2015. szeptember 3., csütörtök

Ökológiai gazdálkodás, biotermékek piacai - A biotermesztés gazdaságtana


A biotermesztés gazdaságtana

Az ökológiai minőség gazdasági értéke a közgazdaságtan talán egyik legbonyolultabb és legvitatottabb kérdése. Mennyit ér a tiszta levegő? Attól függ, kinek és mikor. Illetve felmerül az a kérdés is, hogy mennyit ér a szennyezett levegő?! A környezeti értékbecslő módszerek általában fordított logikával működnek: azt a kérdést teszik fel, hogy kinek mit ér meg egy-egy természeti elem minőségi javulása vagy romlása. Például, ha a levegő tisztáságánál maradunk, és statisztikai adatokból tudjuk, hogy egy budapesti lakos - a levegő szennyezettsége folytán - két évvel rövidebb életre számíthat, mint az átlagos magyar állampolgár, akkor úgy is feltehetjük a kérdést, hogy mennyit ér a két elvesztett életév. Esetleg beleszámolhatjuk azt is, hogy a társadalombiztosításnak mennyibe kerül a légszennyezés miatt kialakuló légúti megbetegedések gyógyítása. De azt is számba vehetjük, hogy milyen más hatásai vannak azoknak a javaknak, amelyek előteremtése során megnő a levegő szennyezése. Elméletileg akár az is lehetséges, hogy a Budapesten kívül élő lakosság azért él két évvel tovább, mert a légszennyezéssel előállított javak növelik az életminőségüket. Hogy hol húzzuk meg a határt az ökológiai minőség által befolyásolt gazdasági tényezők körül, az inkább filozófiai, mint ökonómiai kérdés.
Az ökológiai minőség és értékek megítélése során a közgazdászt szinte minden lehetséges probléma hátráltatja: a szubjektivitás, a gazdasági-társadalmi, sőt természettudományos összefüggések feltáratlansága, az értékelhető adatok hiánya, a kockázatok becslésének lehetetlensége.
Magyarország múltjában többször előfordult, hogy az ökológiai értékeket a hatástalan bürokrácián túlmenően az egyéni termelőkre bízták, és csak miután természeti botrányok során (erdők felparcellázása majd tarvágása, vegyszerek visszaélésszerű használata stb.) a közvélemény számára is világossá vált a rendszer hibája, merült fel a környezeti felelősség kérdése.
Az ökopolitika kialakításakor ügyelni kell tehát arra, hogy a gazda ne kényszerüljön nyereségmaximálásra. A környezet minősége (az állatok jóléte, az esztétikus táj, a veszélytelen élelmiszer stb.) jelentsen számára értéket, amelyért cserébe ebből származó nyereségének csökkenését - kizárólag elvileg - tudomásul veszi. A nyereségnek ugyanis nem célnak, csupán eszköznek kell lennie: a cél az életminőség fokozása. A mezőgazdasági tevékenység a következőképp érheti el ezeket: a) gazdasági sikeren keresztül, b) a természet megóvásán keresztül és c) környezeti felelősségvállaláson keresztül. A gazda feladata, hogy a megoldások közül válasszon, vagy egy neki tetsző kompromisszumot keressen. A választásban az ökopolitika segít.
Az ökológiai gazdálkodásra való támogatott átállás eredményei az Európai Unióban hasonló következtetést sugallnak (Fischler, 1997). Az extenzív gazdálkodásra való - az EU által is támogatott - áttérést az a gazda nézte jó szemmel, akinek ezért nem kellett lemondania gazdasági előnyökről, tehát például eleve extenzív volt a gazdasága, vagy az átállással egy új gazdasági tevékenységre (turizmus, direktmarketing) nyílt módja.
A környezeti károk (közvetve vagy közvetlenül) a mezőgazdaságban a termőföld és az állatok túlzottan intenzív kihasználásának következményei. Az ökológiai gazdálkodásra való áttérés, illetve a mezőgazdaságilag művelt terület egy részének kivonása a művelésből (ahol azután a környezettudatos gazda és a természetes élővilág gondoskodik a fajgazdagság fenntartásáról) megoldást jelenthet a környezeti károk csökkentésére, de egyben a mezőgazdasággal foglalkozni kívánók megélhetésére is: az ökológiai előnyökhöz így szociális előnyök járulnak. Az ökológiai gazdálkodás például magasabb emberi munkaráfordítást igényel, és újra szerves egységgé kovácsolja a növénytermesztést és az állattenyésztést. Terjesztése csökkenthetné a gyors struktúraváltozás, modernizálás és az egyre intenzívebbé váló gazdálkodás által keltett magas mezőgazdasági munkanélküliséget. Mindezek ellenére eddig viszonylag kevés megértésre találtak az ökológiai gazdálkodást folytatók: hiába vált a téma a média kedvencévé, mostanáig a mezőgazdasági termelés alig 3%-át teszi ki termelésük az Európai Unió országainak átlagában, és Magyarországon ez az arány a százalék töredéke. Persze a teljes mezőgazdaság öko-fordulatával is túllőhetünk a célon: egyrészt csak annyi biotermékre van szükség, amennyit felvesz a piac, másrészt nem lenne előnyös, ha a hagyományos mezőgazdaság kerülne kiszolgáltatott helyzetbe.
Az ökológiai szemléletbe persze nem csak az ökológiai gazdálkodás "fér bele". A jelen mezőgazdaságában - szintén az ökológiai gondolatkörben - sokkal nagyobb szerepe van az integrált termelési módszereknek és a géntechnológiának. Az integrált termelés (IP) a mai magyar (és európai) mezőgazdaság nagyobbik hányadára jellemző gazdálkodási forma. Azt jelenti, hogy a gazdálkodás során a termelők minden rendelkezésre álló tudományt felhasználnak annak érdekében, hogy a termelési folyamat ne terhelje meg a kelleténél nagyobb mértékben a környezetet. Az integrált termelés során a tápanyag-utánpótlás és a növényvédelem épp megfelelő mértékű (nem több vagy erősebb, mint szükséges). Az integrált termelésnél is több lehetőséget tartogat a mezőgazdaság számára a géntechnológia, amellyel a terméshozamok fokozhatók, a környezetterhelés pedig (a kisebb inputigény miatt) csökkenthető - kétségkívül némileg kockázatos úton.
A fenntartható (például ökológiai) gazdálkodás termelési költségei a megfelelő etikai alapok betartása következtében magasabbak a hagyományos mezőgazdasági termelés költségeinél. Ezért az ökológiailag fenntartható gazdálkodást folytató gazdák vagy a termékeiket magasabb árakon is megfizető új vevőkörre vannak utalva, vagy tartós (költségvetési) támogatást igényelnek. Az új vásárlóréteg, ha még nem is elég erős, de már létezik. Az ökotermékek vásárlói általában ugyanazokat az elveket követik, mint az ökogazda, vagyis hisznek abban, hogy a biotermékek egészségesebbek, illetve legalább nem annyira egészségtelenek, mint a hagyományos termesztésből származók. Tehát a csak speciális piacokon jelentkező kereslet az ökológiai gazdálkodás terjedését ily módon határolja be.
Az agrárpolitikának több lehetősége is van arra, hogy támogassa a fenntartható gazdaságot. Egyik megoldás az, hogy a termelést nem korlátozza, hanem a kereslet növekedésének elősegítésével hagyja azt kibontakozni. A másik megoldás például az ökológiai gazdálkodás gyors terjesztése lenne, esetleg a kereslet növekedését is megelőzve. Az utóbbi esetben előre látható az ökotermékek árának csökkenése: így a termelők kieső hasznát csak állami támogatással lehetne pótolni. Az ökológiai gazdálkodás állami támogatással való terjesztése, a támogató piaci réteg megléte nélkül csak abban az esetben vezethet eredményre, ha a teljes mezőgazdasági területet érintő átállás tartós, hosszú távú céllá válik (Elek, 2002), és ezt a célt agrárpolitikai és anyagi eszközökkel valósítják meg.
Ha intenzív támogatásra nincs mód, akkor tartós megoldást csak az jelenthet, ha a fenntartható gazdálkodást folytató gazdák szervezetekbe tömörülve saját érdekeiknek megfelelően növelik termelésük és értékesítésük hatékonyságát. A hosszú távú cél számukra az, hogy a fenntartható gazdálkodás hívei közül minél több olyan fogyasztót toborozzanak, akik meggyőződésből vásárolják az ökotermékeket. A fogyasztók célja a biotermékek vásárlásával az, hogy saját egészségüket javítsák, illetve hozzájáruljanak a természet megóvásához a fenntartható gazdálkodás környezetkímélő volta által, amely szerencsés esetben átfedésben van a termelő céljaival. Ennek az esetnek a megvalósításához nem csak ökológiai minőség szükséges, hanem ennek a minőségnek a hagyományos termesztésből származó termékekkel szembeni konkurenciaképes ára is. Az Európai Unió agrárpolitikája alapján fontos továbbá a termékek ideológiai és fizikai tulajdonságaihoz igazított értékesítési lánc felépítése is: ne csak ott legyen kínálat, ahol a termelés folyik, hanem elsősorban ott, ahol kereslet van. Ha a fenti feltételek beteljesednek, akkor végül a fogyasztók fogják eldönteni, hogy az ökológiai és ökonómiai fenntarthatóság (Pezzey, 2002) milyen arányban váljon meghatározóvá a mezőgazdaság jövőjében.
"A minőség szociális követelménnyé vált" - terjedt el a szlogen az Európai Unió Mezőgazdasági Főigazgatóságán, az élelmiszerbiztonsággal kapcsolatban. A minőségi élelmiszer iránti növekvő kereslet tehát gyakorlatilag együtt jár Európában az ökológiai gazdálkodásból származó termékek piaci terjedésével és a forgalom növekedésével. Bár ez még csak a hagyományos gazdálkodás 2%-át jelenti, ugyanakkor a piaci trendekből következtethetünk a jövőben előrejelezhető folyamatos növekedésre. A piacon bevezetett védjegy legfőbb konkurense jelenleg az integrált termesztésből (IP) származó termények védjegye. Ez utóbbi ugyan vegyszeres, viszont a tudomány állása szerinti legmodernebb és kizárólag okszerű termesztési technológiát használja a mezőgazdaságban. Mindkét termesztéstechnológiai irányzat esetében fontos a védjegy, ugyanis a termesztői cél közös: a fogyasztók bizalmának elnyerése.
Az ökológiai gazdálkodás jövője szempontjából meghatározó jelentőségű a kereslet folyamatos növekedése. A magyarországi kereslet jelenleg (a hazai ökogazdálkodás kezdetétől egészen napjainkig) csekély és a megtermelt biotermékek legnagyobb részét Nyugat-Európában értékesítik. Ugyanakkor a nyugat-európai fogyasztás növekedése sem töretlen, inkább lassan bővülő tendenciát mutat (különösen a fiatalok körében). A biotermékek egyre kevésbé keresleti piacon értékesülnek, az eladás tehát elsősorban push-stratégiával növelhető. E stratégia lehet a hagyományos és biotermékek közötti árkülönbség csökkentése, a disztribúciós csatornák javítása, a termékválaszték és a minőség növelése. Mindezeket az eszközöket célzott kommunikációs stratégiával átszőve érdemes bevetni. Ausztria példáján látható (Kaas, 1993), hogy az ökológiai termékek piaca mesterségesen is kiépíthető: komoly állami támogatás és az ország belső fogyasztásának élénkítése magával hozta a várt hatást. Hasonló célokat tűzött ki maga elé az FVM és az Agrármarketing Centrum, amely 2002-től az ökotermékek fogyasztói csoportjait egyenként fogyasztást ösztönző akciókkal célozta meg.
A belpiac fejletlensége mellett az ökológiai gazdálkodás terjedésének egy másik akadálya a különféle szakmai szövetségek konzervatív, új technológiákat elutasító szemlélete. A vegyszermentes gazdálkodás legújabb irányzatát, a biotechnológiát és a génmódosítást, az ökológiai gazdálkodást minősítő szervezetek és segítő egyesületek gondolkodás nélkül elvetik. Holott kívülről szemlélve ezek az irányzatok az alternatív mezőgazdaság éllovasai lehetnének. A tanúsító szervezetek GMO-ellenessége persze részben üzleti megfontolásokból ered: a "tisztán bio" technológiára e szervezetek gyakran igen magas szakértői díjak ellenében nyomják rá pecsétjüket. Ha elismernék a génmódosítással elért nemesítési eredményeket, akkor sok esetben nem maradna mit tanúsítani, így csökkenne szervezetük jelentősége.
Ezzel párhuzamosan az utóbbi időben napvilágot látott néhány olyan kutatási eredmény, amely a biotermékek egészségre ártalmas voltát hangsúlyozta. Ilyen eset volt az afla-toxinnal fertőzött gabona, vagy a magas csíraszámú gyümölcslé (Bálint - Juhász, 1998). Ez alapjában rengette meg a fogyasztók biotermékekbe vetett hitét. Igaz, hogy a biotermékek vásárlása mellett szóló másik érv - a fenntartható mezőgazdasági termelés, munkahelyteremtés, vidéki foglalkoztatás - egyre inkább elfogadottá és elismertté válik. A jövőben is ennek a folyamatnak a folytatódása várható: ugyan a biotermékek egészségessége jelenleg egzakt módon nem bizonyítható, azonban azt senki nem vonja kétségbe, hogy a biotermék vásárlása élménnyel jár, ráadásul a fogyasztó a vásárlással saját - ökológiai és ökonómiai - környezetét támogatja. Az ökológiai gazdálkodás hazai jövőjét elsősorban tehát a fogyasztók hozzáállása határozza meg, csakúgy, mint minden egyéb szektorban.
A közgazdaságtan az erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodás tudománya, amelyet a javak szűkösségének felismerése hívott életre. A szűkösség nemcsak fogyasztásunkra vagy tőkénkre vonatkozik, hanem természeti környezetünkre is: a tiszta vízre és levegőre, a fajgazdag élővilágra, vagy akár a szemet gyönyörködtető tájra. Ha az imént említett erőforrásokkal ésszerűen bánunk, akkor jól gazdálkodunk, míg ha pazaroljuk őket, akkor rosszul gazdálkodunk. A gondolatmenetet követve megállapíthatjuk, hogy környezet és gazdaság között nem lehet nagy ellentmondás, hiszen a környezettel való ésszerű gazdálkodás szintén a közgazdaságtan része, egész pontosan a környezet-gazdaságtané. Az ökológia és ökonómia szembenállásának sokat emlegetett elmélete tehát lefordítható a környezeti javak és egyéb fogyasztási javak társadalmunkon belüli versenyére.
Az ökológiai termékek fogyasztói - mint minden fogyasztó - különböző motivációk hatására vásárolnak bioterméket.

Van, akit a betegsége késztet, de van olyan is, aki az egészségét szeretné megőrizni. Sokan pedig a környezet iránt érzett felelősségtudatból válnak biofogyasztóvá. A betegségtudat tűnik a legerősebb motivációs tényezőnek, így az ár ebben az esetben játszhatja a legkisebb szerepet a vásárlási döntésben. Minél árérzékenyebb a fogyasztó, annál kevésbé törődik az egészségmegőrzéssel és a környezet védelmével, így öko-fogyasztása kizárólag saját élelmiszereire korlátozódhat. Az egészségtudat a módosabb rétegek sajátja, amely akár a családi élelmiszerfogyasztási preferenciákat is befolyásolhatja. Az egészség-megőrzési célzatú fogyasztás ezért nagyobb mennyiségű öko-fogyasztásban nyilvánulhat meg. A környezet egészségéért feltehetőleg az a réteg aggódik, akinek egyéb - alap szintű - igényei már kielégültek. E népcsoport nemcsak a bioélelmiszer, hanem egyéb ökológiai termékek és szolgáltatások fogyasztójává is válhat.