2013. máj. 07. D. Mészáros Elek
Szalacson a múlt század második feléig elképzelhetetlen volt, hogy református katolikussal házasodjon. Lakóhely szerint sem keveredtek, külön falurészen laktak, a világ minden pénzéért sem adta volna el a házát egy református egy katolikusnak. Az érmelléki falu azonban másról híres: több borospincéje van, mint portája.
Javában tombol a szél. Az érmelléki nádasok maradékát megvadult eszelősként tépi-cibálja az orkánerejű vihar. Nincs, ami gátat vetne neki. A magyar pusztán át kénye-kedve szerint nyargalász. Amint átrobog a rókavackok, mezei ürgék üregei fölött, hirtelen pördülő, nevető lánnyá szelídül, mígnem a szilágysági Meszes-hegység emelkedőin már csak simogatásnyira telik erejéből. De itt, Bihar megye északi szegletében még ő az úr, az Ér folyót is kedvére duzzasztja, hol csak permetként hinti, hol dézsából önti a maga előtt kergette zivatart. Szerencsére már alig néhány kilométer van hátra úti célunkig, Szalacsig.
A falu bejáratához közeledve az út jobb oldalán van a Dózsa-kút, aminek csorgója télen sem fagy be, jófajta artézi vízzel bűvöli az utazót. A kút mögé emelt kőfalon márványba vésve áll a Kossuth-idézet: „Eltiport nemzet újjászülethet, de öngyilkos nemzetre nincs föltámadás.” Elég a kőfal felé tekintenünk, és azonnal adott a szöveg odakerülésének miértje. A vén szomorúfűz ölelésében lármafa áll, aminek tetején minden évben magasra röppen a láng, figyelmeztetve, hogy apad a nemzet, fogy a magyar.
Egykor nem keveredtek, csak ha egymásba gabalyodtak
Már rég megkondultak a delet jelző harangok, amikor szemrevételezni indulunk a falut. A polgármesteri hivatallal szemközt, egymás szomszédságában békésen megfér a katolikusok és a reformátusok temploma. Ma már a hívek is hasonlóképpen vannak egymással, de régente más volt a helyzet – tudom meg a falu hiteles krónikásának számító Bokor István nyugdíjas magyartanártól, aki hosszú éveken át a helyi tanintézet igazgatását is ellátta.
Miközben a tanárember kényelmes fotellel kínál, már folytatja is mondókáját. Egészen a múlt század második feléig elképzelhetetlen volt, hogy református katolikussal házasodjon. Ha mégis előfordult, hogy a különböző felekezetű fiatalok egymásba gabalyodtak, akkor csak nagy nehézségek árán kerülhettek össze, mert mind a szülők, mind pedig az egyház papjai össztűz alá vették őket. Lakóhely szerint sem keveredtek, külön falurészen laktak, a világ minden pénzéért sem adta volna el a házát egy református egy katolikusnak. Igaz, az sem igen költözött volna a protestánsok közé. Az elmúlt század elején még meglehetősen zárt világ volt Szalacs, ha egymás között volt is némi vallási villongás, de kifelé egységet mutattak. Amikor egy idegen falubéli eljött lánynézőbe vagy bálozni a zsákfaluba, nemigen úszta meg néhány pofon nélkül a hívatlan látogatást. Méltán nevezték „bicskásoknak” a szalacsiakat – sorolja Bokor tanár úr.
Ő maga az egyetem elvégzése után, 1967-ben került a faluba, és mindvégig kitartott első munkahelyén. Bár felesége helybéli, neki legalább két évtized kellett ahhoz, hogy befogadják maguk közé. A diplomával hencegni, fölvágni kész öngyilkosság lett volna, csak az őszinte emberséget, a velük való sorsvállalást méltányolták. Kérdésemre, hogy miért maradt Szalacson, röviden válaszol: mert szeretem. „Van valami különös archaikus vonzása, amibe bele lehet szeretni. Közvetlen példát is mondok erre: apósom a második világháború előtti években kivándorolt Amerikába. Szorgos, dolgos legény volt, jól keresett. Küldött útiköltségre pénzt itthon maradt babájának, aki utána is ment a tengerentúlra. Összeházasodtak, két gyerekük a hatból az új hazában született. De hát a honvágy furcsa féreg, egyre mélyebben beleássa magát a szívbe. Így nemsokára haza is tértek Szalacsra, ahol földet, cséplőgépet vásároltak. Szépen kezdték az életet. Majd odaveszett minden. Mint mindenki másra a háború után, szegénység köszöntött a családra, de apósom élete végéig soha egyetlen szóval sem mondta, hogy bánja, amiért otthagyta Amerikát” – emlékezve meséli a tanár úr.
Amikor egy idegen falubéli eljött lánynézőbe vagy bálozni a zsákfaluba, nemigen úszta meg néhány pofon nélkül a hívatlan látogatást. Méltán nevezték „bicskásoknak” a szalacsiakat.
Fél évszázadnyi pedagógusi múlttal a háta mögött azon kevesek közé tartozik, aki több kitüntetése mellett kiérdemelte az Ezüstgyopár-díjat. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre úgy véli, régente tisztelettudóbbak voltak a diákok, mint manapság, de általánosítást semmiképp sem vonna. Talán ha engedélyezve lenne, egy-egy kisebb nyakleves helyretenné a dolgot. A falu viszonylagos elszigeteltsége ellenére a szalacsi gyermekek közül mindig akadt olyan, akinek sikerült kiugrania, híressé lennie.
De lehet, hogy éppen a mocsárvilág rejtett misztériuma adott erőt a dobbantáshoz. Elég ha dr. Adrássy Ernőre gondolunk, akit méltán az Érmellék polihisztoraként emlegetnek. Róla tudni kell, hogy az elhíresült 1956-os érmihályfalvi csoport tagjaként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, míg végül 1964-ben kiszabadult a börtönből. Szalacson született a helyi nyolcosztályos iskola névadója, Balaskó Nándor szobrász is, akinek munkái Brazíliában, a Vatikánban, az Amerikai Egyesült Államokban, Írországban és a világ számtalan államában megtalálhatók.
Több borospincéje van, mint portája
Amint elköszönünk a tanár úrtól, a híres pincesorok felé vesszük az irányt. A falu arról híres leginkább, hogy több borospincéje van, mint portája. Nemhiába hívják „ezer pince falujának” Szalacsot. A még meglévő legrégebbi búfelejtő helyiséget 1803-ban építették, a leghosszabb, 80 méterest pedig 1822-ben vájták. A másik nevezetesség a négylyukú híd, ami egykoron az Ér folyón segítette az átkelést. A 2001-ben műemlékké nyilvánított építmény manapság inkább csak látványosság, mintsem gyakorlati haszna lenne. Egy átgondolt faluturizmus megteremtése esély lenne a térségben élők számára. Hisz mind a visszamocsarasítás, mind a népi építészet még meglévő értékei, a borút megteremtése esélyt adna minderre. A Pusztai Farkasok hagyományőrző íjászegyesület helyi képviselői is kiveszik részüket az értékmentésben.
Kelendő a nád
Közben Salamon Pál portája elé érkezünk. Maga is hagyományőrző, csakhogy ő nem tudatosan, a mindennapi élet részeként menekíti a múltat. A hetedik X felé tapogató házigazda még gyermekkorában leste el szembeszomszédjuktól a nádmunka fortélyait. Mivel erre nem voltak hegyek, kő híján vályogból vagy sárból-vesszőből készített vert falból emelték a házakat. Nyárfa meg akadt a mocsarak szélén, födémnek valót bőven termett a nádas. Akkoriban többen is űzték ezt a mesterséget. Ma már csak az idős Salamon érti a munkafolyamat minden csínját-bínját. Annak örül, hogy fia is érdeklődik a nádmunka iránt, gyakran együtt vállalnak munkát. Mert amint az idősödő szaki mondja, maga sem gondolta, de egyre inkább keletje lesz a nádnak.
Csak hát az erőből van egyre kevesebb, pedig a nádtető készítése férfimunka a javából. Egy jól elkészített tető akár huszonöt évet is kibír, és egészségesebb bármilyen légkondicionáló berendezésnél, mert nyáron hűvösen, télen pedig melegen tartja a lakást. Meg aztán a nád alatt tartott szalonna és sonka a legfinomabb, a cseréptetővel ellentétben, az alatt nem cseppen meg az étek, bármilyen hőség is legyen odakint.
Kovács Imre csak nagy sokára jön elő a nyári konyhából. Hiába, nehezen hallatszik a hátsó udvarig a kutya csaholása. Pedig szegény pára lelkiismeretesen teszi a dolgát. Épp jókor érkezünk, munkában találjuk a korából bő tíz évet letagadható 73 éves Kovácsot. Ő már családi hagyományként űzi a gyékénymunkát. Ülő- és fekvőalkalmatosságot egyaránt készít megrendelésre. Mint mondja, annyi a munkája, hogy alig győz eleget tenni a megrendeléseknek.
Miután megtudom, hogy egy gyékényszék elkészítése egy egész napjába kerül, és mindössze 30 lejért árusítja, már nem is csodálkozom portékája kelendőségén. De ha csak egy napba telne, hisz az alapanyagokat is be kell szerezni, előkészíteni. Régente elég volt lemenni a kert végéig, ott volt a rengeteg sás, csak vágni kellett, manapság viszont három-négy falu határát is körbebóklássza megfelelő alapanyag után. A nyáron levágott sás, ami megsodorva a szék ülőkéjéül szolgál, télen kerül feldolgozásra. Levágás után ki kell teregetni, és miután mindkét oldala megszáradt, azután kévébe kötve kerül a padlásra. A keretnek való fát úgy vásárolja az erdőről, majd vonókéssel faragja a megfelelő formájúra a különböző komponenseket. Az apjától tanult régi ékelős módszerrel fogja egybe a szék farészeit, anélkül, hogy szeget vagy bárminemű ragasztót használna. Miután végez az állatok reggeli etetésével, hozzá is lát a munkához, és addig csinálja, amíg a rádióban el nem kezdődik az esti mese.
Mikor még nem volt elég megrendelés, akkor biciklijére aggatta portékáját – úgy tíz széket is egyszerre –, és nyakába vette a nagyvilágot. Időskora ellenére kerékpárját tolva még a tavaly nyáron is legyalogolt 25 kilométert egy huzamban. Apjával annak idején nemegyszer megjárták bivalyszekérrel a nagykárolyi vásárt. Vasárnap elindultak, hogy a hétfői piackezdésre ott legyenek, és majd csak kedd este, csordabehajtás idejére érkeztek haza. „Sajnos ma már más világ van, türelmetlenebb mindenki, mindent egyszerre akarnának az emberek. Hozzám is jött egy-két legény, hogy szeretnék megtanulni ezt a mesterséget, de miután a vonókés feltörte tenyerüket, a sás meghasította az ujjukat, elment a kedvük” – vonja le következtetéseit a gyékényes.
Hamar zuhan a délután. A vihar valahová elbújt a messzi dombok mögé, szusszanásnyi szellő sem zavarja a falun túli csendet. Tompán csapódik néha egy-egy távoli kutya vonítása. Vörös kígyó vonaglik a Hortobágy felé.