Amikor ez az írás megjelenik, épp a fenntartható mezőgazdálkodású magyar vidék várhatóan-remélhetően sajátos iskolaszükségletéről tartok előadást. Sajnos nem itthon, hanem abban az Ausztriában, ahol az 1970-es évek derekán a mezőgazdaság kívánatos útjáról két nézet vitázott. Az egyik szerint a jó adottságú térségek magas műszaki színvonalú nagyüzemeié a jövő. A másik környezetkímélő fölművelést, biológiai gazdálkodást ajánlott. Kisüzemek hálózatát, a hegyi kultúrtájak óvását. Riegler mezőgazdasági miniszter ez utóbbi irányba fordította az EU-ba tartó osztrák vidéket. Ökoszociális mezőgazdasági modellje mára az európai agrármodell alapja lett.
A mai Magyarországon is két elképzelés feszül egymásnak. Egyik szerint az ipar, a (gén)technológia eszközeivel masszívan élő, jól gépesített, nagy táblákon gazdálkodó, intenzív mezőgazdasággal kell az EU-ban érvényesítenünk kiváló adottságainkat. Az GDP-arányos adósságcsökkentés kényszerpályáját járó országnak növekedésre, a magyar vidéknek jövedelemre van szüksége. Logikus érv. Nem kevésbé a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programé, mely intenzív és extenzív tájhasználati zonációt szorgalmaz a mezőgazdasági környezetszennyezés meg a fölös magyar agrárpotenciál csökkentésére, részben visszaadva a természetnek a termelésbe vont "környezetileg érzékeny" területeket.
Miközben mezőgazdaság- és vidékpolitikánk évek óta nem tud dűlőre jutni önmagával, robog velünk a vonat az EU felé. Amíg mi egymás ellenében utakat keresgéltünk a magyar mezőgazdaságnak, addig külföldiek számos utat leltek a magyar termőföldhöz. Egy osztrák mezőgazdasági szuperiskola igazgatója ezen is mosolyogva mondta egyetemistáimnak: "Önöknél kiváló földek vannak, nálunk meg kiválóan képzett, fiatal parasztok". S az övéhez hasonló iskolából csak Alsó-Ausztria tartományban 21 van! Olyikra azt írták, hogy "Mezőgazdasági", másokra meg, hogy "Paraszti Szakiskola". Előbbiek a táji sajátságokra alapozó intenzív mezőgazdaságot oktatják a gépesített termeléstől a feldolgozáson át az értékesítésig. Utóbbiak az ön- és tájfenntartó családi gazdálkodást.
Ez az osztrák harmadik út szak(közép)iskolai háttere. Fölfelé gyakorlatias szakfőiskolai folytatással, kevés elméleti egyetemmel. Lefelé tájba gyökerező helyi iskolákkal, egyebek közt egykor közös osztatlan iskoláink táji változataival. Kétezerméteres hegyek közt jártam ilyenekben. A régi egytanterem mára háromszintesedett. A galérián a messze készülők szellemi röptetésére könyvtár, egyéni elmélyülésre számítógépes munkahelyek, magnókazettás programok. A pincében az erdők marasztaló szavára hajlóknak forgácsillatú, korszerű barkácsműhely.
Az osztrák harmadik utat az osztrák táj sugallta, melyben a mezőgazdaságilag alig vagy egyáltalán nem hasznosítható, illetőleg a közepes és jó adottságú körzetek világosan elkülönülnek. A kedvező(bb) adottságú Duna-völgyben és Burgenlandban magas műszaki színvonalon termelő, feldolgozó, olykor külföldi értékesítéssel bővült mezőgazdasági üzemek vannak. Rájuk éber érdekvédelem és gazdaságpolitika vigyáz. Az Osztrák Agrár-környezetvédelmi Program meg azon őrködik, hogy a parasztnak a biológiai gazdálkodás, a környezetkímélő tájhasználat, az alpi legeltető állattartás is megérje. Hogy kisüzemek hálózata óvja az extenzív körzetek kultúrtájait, s tartsa helyben a meggyérült lakosságot.
Csak hát a magyar táj másképp súg. Ez Európa legmérsékeltebb klímájú, legvédettebb medencéje, amelynek talaja kontinensünk legjobbjai közt van. Az ökológiai alapokon nyugvó mezőgazdálkodás korszakának végén, az 1930-as években végzett összehasonlító vizsgálatok ezért rangsorolták világelsőnek a magyar mezőgazdasági termékek zömét. Csakhogy ennek az ökológiai optimumtérségnek van egy rendkívüli sajátossága. Termékeny talajtakaróját a szárazföld leggazdagabb folyóvízrendszere formálta. Ezért a talajváltozatok olyan egymásba mosódó, mozaikos gazdagságát mutatja a legkisebb helyen is, ami Európában csak itt jellemző. Ezért ellenkeztek oly konokul a gazdák az 1930-as évek tagosító, táblásító mérnökeivel. Mert aligha értheti egy ilyen táj szavát az, akinek elméje csak az "extenzív" meg az "intenzív mezőgazdaság" sarkos szakemberigazságaira jár.
A paraszt értette, mert a földön járt – hűséges igavonója után. Édesapám még mezítláb szántott. Úgy tanulta nagyapámtól, hogy a jó paraszt a talpával érzi a talajt. Csak annak árulja el a föld, hogy milyen és mit akar. Látom a lekicsinylő mosolyt, hallom a szegényember-felszabadító lehurrogást. A fejlődésmániás messiások perdöntő számsorait. Nem a balgamesék cipője-se-volt pórjait sírom vissza. Csak a legkörnyezetkímélőbb magyar paraszti gazdálkodást, amelyik gépek, vegyszerek és műtrágyák nélkül is verte az ökológiai hiányok miatt pótszerekre szoruló nyugati mezőgazdaságot. Amelyik nem "elmaradottság" volt, mint azok állítják, akiknek "fejlett" gépei ezt is "végképp eltörölték" volna, ha maga a természet nem lázad föl az egységes nagyüzem ellen. Mert a magyar táj sajátságaiból kinőtt paraszti gazdálkodás olyan empatikus gazdálkodás volt, olyan tudás, amelyet elfelednünk egyenlő a pusztulással. Tájérző gazdálkodás a legapróbb tájrészletig. A talpalatnyi talajfolt léptékéig. Ezért nem ismert "extenzív" meg "intenzív parasztot".
Mint a vidék mai szaktudományos jövőtervezői. Nem fért a szaktudós néprajzos fejébe, sem az oklevelével "okszerű" gazdálkodást erőltető agrármérnökébe, hogy mért is ragaszkodik a paraszt a faluhatárban "gazdaságtalanul szétszórt", "gazdaságtalan méretű" parcelláihoz, 15-20-hoz vagy többhöz is akár. Pedig például az 1930-as évekbeli tagosítási vitákra kiszámolták a mezőkövesdi gazdáknak, hogy egy átlagos matyó paraszt évente 10-15-ször szekerezhetne Budapestre és vissza a parcellák közti "értelmetlen" furikázásaiból. Mégis ragaszkodott akár csak olyan pár lépésnyi széles földdarabkákhoz, mint bárhol az országban a patakokra, nedves lapályokba nyúló bab- és kertföldek voltak. Amelyekből minden lakosnak juttatott az önigazgató falu (s ez egy másik, újra végiggondolandó vonatkozása a vidék jövőtervezésének). A vízközeli homokos budár a gyümölcsnek, szőlőnek kellett. Hátasabb rozstermő helyekre, búzának, kendernek alkalmas tájszeletekre, aszályban is fűtermő legelőkre, kaszállókra ugyancsak szüksége volt minden parasztnak. Sokparcellás birtokát parcelláinak sokfélesége szerint ugyanaz a paraszt művelte egyidejűleg "extenzíven" és "intenzíven".
A tagosító mérnökök azt is fejére olvasták az oktondi parasztnak, hogy "intenzíven” művelt területei közt összesen 6 százaléknyi mezsgyesávot hagyott el, mindenféle kártékony rovaroknak, rágcsálóknak és gyomoknak vetve oda (pengőre pontosan kiszámított) megszerezhető jövedelmet. Igaz, ma az ökológiai folyosók területarányának alsó határát épp ekörül ajánlják. Mégis igaza lenne Anatole Francenak, hogy a tudás hatalom, de a butaságnál nagyobb erő nincs a világon? Még akkor is, ha a folyton nyereséget számolgatóknak a számukra fogható egyetlen nyelven, számokban mutatjuk ki, hogy a szakbarbárság okozta károk utólagos jóvátétele sokszorosába kerül az elért jövedelemnek. Nem számítva a felelősségben, a fölnevelő-eltartó tájhoz való viszonyban, kultúrában-mentalitásban okozott károkat. Mert ez az a terület, amelyre Garai Gábor szavai illenek, hogy amit jóvá kell tenni, az jóvátehetetlen.
Mert amit a paraszt csak külterjesen használhatott, azt meg se próbálta intenzív termelésbe fogni. De amit belterjesen művelt, azt intenzíven táplálta is. Termelni csak úgy termelt, ahogy a természet igényelte. Akár extenzíven, akár intenzíven: mindenképp felelősen. Nem mérgezte a gazt, mert az állatai tápláléka volt. Nem a kényelmét kereste, hanem a faluhatárból gondjaira bízott tájszelet(ek) iránti kötelességét. A haza iránt, ahol a háza állt. Átfogható-áttekinthető hazája a faluhatár volt. Mely nap mint nap hatott rá s amelyre ő e hatás érzetében visszahatott. A kapott tájhatások sugallata szerint hatott, alkotott, gyarapított.
A gyomirtást állatai végezték, de az egyéni gazdák közös csordája tarolta a tarlót. A "gyökérkezelő", féregtelenítő tarlóhántás a kondára várt, amely ugyancsak közösen használt határrészekre járt ki. A kárpótlások ezeket a közösségi veszteségeket sem pótolták. A csorda és a konda nyomán ősziszántó ökrös eke vagy a ló nem tömörített vízzáró "eketalpréteget", mint a "fejlett", "kényelmes" traktor. Talajforgató sebessége nem zúzta szét a talaj szerkezetét, mint a rotátor. Nem erőszakolta meg a földet sem reflektorfényes éjszakai robottal, sem rögvető, száraz feltöréssel vagy dagonyázó "szántani muszájjal". Kivárta a rendelt időt, mert nem hajszolta a kereskedelmi haszon. Mért csak gépvásárlásra van támogatás ma? Igáslóra mért nincs? Magyarországon ma csak nyerges lehet a paripa? Korábban a paraszté volt a tenyészállat, a mag, a föld. A kár is. Azt is úgy fogadta, ahogy rendeltetett. Nem azért, mert "elmaradott" volt, hanem mert empátiára nevelte a dús változatú táj. Természet és társadalom iránt is.
Ma 40-60 hektárnyira szánják a (magától értetődően gépekre tervezett) családi gazdaságot. Ezért tagosítanák a „gazdaságtalan” kis parcellákat. S vajon mit akarnak az ezerhektárakkal? Az empatikus gazdálkodás keretei közt a "féltelkes" paraszt jómódban élt 20-30 holdból, eltartva családját, génbankoknál biztosabban őrizve növényi és állati tájfajták sokaságát, hisz eredeti helyükön, velük kulturális egységbe forrva, önértelmezésének részeként vigyázta valamennyit. De szociális védőhálóként őrizte kevésbé tehetséges és sikeres falubelijeit is, munkát, kenyeret s egyben közösségen belüli fölemelkedési esélyt nyújtva nekik. Családjába fogadva a cselédet (a ma városokban tengődő hajléktalant, a falvak munkanélküli korhelyeit), ahogy máig híven tükrözi nyelvünk ezt a közben osztályharcosan megrágalmazott és meghamisított viszonyt. De "kis cselédeit", saját gyermekeit is belenevelte abba az életbe, amelyben a parasztgyereknek inkább illett jó paraszttá lenni, mint dologkerülővé vagy rossz értelmiségivé.
S ezzel a magyar paraszt nevel(őd)ésének társadalmi-kulturális hátteréhez értünk, mely az előbbieknél is szerteágazóbb és bonyolultabb kérdéseket vet föl egyéb területeken is. Az "európai adaptációs kényszer" száguldó tempójában ezek újragondolását még csak el se kezdtük. Részben azért, mert úgy véljük, hogy a mezőgazdasági politika csak a mezőgazdasági szakemberek dolga. Emiatt legtájibb iskoláink, az egykori tanyasi iskolák ma libafarmok, jobb esetben nosztalgiázók muskátlis-ablakos, virágtalicskás hétvégi házai. Vagy gazzal benőtt, hevenyészve eltüntetett romok. Megálmodójuk és megvalósítójuk szobra ugyan áll megint, de szellemének üzenete még mindig idegen a szaktárcák és szakemberek világától. Hisz Klebelsberg kultuszminiszter úgy tervezett magyar mezőgazdaságot, hogy előbb vidéket épített, hisz országot gondolt. A gyökereket segítette megkapaszkodni, mert fát akart növelni, hogy maradásra bírja a megbolydult földet. Otthonos iskolát, hogy legyen tájfelelős ember, aki gyökerével nő bele a futóhomokba. Aki szeretni is tudja az akácot, mert vele nő fel a tájban. Mert tudja, hogy a földből él ő is, az akác is. Akinek ezért eszébe se jutott volna, hogy kiirtsa az útszéli fákat, hogy vegyszerekkel mérgezze az éltető talajt. Hogy elpusztítsa a bogarakat, amelyekből az eresz alatt csivitelő fecskék nevelték fiókáikat. Csak mert sok pénzt szeretett volna. A paraszt még az 1950-es években sem akart "sok" pénzt. Tudta, hogy a "sok" éppoly káros, mint a "kevés". Hogy az emberré tevő mérce az "elég".
Milyen legyen hát a mi harmadik útunk? Ki súgja meg nekünk? A szakértelmiség? Agrármérnökök, akik kimért (kultúr)növényvédő és (gyom)növényölő mérgek, genetikai zagyvalékok ismereteivel készülődnek megtermelni (költőibben) az ország kenyerét, avagy (konkrétabban) mai munkáltatóik hasznát? A civilizáció okleveles okosai, akik ma is hivatalos dogmákra oktatnák az oktondi parasztot? Társadalomtervezők, közgazdászok, népnevelők, népművelők és népboldogítók? Irány- és szabályszabók, akik szabályokat és szabványokat erőszakolnak föld és ember közé? Akik gépekkel emelik a föld fölé a parasztot? Vagy a földtulajdonosok, akiknek a magyar termőföld 90 százalékát birtokló 10 százalékáról azt se tudjuk, hogy kicsodák, és mit is akarnak a földünkkel?
Nyilván a mi földpolitikánkat is a tájnak kell sugallnia. Ahogy az osztrákoknak az osztrák táj súgta. Csak hát ahhoz paraszt kell. Nem "őstermelő", "kistermelő", "farmer" meg "mezőgazdasági vállalkozó". Paraszt. Nem társadalmi tervszámokban megadott 3-6 százalék, mint az ipari államokban. Hanem annyi, amennyi egy paraszti mezőgazdálkodáshoz területarányosan kell. Annyi, hogy területfedően jusson mindenüvé ember, aki újra meghallja a föld szavát. Nem csak a tévében (ki)nyilatkoz(tat)ó (szak)közgazdászokét. Hogy legyenek megint, akik az egész társadalom számára erőt, otthonosságot, egészséget merítenek a földből. A parlagfű nem a parasztot vádolja, hanem a vidékpolitikát. A civilizáció egész viszonyát a földhöz. Pedig ősrégi üzenet, hogy elpusztul az a műveltség, amelyik elfelejti az éltető tájat. Amelyik arra tanítja a parasztot, hogy ne tudjon, ne is akarjon élni, szenvedni érte. Dalolni róla, megmaradni rajta. S majdan a földjébe térni. Meghal, mint a görög mítoszok Antaiosza, a Vízisten és a Földanya fia. Akit úgy ölt meg a világjáró, "mobilis" Heraklész, hogy a lebegő levegőbe emelve nem hagyta új erőre kapni az életadó földből. GYŐRI-NAGY Sándor