Makkay József 2013.02.08. 08:35
A Kárpát-medencei magyar borászatban Csávossy György neve eligazodási pont, de a jeles nagyenyedi szakember a román borászatnak is kiemelkedő személyisége. Sokoldalú alkotó, aki szőlészeti, borászati témájú szakkönyvei mellett szépirodalommal is foglalkozik.
– Zajos sikert hozott a Jó boroknak szép hazája, Erdély címû, Budapesten megjelent könyve. Úgy gondolom, aki ezt elolvassa, szinte mindent megtudhat a borász Csávossy Györgyrõl.
– Érdekes történet ennek a sorsa. Sok könyvet írtam már életemben, de talán ez a legátfogóbb, hiszen három évtizeden át készült. Amikor kéziratát átadtam dr. Lelkes Lajosnak, a Mezõgazda Kiadó igazgatójának, a jobb napokat megért szerkesztõség vezetõje felsóhajtott, hogy vajon hány vevõre számíthatunk. Õ sem látta elõre, hogy sikerkönyv lesz. Emlékszem, az író-olvasó találkozók során Bécsbe is eljutottunk, ahol a magyar nagykövetségen addig ritkán látott tömeg jött el az erdélyi borok kóstolójával egybekötött könyvbemutatóra: a kiadó a könyv utolsó példányát is eladta... Azt írta a Magyar Nemzet recenzálója, hogy minden magyar értelmiségi család könyvespolcán ott kellene lennie. A könyv olyan értelemben is sikertörténet lett, hogy 2003-ban elnyertem a legjobb magyarországi mezõgazdasági könyv szerzõje címét.
– Közel a kilencedik X-hez ön ma is aktív ember. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület szervezésében legutóbb Kolozsváron láthattuk egy nagyenyedi borkóstoló házigazdájaként, ahol előadásában bizony ostorozta a közönséget. Ennyire hiányosak borfogyasztási ismereteink?
– Az Édes iskola címû elõadásom erdélyi közönségnek szól, mert tapasztalatom szerint a borkultúrával idehaza hadilábon állunk. Már lényegesen többen fogyasztanak bort, mint egy-két évtizeddel ezelõtt, azonban magáról a borról és annak felszolgálásáról az átlagember még mindig keveset tud. Ilyenkor elmagyarázom, hogy borkóstoláskor milyen érzékszerven mit kell megállapítanunk, a bort milyen pohárba illik feladni, és hogyan forgassuk a poharat, hogy gyönyörködhessünk a bor koronájában és gyûrûjében. Egy franciának égnek állna a haja, ha azt látná, hogy mifelénk az asztalnál sokan konyakkal kezdenek, holott jobb helyeken a konyakot legutoljára, kávé mellé szolgálják fel. Aki a bort kedveli, és ízét, szépségét társaságban is szeretné élvezni, érdemes megtanulnia az ezzel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat.
– Ön egyszer azt nyilatkozta, hogy véletlenül lett borász. Ekkora karriert befutott szakemberről ez nehezen hihető el.
– Pedig így történt! Évfolyamelsõként végzett friss agronómusdiplomásként – aki államvizsga dolgozatát mezõgépészetbõl írta – az volt a tervem, hogy kedvenc professzoromnál, Lám Bélánál maradok tanársegédnek. Ezt áthúzta a minisztérium, hiszen földbirtokos szüleimet néhány hónappal korábban szállították kényszerlakhelyre, Krajovára. „Egészségtelen származású” fiatalemberként esélyem sem volt az egyetemen maradni. Segítõkész embereknek köszönhetem, hogy egy szintén földbirtokos-sarjadék évfolyamtársammal együtt a bihardiószegi mezõgazdasági iskolába kerültem tanárnak, ahol egy szõlészeti és egy borászati katedra várt. Mindketten a szõlészetet akartuk választani, és mivel nem tudtunk megegyezni, feldobtunk egy érmét, és én lettem a vesztes, így nekem kellett újdonsült végzõsként borászatot oktatnom. Soha nem bántam meg! Meggyõzõdésem, hogy egyetlen kertészeti ágazatban sem kaphattam volna ennyi elismerést, mint amit a borászat hozott számomra.
– Végül több, mint öt évtizedig dolgozott a tanügyben szak- és középiskolai, majd egyetemi tanárként. Mennyire volt fekete pont az életében az a tény, hogy egy jelentõs bánsági magyar történelmi család leszármazottja?
– A diószegi kinevezésem megúsztam, de miután érdemeim elismeréséül átkerültem tanárnak a Nagyenyedhez közeli Csombordi Mezõgazdasági Iskolába, 1957-ben egy minisztériumi felügyelõ az igazgatókkal tartott eligazítón a csombordi igazgatómnak, Mezei Sándornak parancsba adta, hogy bocsásson el. Jellemzõ Mezei emberségére, hogy párttagként felment a tartományi pártbizottság titkárához szóvá tenni, hogy nem tud megválni egyik legjobb emberétõl. A titkár csak annyit mondott, nyugodtan menjen haza, mert neki Bukarest nem parancsolhat. Így maradtam meg a tanári állásban, és a feleségem is Csombordon taníthatott. A pártba nem léptem be, és késõbb, amikor a csombordi borospincékbe ellátogató szekusok próbáltak beszervezni, megfogadtam egyik barátom tanácsát: azt mondtam, ha kényszerítenek, akkor beadom a kitelepedési kérelmem Magyarországra, vagy öngyilkos leszek. A tanács hatott, mert többet nem zaklattak.
– A csombordi kertészeti szakoktatás erdélyi sikertörténet lett. Nagyon sok híres szőlész, borász szakember érettségizett itt. Mi volt a titka?
– Az 1935-ben alapított téli gazdasági iskola utódjaként hoztuk létre a szakiskolát, majd a szaklíceumot, mindkettõ a hatvanas évek derekáig magyar tannyelvû maradt. Jó tanári kar gyûlt össze, olyan emberek, akik szerették a szakmájukat. A iskolához egy 45 hektáros tangazdaság tartozott, jómagam elkezdtem kísérletezni, új borászati eljárásokat honosítottam meg. A többnyire magas alkoholfokú, három-négy évig hordókban érlelt száraz és félszáraz borok helyett megteremtettem a reduktív borászatot, amely eleve több ként használ, és a borok megõrzik gyümölcsillatukat. Jobbnál jobb borok születtek, sorra nyertük a hazai és a külföldi borversenyek aranyérmeit. A hatvanas években írtuk meg Románia elsõ átfogó szõlészeti, majd pár évvel késõbb a borászati szakkönyvét. A kívülálló is látta, hogy itt komoly munka folyik. A nálunk érettségizõ vagy technikumot végzett középkádereket országszerte keresték, a szõlészettel és borászattal foglalkozó állami gazdaságok és termelõszövetkezetek elõnyben részesítették a Csombordról jött szakembereket. Legtöbbjük farmvezetõként dolgozhatott, és késõbb elvégezték az egyetemet. Az agrártudományi egyetemek kertészeti fakultásain sok Csombordon végzett szakember tanít ma is. A magyar oktatás a hatvanas évek derekán sajnos véget ér. A minisztériumi döntés ellenére az igazgató saját szakállára még egy évig eltitkolta, hogy magyarul tanítunk. Ez könnyen az állásába is kerülhetett volna.
– Miként került be a román tudományos életbe?
– A borversenyeken elért eredmények híre eljutott a minisztériumba is. Amikor a hatvanas években az ország legjobb öt-hat borászát tömörítõ borbizottságban a bukaresti Bernas professzor helye megürült, a tanügyminisztérium részérõl engem javasoltak. A bizottság feladata volt minden évben kiválogatni a külföldi borversenyekre kiküldött 45 bort a négyszázból. A „szent szörnyetegek” nemzetközi rangú román szakemberek voltak, akiktõl borászatban többet tanulhattam, mintha két egyetemet végeztem volna el. Ezeken a rendszeres borkóstolókon Románia legjobb borai voltak jelen. A Dealul Mare (fõleg a Valea Cãlugãreascã) kiváló vörös borai, a vörös és muskotályborokat kínáló Murfatlar, a rékási borok, a Iaºi környéki, fõleg a Cotnari borok és természetesen a Küküllõ-menti és a lekencei borkínálat mindig vetekedett egymással. Sokszor nehéz volt választani, de az erdélyi és az Erdély-hegyaljai borok ügyében rendszerint bejött a „lobbitevékenységem”. László Gyula, a Valea Cãlugãreascã szõlészeti intézet igazgatója – aki késõbb Afrika leghíresebb borásza lett, és ma szobor õrzi emlékét Dél-Afrikában – magyarként szintén úgy kerülhetett be a román tudományos életbe, hogy elõbb keményen bizonyított.
– Melyik borverseny helyezésére emlékszik leginkább?
– A budapesti nemzetközi „borászati olimpiára”, a Vinagorára küldtünk ki 1972-ben borokat. Akkor bízták rám elõször, hogy az erdély-hegyaljai borok közül én válogassak egy esélyes mintát. A csombordi plébános borommal neveztem be, ez volt az elsõ nagy nemzetközi sikerem: nagyaranyat kaptam érte Budapesten!
– A rendszerváltás elõtt nyugdíjazták a csombordi iskolából. Nem bánta meg, hogy az ötvenes évek ideológiai lazulásával nem próbált egyetemen tanítani?
– A kolozsvári agrártudományi egyetemen 1981-ben indították el a kertészeti fakultást, és akkor engem kértek fel, hogy vállaljam el a borászatot. Kevés ideig tanítottam óraadó tanárként, mert annyira ragaszkodtam Csombordhoz, hogy nem vállaltam a kolozsvári fõállást. A rendszerváltás után bõven kijutott az egyetemi oktatásból. A budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett erdélyi évfolyamán oktattam, majd a Sapientia Egyetem kertészeti szakának beindításánál bábáskodtam Marosvásárhelyen. Az új idõk kihívásának eleget téve Nagyenyeden a Bethlen Kollégium keretében indítottuk be a középfokú mezõgazdasági szakoktatást, amit a hatóságok hamar megszüntettek. De indult téli gazdasági tanfolyam, karöltve a sepsiszentgyörgyi LAM Alapítvánnyal. Úgy gondolom, ami tõlem telhetõ volt, mindent megtettem az erdélyi magyar mezõgazdasági szakképzés újraindításáért. Sok minden sajnos nem rajtam, nem rajtunk múlott.
– Mint ahogy az sem Csávossy Györgyön múlott, hogy hosszú évtizedekig nem sikerült eljutnia az Országházba. Pedig, ha jól tudom, nagyon fontos volt önnek ez a budapesti utazás.
– Megdobbant a szívem, amikor a kilencvenes években Budapesten járva megadatott a lehetõség, hogy meglátogassam a magyar parlamentet. Kísérõmnek nem árultam el, hogy az 1800-as években Csávossy dédnagyapám volt a ház gondnoka, pénzügyi felelõse abban az idõszakban, amikor az Országház épült. A Bánságban található Csávossy-kastélyunkban gyerekkoromban sokszor megcsodáltam a hatalmas könyvtárterem nagy asztalán egy vaskos aranyozott albumot, amelyben színes kõlenyomatok formájában az Országház minden részlete szerepelt. Kisgyerekként mindig el szerettem volna jutni ide, de csak idõs emberként adatott meg a lehetõség. Kísérõm álmélkodva nézte, amikor mindent elmeséltem neki az épületrõl, mintha naponta bejáratos lennék.
– Hogyan látja a híres enyedi, csombordi bor jövõjét?
– Van jó néhány boros gazda, akinek nyár derekára az öt-hatezer liter borából semmi nem marad a pincében, mindent el tud adni. Ez jó hír! Néhányuk Kárpát-medencei borversenyek aranyérmese, a magyarországi szakma is felfigyelt rájuk. Magyar- és nyugati mintára elindítottuk A bor útja nevû kezdeményezést. Jobb dolog ide csábítani a külföldi turistát, mint aprópénzért eladni külföldön az erdélyi bort. Aki hisz ebben a szakmában, az sikeres lehet. A bornak egy titka van: mindennap simogatni kell, mint a nõt, mert ha nem, hûtlen lesz hozzád.
Csávossy György
Temesváron született 1925-ben. A Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen 1949-ben szerzett agrármérnöki diplomát, 1986-ig a Csombordi Mezõgazdasági Szaklíceumban tanított. A mezõgazdasági tudományok doktora, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tiszteletbeli elnöke, a Kolozsvári Kertészeti Kar Borászati Tanszékének elsõ vezetõje. Több szõlészeti és borászati szakkönyv szerzõje, szõlõnemesítõ, államilag minõsített fajta és fajtajelölt elõállítója, valamint hivatalosan bejegyzett bortípus és számos nemzetközi és nemzeti borversenyen díjazott bor készítõje. A Román Nemzeti Szõlészeti és Borászati Hivatal, a Magyar Bor Akadémia, a Romániai Jogosított Borízlelõk Egyesülete, a Román, illetve a Magyar Írószövetség tagja, aranytollas publicista.
Temesváron született 1925-ben. A Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen 1949-ben szerzett agrármérnöki diplomát, 1986-ig a Csombordi Mezõgazdasági Szaklíceumban tanított. A mezõgazdasági tudományok doktora, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének tiszteletbeli elnöke, a Kolozsvári Kertészeti Kar Borászati Tanszékének elsõ vezetõje. Több szõlészeti és borászati szakkönyv szerzõje, szõlõnemesítõ, államilag minõsített fajta és fajtajelölt elõállítója, valamint hivatalosan bejegyzett bortípus és számos nemzetközi és nemzeti borversenyen díjazott bor készítõje. A Román Nemzeti Szõlészeti és Borászati Hivatal, a Magyar Bor Akadémia, a Romániai Jogosított Borízlelõk Egyesülete, a Román, illetve a Magyar Írószövetség tagja, aranytollas publicista.