2013.05.03
A természet romlása. Ez csupán két szó, mégis, már önmagukban hordozzák azt a megelőző szemléletet, ami végül a szavakban foglalt jelentését tükrözi. Például árnyalatában éreztethetjük, hogy vajon ez egy önmagától zajló folyamat, vagy valamilyen emberi beavatkozás következménye: a természet „elromlása”, a természet „elrontása”. Nem mindegy! Olyannyira nem mindegy, hogy a minket körülvevő világ folyamatait milyen szavakkal írjuk le, hogy az aktuális globális problémák tekintetében is számos vita zajlik szavakról, fogalmakról. Például: „fenntartható fejlődés” vagy „fenntarthatóság”, „globális klímaváltozás” vagy „globális klímaváltoztatás”, „felmelegedés” vagy „felmelegítés”. Minden ilyen pár esetében arról szól az árnyalatnyi különbségek vitája, hogy valójában nem is olyan árnyalatnyi a különbség. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezek maguktól zajló világfolyamatok a Föld nevű bolygón, vagy pedig okkal kell attól tartanunk, hogy emberi felelőtlenségünk mellékhatásaiként aktív és direkt behatások (antropogén hatások negatív externáliái).
Véleményem szerint a természettudományos közösség már 1960-as 1970-es években bőven elvégezte a feladatát a tekintetben, hogy tudományos módszerekkel egyértelműen igazolta, hogy a bolygón tapasztalható negatív változási folyamatok elsősorban nem a precessziós kör vagy a napfolttevékenység ciklikusainak köszönhető, hanem egy téves gazdasági szemléletből adódó antropogén összhatásnak. Erről szól többek között Rachel Carson 1962-ben megjelent Néma tavasz című könyve, de ugyanezt támasztja alá az 1972-ben megjelent A növekedés határai című tanulmány, melyet a 20 és 30 év múltán tett felülvizsgálatok csak megerősítettek. A folyamatok hivatalos természettudományos és humánökológiai magyarázata tehát az, hogy a természet romlásának tendenciája egyértelműen az emberiség számlájára írható. Persze nem véletlen, hogy a világvéleményt manipuláló világmédia erről egy szót sem szól. Ehelyett (kiszivárgott dokumentumok alapján bizonyíthatóan) azon igyekszik, hogy a klímaváltozást bagatellizálja, „klímaváltoztatás” helyett „klímaváltozást” mondjon, sőt „igazából nincs is klímaváltozás, vásároljatok, fogyasszatok és vegyetek fel hitelt nyugodtan továbbra is drága emberek”…
Elérkeztünk a következő tételhez, ami elvezethet minket a romlás természetének, a természet elrontásának megértéséhez. Ebben a tételben már abból indulhatunk ki, hogy mivel a természet nem magától lépett a romlás útjára, hanem az ember által, így valójában nem önmagában a természet romlik, hanem az ember természete. Milyen varázslatos a magyar nyelv, hogy mindenáron, keletkezése óta a valóságot, csakis a valóságot, annak összes dimenzióját akarja megragadni, mikor kifejez valamit. Az „ember természete”… Materialista ateisták és a mainstream hard core természettudományos nézetek vallói valószínűleg bele sem gondolnak, mi mindent milyen mélyen jelent ez a két szó. Itt ugyanis nem elsősorban egy biológiai szervezet környezeti határairól van szó birtokos esetben. Persze ez is benne foglaltatik a szópárban, de jelent ennél egy sokkal valóságosabbat, sokkal megfoghatatlanabbat, és annál izgalmasabbat is. Mégpedig, hogy az embernek nincs „környezete” – világa van. Az emberi elmének ezen léthelyzete pedig azt vonja maga után, hogy valójában nem kívül (környezet) romlott el valami, hanem nagyon is belül bennünk: az emberi természetben. Nem kívül rontottuk el a dolgokat, hanem belül, önmagunkban. Mindezzel pedig le kell döntsünk egy első látásra logikusnak tűnő, de a valóságot sajnos mégsem fedő dogmát: a megoldás és „megváltás” a válságra nem „a környezetvédelem”, hanem egy belső forradalom.
Ugyan a „környezetvédelem” egy hangzatos, könnyen mozgósító, mindenki által megérthető hívószó, viszont az igazság az, hogy az embernek nem „környezete” van, hanem világa: elmevilága, életvilága, kép-világa, élet- és létszemlélete. Ezt minden ember valójában önmaga által tudja is, nem kell hozzá filozófia szakot végezni! Valójában mindenkit, még akik nincsenek ennek teljes tudatában, azon embereket is képek és elképzelések mozgatnak. Az emberek valamilyen el-kép-zelés (tehát szellemi alkotás) alapján cselekednek: minden mozdulatuk alapja egy kép. Természetesen ezek a folyamatok és a hatások kölcsönösek, oda-vissza hatnak! Pozitív és negatív visszacsatolási mechanizmusok jönnek az elképzelések által létre, pozitív és negatív spirálokat keltenek életre.
A szellemvilág elsődlegessége és az anyagi világ másodlagossága jól tetten érthető, ha az ősi kultúrák mezőgazdasági fejlettségét vizsgáljuk. Ne felejtsük, hogy a „kultúra” eredeti jelentése és tartalma, a „cultivare” leginkább a természetbeni munkálkodásra vonatkozott, a műveléssel volt kapcsolatos. A művelés eredeti, ősi értelme a tájra, mint szellemi kivetülésre tekintett. Az ember ezáltal nemcsak a tájat művelte, hanem önmaga és a világ szellemét, szellemiségét. A tájra egyfajta kiterjesztett tudatként tekintő ember számára egyértelmű volt, hogy a művelés aktusa a szellemi és anyagi szférák együttes virágzásához vezet. Ma már a történeti ökológia tudományának segítségével igazolni is tudjuk, hogy a földi bioszféra életében, ezen ősi értelemben vett „mezőgazdaság”, mint „kultúra”, a biológiai diverzitás (a faj és fajtagazdagság) növekedését eredményezte! Bár manapság érthető okokból és nem is alaptalanul szeretik az embert oly sokan egy „romboló és pusztító lénynek” beállítani, azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy földtörténeti értelemben és földtörténeti nagyságban az emberiség képes volna olyan kultúrára (művelésre), ami a bioszféra biológiai diverzitását úgy növelné, hogy közben saját élelmezési és egyéb javai is bőven kielégítően rendelkezésre állnának! Ez egy olyan pozitív öngerjesztő folyamat, amiben a szellemiség művelése jelenti a kiutat az anyagi értelemben vett „korlátokból”.
„Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius ad perpetranda miracula rei unius - ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.” – Hermész Triszmegisztosz
A romló természet nem rajtunk kívül álló dolog, hanem mi magunk ültettük el a romlás csíráit önmagunk természetében. Minden körülöttünk lévő, rajtunk kívülinek látszó válság a lelkiségünk és világszemléletünk válsága: nem a természeté és nem a gazdaságé.
Műveltségünk szakrális lenyomata a tájgazdálkodás és a mezőgazdaság, mely értő szellemi kezekben bőséget terem, de felelőtlen, értetlen és avatatlan kezek között a pusztulás termője lesz csupán.
A külső világ csakis azt tükrözi, ami bennünk van, mint gondolat.
Előbb van az idea, és csak utána a valóság.
Ezért a romlás természetét önmagunkban kell megállítani, és a helyes, emberhez méltó művelés gondolatát viszont újra elültetni. Ez az emberiség jelenkori legfontosabb feladata. Pacsuta Péter