A fenntartható fejlődés fogalmát a XX. század utolsó harmadában sokan próbálták megadni. Számos tudós, közgazdász, jogász és más szakember foglalkozott a témával. Számukra a fogalom természetszerűleg mást és mást jelent, így mivel több értelmezés is napvilágot látott, a definíció nehézkes megformálása helyett érdemes inkább azokkal a – környezetvédelemmel kapcsolatos – elvekkel és követelményekkel foglalkozni, amelyek az 1970-es évektől kezdve kezdtek kikristályosodni. A kikristályosodás egy állandóan változó folyamatot feltételez, melyet új szempontok hívtak és hívnak életre a mai napig is. A folyamat történeti áttekintése jelentős tudósok nevével fémjelzett, mely tudósok közös jellemzője, hogy valamely nemzetközi vagy nonprofit szervezet keretében kezdték el és fejtették ki munkásságukat az elmúlt 40 évben.
Dennis L. Meadows szerzőtársaival az 1970-es évek elején a Római Klub megbízásából kidolgozott egy olyan globális számítógépes modellt, mely a gazdaság – azaz mai szóhasználattal élve a fenntarthatóság – növekedését és az ezzel együtt járó kockázatokat, következményeket elemezte. Tették ezt azért, mert erre az időszakra világossá vált, hogy a II. világháború után intenzív fejlődésnek induló tudományos technikai forradalom az ipar, a mezőgazdaság, a környezet és így az ember életére is negatív hatást gyakorol szerte a világon. Művükben, A növekedés határai c. „próféciájukban” az inkább pesszimista, mint optimista előrejelzés ma is egzaktnak számít, így mérföldkő a környezetvédelemmel kapcsolatos szakirodalomban.[1]
A Római Klub mellett más nemzetközi szervezetek is megoldást próbáltak találni az egyre inkább globálissá váló környezetvédelmi válságra, ezért az ENSZ közgyűlése a 80-as évek elején, megcélzandó egy megfelelő tudományos elemzés kialakítását, teljes és átfogó tanulmányt kért az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Világbizottságának akkori elnökétől, Gro Harlem Brundtlandtól. Az azóta csak Brundtland Bizottságként emlegetett szervezet Közös Jövőnknéven alkotta meg jelentését, mely lényegét tekintve már azt az ellentmondást emelte ki, miszerint ha az emberiség tovább folytatja eddigi környezetet pusztító tevékenységét, elpusztítja magát a bolygót is. Brundtland asszony megoldásként paradigmaváltásra szólított fel és a jövő nemzedéke érdekében kialakította a fenntartható fejlődés alapelveit. Szerinte „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen szükségleteinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől”. Vagyis mindez azt is jelenti, hogy a szükségleteinket (pazarló) jóléti társadalmainkban nem kell abszolút korlátozni, csak alapvetően meg kell változtatni életünket ahhoz, hogy az eddigi anyag és energiafogyasztásunk optimális legyen, valamint környezetszennyezésünk és hulladékképzésünk a zéró felé mutasson.
Ezek az új elvek és fogalmi meghatározások tehát megpróbáltak igazodni a természet azon alapelvéhez, mely szerint:
- a természet abszolút optimálisan felhasználva az energiát,
- nem képezhet hulladékot.
Ez az alapelv a „Minden tart valahová” elve, a körforgás örökérvényű. Hogy az ember mennyire nem tud a mai napig eleget tenni ennek, jól mutatja mindennapi életünk tehetetlensége, ennek ellenére a Brundtland Bizottság hitt a fenntarthatóságban.
Az ENSZ 1992-ben Rióban megrendezett második világkonferenciáján a fenntartható fejlődésfogalmi elemmé vált. Az ott megalkotott „Feladatok a XXI. századra” (Agenda 21) elnevezésű, ajánlásokat és javaslatokat egybefűző dokumentum a gazdaság, a társadalom és a környezet integrálását, egy rendszerben való értelmezését kívánta meg ahhoz, hogy a fejlődés fenntartható legyen. Az integráció azóta is alapelv, mára modellezésre került a politikában, a közgazdaságtanban, a természet és társadalomtudományokban, valamint a jogban is.
Találó megfogalmazásai miatt minden, a fenntarthatóság problémakörét boncolgató tanulmány érinti Herman Daly amerikai (ökológiai) közgazdász munkásságát, aki egyszerűen fogalmazva így írt a fejlődésről: „A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak”. Ahhoz, hogy ez az ideális állapot bekövetkezhessen (és folyamatosan fenntartható legyen), Daly szerint a környezet megőrzését alapul véve a gazdaságnak kell eszközkéntszolgálnia ahhoz, hogy a társadalom saját maga számára a mindenkori jólétet megteremthesse.
Az Európai Unión belül a fenntartható fejlődés elvei alapvető feladatként hívták életre atagállamok szerepvállalását a környezetvédelem terén. Ezen belül – az EU irányításával – az egyik elsődleges kötelezettség a (jogi) feltételrendszer (folyamatos és átfogó) kialakítása és a társadalommal való betartatása. Az állam így egyfajta „őrkutya” szerepet kénytelen vállalni, hisz a környezetvédelem (jogi és erkölcsi értelemben) mindenki kötelezettsége. Mivel a jogszabályok meghozatala alapvetően érinti a fenntartható fejlődés jogi meghatározását is, azEurópai Közösség Bizottsága 2000-ben egy jogi szakértőt kért fel a fogalom meghatározására.Michael Decleris első olvasatra meghökkentőnek tűnő kijelentései szerint „A fenntartható fejlődés szabályai nem léteznek, azokat ki kell alakítani. A társadalom tagjainak a fenntartható fejlődés érdekében kifejtett magatartása sem adott, hanem azt meg kell teremteni. Sem az intézmények, sem a polgárok megfelelő magatartása ma még nem ismert”.[2]
Mindez leginkább azt jelenti, hogy a közgazdaságtannak, a természet és a társadalom, valamint egyéb tudományoknak kell meghatározniuk azokat a tudományos téziseket, melyeket jogi nyelvre modellezve az állam képes meghatározni és betartatni a környezetvédelemmel kapcsolatos jogszabályokat. Ezzel azonban ma még az az alapvető probléma, hogy a fő cél, azaz a fejlődés fenntarthatósága mellett nem ismerjük, mi a megvalósíthatóság teljes menete és hiánytalan eszköztára. Ahhoz ugyanis, hogy ezt a megvalósíthatóságot kimunkálhassuk és modellezhessük, tudnunk kellene, hogy a természet a „minden tart valahová” elvének megfelelően mindezt hogyan csinálja.
A „másolás” tehát nem egyszerű folyamat, mely állítást jól bizonyítja az ún. Bioszféra II. kísérlet. Ennek keretében 8 ember kísérleti nyúlként arra vállalkozott, hogy egy mesterségesen fenntartott és hermetikusan lezárt Bioszférában éljen 2 évig. Ugyan a projekt végével egészségesen hagyták el a területet, de ezen időszak alatt keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy fennmaradhassanak, hisz már a program elején problémák adódtak, megbomlott a kezdeti természetes összhang. Kipusztult például az összes beporzó rovar, így a résztvevők kézzel végezték el helyettük a „munkájukat”. Fokozatosan védekeztek a hangyákkal, a csótányokkal és a sáskákkal szemben, közben pedig irtaniuk kellett a liánszerű növényeket, hogy ne vegyék el a fényt a hasznos fajoktól. Meg kellett küzdeniük a víztestek bezöldülésével is, ami jelentősen megnehezítette a tiszta ivóvízellátást. A legkomolyabb probléma azonban az volt, hogy egyáltalán nem működött az élet fenntartásához nélkülözhetetlen oxigénciklus, azaz folyamatosan csökkent az emberi élethez nélkülözhetetlen oxigén, míg nőtt a dinitrogén-oxid. Ezért a feltételeken módosítani kellett már a kísérlet közepe felé, hogy az ember meg ne fulladjon.
Milyen tanulságokkal szolgált ez a projekt?
Eddig nem sikerült az embert tartósan fenntartó mesterséges ökoszisztémát konstruálni.
Nem tudjuk, hogy a Bioszféra I., vagyis a nagy földi rendszer ezt hogyan csinálja.
A földi bioszféra számunkra nélkülözhetetlen.
A földi bioszféra ma már nem képes semlegesíteni az ember okozta problémákat.
Mi magunk, az emberiség vagyunk a Bioszféra kísérleti nyulai.
Eden Full, 19 éves napelem fejlesztő
A fenntartható fejlődés paradoxona
A fenntartható fejlődés vagy fejlesztés fogalmának meghatározása két táborra osztotta mind a tudósokat, mind a közvéleményt. A pesszimisták szerint nem oldható meg a fenntartható fejlődés, az emberiség végül tönkreteszi a bolygót, akár egy vírus a gazdaállatot. Ez pedig óhatatlanul az emberiség kihalását eredményezi. Az optimisták szerint azonban a környezetvédelemmel kapcsolatos probléma csak „átmeneti”. Ugyan a jövő nemzedéke nyilván kevesebb és rosszabb erőforrásokat, és így egy problémáktól hemzsegő bolygót örökölhet az örökhagyóktól, de egyben olyan technológiát is kaphatnak, melyet fejlesztve az emberiség képes lesz a túlélését biztosítani.
A kérdés megválaszolása nyilvánvalóan rendkívül nehéz, de úgy is lehet fogalmazni, hogy ma még rendkívül nehéz, azaz ma még talán nem is érdemes vele annyit foglalkozni. Miért is kellene az alapvető kérdésről más felé fordítani a figyelmünket?
Az Előszóban ismertetett tudós, Ernst Schumacher munkásságát és iránymutatásait figyelembe véve el lehet dönteni, érdemes-e akármelyik oldalra állni, vagy inkább más, eredményesebbnek tűnő foglalatosságot választani magunknak. Például a kérdés megválaszolhatóságáig oktatni és megtanítani akár a jelen, akár a jövő nemzedékét arra, hogyan közelítsünk az ideális fenntarthatósághoz. Véleményünk szerint a megfelelő gondolkodás és az annak megfelelő gyakorlat elsajátítása jó alternatíva lehet. Tehát ne csak arról polemizáljunk, félre kell-e verni a harangot, hanem arról is, mit kell tennünk azután, ha már félrevertük. Az elméleti vitát pedig hagyjuk az akadémikusokra!
Eden Full, 19 éves napelem fejlesztő
Egy gyakorlati példa elemzésével könnyen szemléltethető a fentebb vázolt problematika. A Földre naponta érkezik annyi napenergia, mellyel a bolygó energiaigénye kielégíthető lenne. Ma azonban, bármilyen furcsán is hangzik, összenergia termelésünket tekintve még alig használjuk forrásként a Napot. További probléma, hogy nem tudjuk sematikusan másolni azt az egyszerű folyamatot, amit fotoszintéziskéntismerünk, így megfelelő eszközeink sincsenek arra, hogy ezt az erőforrást optimálisan hasznosíthassuk.[3]
Ha azonban egyszer képesek leszünk a levél funkcionális működéséhez hasonló, olcsó és tömegtermelésre alkalmas napelemet előállítani, nagy lépést tehetünk a fenntarthatóság felé. A gyakorlatban már régóta sokan dolgoznak a probléma megoldásán, így egyre újabb technikai újításokkal[4] ismerkedhetünk meg.[5]
A pesszimisták szerint viszont csak látszólag meggyőző a technikai megújulásokra való hivatkozás, hisz egy megoldott probléma mindig újakat szül. Maradva a gyakorlati példánál, egyes növények a napenergia hasznosításával olyan olajokat termelnek, melyek a fogyóban lévő kőolaj helyettesítésére szolgálhatnak, és így bioetanolként hajthatják járműveinket. Termőföldeink funkcionális megváltoztatása azonban az ember számára hasznos növények, pl. a gabonák termesztésének a rovására megy, így egyszerűen képtelenek leszünk fenntarthatóvá tenni az alternatív olajtermelést, hisz egy ország sem rendelkezik még egy országnyi termőfölddel. A pesszimisták hivatkoznak más példákra is. Például japán tudósok[6]laboratóriumi körülmények között egy algafajból igen jó eredménnyel nyertek ki olajat, de a technológiát – megfelelő méretű és azonos hőmérsékletet produkáló egybefüggő vízfelszín és vízréteg hiányában – már nem tudták olcsón átültetni a gyakorlatba.
Az optimisták a pesszimistákkal szemben a technikai haladásba vetett hitüket sajátságosan interpretálják. Leonardo da Vinci elhíresült mondását hangoztatva azt állítják: „Az akadályok nem törhetnek meg; minden újabb akadály az elszántságomat fokozza.”
Hogy a pesszimistáknak, avagy az optimistáknak lesz-e igazuk, eldönti az elkövetkezendő 50-90 év.
A hétköznapi gyakorlat prioritása a fenntartható fejlődésben
Részünkről inkább a hétköznapi gyakorlat prioritására és az ezzel kapcsolatos oktatásrahelyezzük a hangsúlyt ahhoz, hogy a megtanított embertömegek pár évtizeden belül eredményesen szembe tudjanak szállni azzal a láthatatlan ellenséggel, melyet ma még különböző negatív jelentéstartalmat hordozó jelzőkkel illetünk, így például klímaválsággal, globalizációval vagy fenntartható fejlődéssel.
Mire is kell(ene) az oktatásnak szerintünk kiterjednie? Sok mindenre, de leginkább az alábbi fogalmakra és tevékenységekre, azaz:
- a (mindennapi) tervezéssel és cselekvéseinkkel kapcsolatos alapvető gondolatra,
- az ennek mindenben megfelelő környezettudatos gondolkodás kialakítására,
- a mozgatórugóként funkcionáló ötlet, ötletelés elterjesztésére,
- a másolandó viselkedésmintákra, szemléletformálásra,
- és a tippre
Az Ötlet a fenntartható fejlődésben
Ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés elérhető legyen, újabb és újabb technológiákra van szükség, ez evidens. Az is evidens, hogy sohasem volt akkora szükség a jó ötletekre, mint manapság. Az ember kényszerűen is keresi a megoldásokat az egyre növekvő és egyre mélyebb problémákra, így az ötletelés a XXI. század elejére egyfajta specifikus feladatkörré, hétköznapi munkavégzéssé vált. Például a városi közlekedés, csökkentendő a CO2 kibocsátást, megkívánja az elektromos autó tömeges elterjesztését, így a XX. század elejétől ismert technológia a XXI. század fordulójára ismét fejlesztésnek indult. Hogy miért kellett erre több mint 50 évet várni? Nem volt rá szükség, hangzik a válasz.
Még a divat világát is elérte az ötletelés, így ma már ökodivatról és ökodesign-ról is beszélhetünk.[7]
Az ilyen és hasonló feladatok megvalósítása érdekében, jól gondolkodó, kreatívan ötletelő embereket kell hadrendbe állítani, mégpedig tömegével, mely folyamatot már az általános iskolákban el kell kezdeni. Úgy, hogy a gyermekek már kiskorukban is megértsék, a XXI. században teljesen mások a problémák, mint 50 évvel ezelőtt voltak, és így teljesen más gondolkodásmód kialakítására van/lesz szükség. Olyan tudásra, mely a középiskolákon át a felnőttképzésig tökéletesítésre, állandó csiszolásra szorul.
Vagyis a gyermekeket más kiskoruktól kezdve a kreatív gondolkodásra kell ösztönözni, de ma még ezt különböző objektív okok miatt nem tesszük oktatási intézményeinkben.
Objektív ok lehet a megoldandó probléma, vagy éppenséggel a motiváció hiánya. Előbbire példa: Ha bárki elé – akár instrukció nélkül is - leteszünk egy bűvös kockát, megpróbálja kirakni. Kocka hiányában azonban ez nehezen valósulhat meg. Utóbbira példa. Minden feltaláló motivált, azaz mindig keresi az újabb és újabb problémát, hogy megoldja. Ha nem tanítjuk meg azonban a jó képességű, egyébként „érdektelen” embereket a probléma állandó keresésére és megoldására már kiskorukban, el sem kezdhetnek azon ötletelni, hogy oldhatják meg azt, majd hogyan keressenek maguknak új feladatokat.
Pedig akár egy jó ötlet a meggazdagodásuk felé vezető út első lépcsője is lehet. Milton Berleszerint: „Ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót”. És ha már adott a probléma, de még nincs megoldás, akkor jöhet az újabb ötlet. Azaz „Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy.” (Thomas Alva Edison)
Hannibál egyszerűen fogalmazta meg a probléma találó megoldását. „Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet.”
Ismertek természetesen olyan fiatalok is, akik már felnőtté válásuk előtt kitaláltak olyan új ötleteket, melyek egyedülállóságuk révén nemcsak a társadalom számára, hanem saját maguk számára is hasznosak. Ahogy Catherine Cook fogalmazott nemrég a jelenleg 20 millió dollárt érő honlapjának a születéséről a Daily Mailnek: „Minden olyan gyorsan történt. Egyik nap még csak ötleteltünk, másnap meg már kaptunk egy 250 ezer dolláros ajánlatot”.[8]
Néha az ötlet magától pattan ki az ember fejéből.
Cara Sayer és a babakocsi
„Az általános tény, miszerint a szükség hozza a legjobb ötleteket, Cara Sayer brit háziasszony esetében igaznak bizonyult. Ő ugyanis nem nyugodott bele, hogy a tűző nap miatt a kismamák sokszor kénytelenek mindenféle pótmegoldáshoz folyamodni, hogy a kisbabájuk aludni tudjon. Babakocsijára tervezett egy árnyékolót, és ezzel egy pénztermelő folyamatot indított be.”[9]
A szükség nagy úr, ez kétségtelen, az ötletek tekintélyes része azonban, még ha hasonló elvekre is épít, mint a kismama babakocsiján lévő árnyékoló, mégis csak tanult, kreatív gondolkodókká képzett emberektől származik. Így az árnyékolóhoz hasonló eszköz a katari egyetem tudósai által kifejlesztett olyan „műfelhő” is, mely a 2022-ben Katarban rendezendő futball világbajnokságon védi majd a stadionok nézőit a tűző naptól. Ez a megoldás már igazi csapatmunka, pontosan és precízen tervezett folyamat eredménye.[10]
Lebomló cipők
Se szeri, se száma viszont még azoknak a zöld ötleteknek, melyek a jövőben kitalálásra várnak, így bemutatunk egy-egy olyan példát, mely elindíthatja a kedves olvasót a zöldtudatos gondolkodás felé vezető úton, és esetleg még arra is képes, hogy később hasznot is hajtson az ötlet kitalálójának. Érdekes és szemléletes példa a hulladék elkerülése céljából kifejlesztett tornacipő. „Az amszterdami OAT Shoes cipői teljes mértékben lebomló anyagokból készülnek. Használat után el is ültethetjük a lábbeliket, mert a nyelvrészbe rejtett magok a bomlás után életet fakaszthatnak”.[11]
Az ehető kanál
Peesapati Narayana indiai mérnök, később vállalkozó pedig a cirokfűből készült, étkezés után megehető kanál gyártásában és piacra dobásában látta meg a lehetőséget, mikor a repülőgépen utazva műanyag evőeszközével bajlódott, és azon gondolkodott, hogy ebből a nehezen használható tárgyból mennyi hulladék képződik naponta.[12]
Tehát ha adott egy gondolat, miszerint háttérbe kell szorítani a műanyagból készült eszközöket, már könnyen jön a felderíthető olyan ingóságok tárgyi köre, melyek helyettesíthetők természetes anyagokkal.
Bamboo notebook
Így készül például az igen karcsú Bamboo notebook is, vagyis az ötlet csak látszólag eredeti, olyan gondolkodásmód áll mögötte, melyet biztos, hogy más példa ihletett.[13]
Hans Hendrikse és a vízhordó
Egy-egy egyszerű, de ötletes termék felmérhetetlen segítség lehet a fejlődő országokban élőknek. Afrikai nők ezreit mentette meg a rokkantságtól Hans Hendrikse dél-afrikai építész-formatervező vízhordója. Afrikában, ahol milliók élnek az ivóvíztől távol, az asszonyok kilométereken át a fejükön egyensúlyoznak akár 25 kilós tartályokat is, és ettől sokaknak tönkremennek a csigolyái. A tervező egy olyan hordót alkotott, amelyet nem cipelni, hanem gurítani kell. A közepe lyukas, akár egy spulnié, kötél fűzhető át rajta, így 50 liter vizet akár egy gyerek is szinte játszva elhúzhat hazáig.[14]
PermaNet
Vestergaard Frandsen gyárának exportslágere a PermaNet, a moszkitóirtó vegyszerrel átitatott, mégis többször mosható, akár négy évig használható szúnyogháló. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint az ilyen egyszerű védőeszközök is szerepet játszottak abban, hogy csökken a gyermekhalálozás Fekete-Afrikában.[15] (Mozaik Földrajz 10., 57.o.)
Ez a fajta gondolkodásmód nyilvánvalóan tanítható.
(folytatjuk)