Az alábbi cikket egy éve irta szerzõje, de a most közzétett Elõfalu Nyári Találkozó kapcsán újra aktuális problémákra hivhatja fel a figyelmet, Olvassuk hát újra, hátha megkondul a vészharang mellett a józanész és elkezdüegy kicsit másként cselekedni, összefogunk mint nagyapáink tették és a Kaláka Mozgalom újra elindul itt a Tündérkertben is (Erdélyi HANGYA)
2013.07.23.
Valami nagyon gazdasági és fejlesztési célú Zrt keresett meg, úgy is tűnt, mintha multi lenne, gyanúsan külországba, de mindig magyar vidékekre nyúló csápokkal. Egy tanácskozást szerveztek Sepsiszentgyörgyön, amely a biogazdálkodás székelyföldi előmozdítását célozta. A tanácskozás meghívottai között mindenféle emberek: székelyek is, kisországbéliek is, államtitkár helyettes is, ismert és ismeretlen nevek is. Mindenesetre volt olyan meghívott barátom is, akinek a neve eléggé bizalomkeltően hangzott ahhoz, hogy a gyűrűfűi ökofaluról, és általában a magyar élő- és ökofalvakról tartandó előadásmeghívást köszönettel elfogadjam.
Ahogy mondják: a közepébe csaptunk a lecsónak: az éjjeli vonattal utaztam, reggel érkeztem – koszosan, álmosan, éhesen… Aztán pár falat, meg egy zuhanyozó meglátogatása után a társaság is összejött, köztük a barátom és más ismerősök is. Voltak olyanok is, akiket láttam már ugyan, de a nevük már rég kihullott az emlékezetem igen laza szövésű rostáján, de voltak olyanok is, akiket névről ismertem már, és most örömömre az embert is megismerhettem.
Fél órát szántak egy előadóra – többen megduplázták az időt, de érdemes volt meghallgatni őket még akkor is, ha az éjszakai vonatozás okán makacsul le-lezáródó pilláimat még makacsabbul kellett fel-feltámasztani. Jómagam betartottam az időkorlátokat, még úgy is, hogy a mondathosszakat patikamérleggel mértem ki, még akkor is, ha mindegyik mondat mellé még egy-két bekezdésnyi magyarázatot vagy egy kisebb lélegzetű önálló előadást is oda lehetett volna kanyarítani… Azt, hogy jó földbe hullajtottam a jó magot, a későbbi megszólalások és hivatkozások bizonyították…
Mit lehet ilyenkor, mit lehet egy ilyen helyzetben székely testvéreinknek mondani?
Talán a legfontosabbakat: körülvesznek bennünket világvégét huhogó emberek, a huhogásokon azonban túl kell lépnünk. A haraszt azonban nem zörög, ha a szél nem fújja: aki kicsit kinyitja a szemét, létező válságjelenségek hosszú sorát veheti észre. Az olajfelező vagy olajcsúcs kifejezés azt állítja: elfogyasztottuk a Föld fosszilis energiakészletének a felét: már csak a másik fele előttünk. Az ökolábnyom-elmélet szerint az egész Földre vetítve folyamatosan közel másfélszeresen lóg ki a lábunk a lehetőségeink takarója alól, vagyis másfélszeresét fogyasztjuk annak, mint amit bolygónk ad. Végül a hőmérséklet emelkedése, a légkör széndioxid tartalmának a közel megduplázódása, az élővilág pusztulása, a kihaló fajok: ezek mind olyan aggasztó tények, amelyeket évről-évre, napról napra magunk is tapasztalhatunk, és ami tényleg nem ad sok derűlátásra okot. Léggömbök és dominók korát éljük, a léggömbök pedig, mint a gyerekrendezvények versenyein, tudjuk, hogy valamikor eldurrannak, csak nem tudjuk pontosan, mikor. Világunk előszobájának sorba felállított dominóit pedig billegeti a szél, a légnyomás, az emberi léptek, de valaki mindig gyorsan odaugrik, és megállítja, még mielőtt eldőlne. Nem tudjuk, hogy ez a stratégia meddig lehet sikeres, mégis sejtjük, hogy egyszer valaki elrontja, akkor viszont minden összedől.
El kellett mondani, hogy az efféle veszélyek ellen a legszerencsésebb stratégia a giga-dominósorokat lebontani, és kicsi, csupán pár dominóból álló várakat építeni, nem is állítva, de inkább fektetve az építőköveket. Vagy az életünkre lefordítva: az emberi szükségleteket legalább alapszinten helyi forrásokból kell fedeznünk, és a helyi források tisztaságát féltékenyen meg kell őriznünk. Efféle célokkal jöttek létre a magyarországi öko- és élőfalvak és kezdeményezések is, akik immár hálózattá bővülve működnek együtt.
A mintegy tucatnyi magyarországi kezdeményezés szorosan együttműködik, évente több találkozót szerveznek, havonta közös hírlevél születik, közös oktatási programot terveznek, sőt, a Jurtaegyetemnek elnevezett kezdeményezés már ki is bocsátotta az első diplomáját, méghozzá döngölt ház építés szaktárgyból. A boldog tulajdonos immár mesterdöngölőnek nevezheti magát.
Szó esett a tapasztalatokról is: a közösségi megoldásokról egy individualista világ ellenárjában, a révészről meg a vámosról, akik miatt az igen kellemes és egészséges természeti környezetért sok-sok fizikai munkával fizetünk, meg a Bacsó Péter Tanú c. filmjéből kölcsönvett magyar narancsról is. Emiatt a sokkal színesebb és mozgalmasabb ifjúkori álmokból bizony kicsit kisebb, fakóbb és savanyúbb valóságot tudtunk csak létrehozni. Viszont a filmmel ellentétben egy igen komoly pozitív végkicsengésről is beszámolhatunk: a Tanú magyar narancsa csalás volt. A magyar ökofalvak narancsa viszont valóság, élő és működő valóság…
Végül a magyarországi élőfalu mozgalmak üzenetét próbáltam sűrítménybe foglalni. A politikai országhatárok mesterségesek: ennek a legtermészetesebb bővítése a magyarajkú hasonló kezdeményezésekkel a kapcsolatteremtés, amelynek már csírái is vannak, akár külhoni magyar barátunkkal fenntartott kapcsolat, akár a politikai határokat kikacagó gyümölcsész hálózat formájában. Egy további bővítési lépés lehet az etnikai határokat az ökológiai határokig nyújtani, és a „magyarajkú” jelzőt esetleg „kárpát-medenceire” változtatni. Ha ezt megtesszük, akkor nyerünk számos érdekes, izgalmas és aktív együttműködő partnert, elveszítjük azonban a közös anyanyelv minden kényelmét.
A legfőbb üzenet azonban mégsem ez utóbbi volt. Minél keletebbre tartunk – a történelem és az anyagi viszonyok okán – annál ökologikusabban élnek a még megmaradó emberek, legyenek azok magyar vagy más ajkúak. Felesleges Erdélyben és főleg a Székelyföldön új ökofalvak alapításáról beszélni. Mi magunk inkább tanulni járunk Erdélybe, vagy még keletebbre, olyankor, ha valami kulturális vagy gazdálkodási csemegét akarunk ellesni vagy elcsenni. A hasonló gondolkodású embereknek inkább egy újfajta vidéki értelmiségi réteg kialakítására, és velük, meg a helyi emberekkel a meglevő adottságok, a tiszta ég-föld-víz-levegő megőrzésére kellene irányulniuk. Székelyföldön nem elsősorban a durva vagy környezetromboló technológiával van baj, hanem az emberekkel, akik ugyanúgy célt veszthettek, ugyanúgy csak vegetálnak, és ugyanúgy tetszhalott vidékek jöhetnek és jönnek is létre, mint politikai határainkon belül. Ezekbe a vidékekbe kell inkább életet lehelni: hasonlóképpen a Böjte atya által mondottak és hangoztatottak szelleméhez: Térjetek meg Istenhez és a Földhöz, ha gondoskodtok róla, ő is gondoskodni fog rólatok.
A találkozó mégis egy új, székely bio- (vagy csak egyszerűen hagyományos) gazdálkodási szövetség kialakulásának első eseménye is volt, és a résztvevők mindannyian úgy érezték: lesz még folytatás. A magam részéről pedig örvendek, hogy ebben a folyamatban a faluépítési tapasztalataim átadásával segíthettem.
Úgy legyen!
Kilián Imre