha pedig szárnyatlanok, mint az ágyi poloska, szárnyaikat másodlagosan veszítették el), így máshol kell a folyadékot a környezetbe juttatni. A tor harmadik szelvényében lévő mirigyek nyílása oldalt van. Veszély esetén a folyadék kibuggyan a nyíláson és szétterül egy olyan mattnak látszó folton, amelynek a felületét parányi gombákhoz hasonlító szemcsék borítják. A tökéletesen vízhatlan szövetet kifejlesztő textilipari szakemberek ezt a felületet is tanulmányozták, ugyanis erről is lepereg a váladék, vagy kicsiny, gömbölyded cseppekben marad meg rajta – de nem terül szét a testfelületen. Így a poloska megmenekül attól, hogy saját légzőnyílásába bekerüljön a folyadék, amelynek méreganyaga sajátmagára is káros volna. A váladék összetétele fajról-fajra kicsit – vagy nagyon is – más lehet. Általában jelentős részét egyenes láncú szénhidrogének teszik ki, és vannak benne az illatért felelős észterek és más vegyületek: dialdehidek, detergens (hogy az ellenség testfelületén szétterjedjen a folyadék), valamint idegméreg.
A feltűnő, figyelmeztető mintázatú címerespoloskák kevesebb bűzös folyadékot termelnek, mint a környezetükben nehezen észrevehetők – ez logikusnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy aki egyszer találkozott velük, messziről felismeri és kerülni fogja őket. Ugyanígy tesznek sokan az erdő és mező egyszerű állatai közül is. Egyes esetekben a levegőben szétterjedő párát a fajrokonok érzékelik, és igyekeznek elbújni, tehát még kommunikációs szerepe is van. Az illatot valószínűleg jól ismerik olvasóink a bogyómászó poloska (Dolycoris baccarum) vagy a zöld bogyómászó poloska (Palomena prasina) áldatlan tevékenysége következtében.
zöld vándorpoloska (Nezara viridula) jól ismert kártevője volt a mediterrán területeknek, de a mi éghajlatunkon a múlt évszázadban nem fordult elő. A globális klímaváltozás azonban sok meleghez szokott rovar elterjedését megváltoztatta, és 2002-ben sajnos ez a faj is megjelent nálunk, sőt hatalmas mértékben elszaporodott, és olykor lakásokban is áttelelhet. Idén ősszel többen panaszolták, hogy még erkélyládában is, egy-egy paradicsomon nagyobb számban szívogat valami, ami olyan, mint egy poloska, de nem a jól ismert bogyómászó. Egyikük fényképet is küldött, és azon egyértelműen látni lehetett, hogy a vándorpoloska lárváiról van szó. (Valószínűleg kifejlett egyedek is voltak arrafelé, csak azok jobban beolvadtak a levelek színébe.) Ezeknek a lárváknak a háta nem fényes, s nem is élénkzöld, hanem jellegzetesen fekete-sárga-piros-fehér mintázatú, vedlésről vedlésre változó. Ám „késő kamaszkorban” megjelenik rajtuk a zöld, és az utolsó lárvastádiumban a színük már hasonló a kifejlettekéhez. A nőstény száznál is több petét rakhat, és egy évben nálunk két nemzedéke fejlődik ki. A poloska szívása nyomán elhalnak a növényi szövetek, tömeges szívogatás esetén a termés torz alakú, esetleg ehetetlen lesz.

Zöld vándorpoloska peterakás közben
(BODOR JÁNOS FELVÉTELE)

Az igazi ellenség azonban, amelytől rettegünk, az az a poloska, amelyik ilyenkor ősszel behatol a mi saját, személyes terünkbe, a lakásunkba is! Tehát támad? Szó nincs róla, noha az esetenként hisztérikus blogbejegyzések alapján akár erre is következtethetnénk. Sajnos, fokozatosan annyira elszigetelődünk a természettől, hogy sokak számára azok az élőlények, amelyek egyébként sokkal előbb itt voltak már, mint az emberek, idegen, ellenséges, félelmetes, utálatos lényekké váltak.
Az idén a kertekben, parkokban, kertes házakban, lakásokban szokatlanul nagy számban megjelenő egyik címe­res­po­los­ka, a bencepoloska (Rha­phi­gaster nebulosa) egy békés, őshonos faj. Minden ősszel előfordulhat, hogy a kifejlett példányok, jó áttelelő helyet keresve, a lakásainkat találják megfelelőnek. Néha ilyenkor észre sem vesszük egyedeiket, csak tavasszal, amikor a szabadba szeretnének visszajutni, és az ablakkereten, függönyön mászkálnak, kifelé vágyakozva. Az idei évben több van belőlük, valószínűleg a bőséges csapadéknak (minden táplálékuk üde zöld volt egész nyáron) és az elhúzódóan meleg időnek köszönhetően.

Az invazív hársbodobács tömege (A SZERZŐ FELVÉTELE)

A bencepoloska testére apró, barnás-feketés foltokból álló mintázat jellemző. Az ősszel világosabb alapszín tavaszra megbarnul. A szabadba kijutó vagy ott áttelelt szerencsésebb nőstények akár 40 petét is lerakhatnak szép, rendezett sorokban. A kikelő poloskák egész életükben fás növények leveleit szívogatják, a táplálékban nem válogatósak. Embert nem szúrnak meg. Az egyetlen kellemetlenség akkor következhet be, ha valaki erős kézzel megfogja vagy papírzseb-kendővel megszorítja az állatot, mire az ösztönösen a bűzmirigye segítségével védekezik. Ám ha például finom mozdulatokkal a mellé fektetett tenyerünkre terelgetjük a példányt, azon baj nélkül elmászkál, amíg a nyitott ablakon át kitessékeljük. Még meg is nézegethetjük közben a tövén bőrnemű és a végén hártyás, szépen erezett szárnyat (mintha egy X osztaná mezőkre az állat hátát), a finom pontszerű bemélyedések adta skulptúrát és az érzékeny csápokat. Annak, aki nem ilyen vállalkozó kedvű, aki nem akarja a gyermekét is higgadtabb természetszemléletre nevelni, a poharas módszer itt is jól használható.
A sokaság is csuda dolgokat tesz
Végezetül említsünk meg egy invazív bodobácsfajt, amely szintén nemrégen jelent meg nálunk, hatalmas tömegekben lehet jelen a hársfákon, de nem jön be a lakásba (eddig legalábbis nincs róla ilyen adat). A hársbodobács (Oxycarenus lavaterae) elképesztő tömegben gyűlik össze a fakérgen, pirosra festve a fatörzset. Korábbi kutatások kimutatták, hogy a legelésző állatok elkerülték azokat a lágyszárú növényeket, amelyeken nagyobb számban voltak feltűnő poloskák. Érthető, több büdös állat együtt még büdösebb… A bodobácsok feltűnő, piros, óriási tömege (és ilyen a régi ismerősök, a verőköltő bodobácsok összeverődő nagy csapata is) az egyéneknek nagyobb védelmet nyújt.
Ebből is látszik, hogy a poloskák is csak emberek...


VÁSÁRHELYI TAMÁS



Szerk.megjegyzés
A poloskák feltételezhető természetes ellenségei :
- Imádkozó sáskák
- Pókok
- Szamuráj darázs (Trissolcus japonicus)
- Kaméleonfélék
Ausztráliában, Kaliforniában és Hawaii-on a Nezeara viridula parazitáival próbálják a túlzott elszaporodását megakadályozni: Két fürkészlégy-faj (Tachinidae): a T. pennipes, és a T. pilipes, illetve két fürkészdarázs-faj (Trissolcus). 
 A Trissolcus basalis a poloska testére rakja petéit, a kikelő lárvák belőle táplálkoznak.
Védekezés
Biológiai védekezés: A természetes ellenségei mellett egyes elképzelések szerint csapdanövényekkel lehetne gátat vetni túlzott elterjedésének az ültetvényeken. Csapdának nyáron hüvelyeseket, kora tavasszal és ősszel keresztesvirágúakat kell vetni és a rajtuk megjelenő bogarakat kellene permetezéssel elpusztítani, még mielőtt a fő termény kikel.
Vegyszeres védekezés: A mászórovarok (csótány, ágyi poloska) ellen alkalmazott szerek alkalmasak a poloskák ellen is.
A poloskák ellen ható Decis rovarölő szer (permetezés 2 alkalommal) ajánlott.
Nagyon hasonló a zöld büdösbogárhoz (green stink bug - Nezara hilaris), amelytől a hasán lévő bűzmirigyek formája alapján lehet megkülönböztetni. A N. viridula bűzmirigyei rövidebbek és egyenesek, míg a N. hilaris bűzmirigyei hosszúkás és felfelé hajlók. A N. hilarisnagyobb termetű és az északibb területeken is megtalálható.
A kifejlett példány könnyen összetéveszthető a zöld bogyómászó-poloskával is (Palomena prasina). Míg utóbbinak az alsó szárnyai barnák, ősszel pedig az egész rovar sötétbronz színűre változik, addig a vándorpoloska alsó szárnyai színtelenül áttetszőek és egész teste egyszínű zöld, de a pajzsán egy sorban 3-5 apró fehér pont látható a két szélső, fekete pont között.