Írta: Deák Levente
Tudja még követni a román földtörvényeket, amelyeket hol sürgősségi kormányrendeletekkel, hol határozatokkal, hol újabbnál újabb törvényekkel módosítanak, egészítenek ki? Ha igen, ön vagy jogász, vagy parlamenti képviselő. Ha nem, most megpróbálunk tiszta képet adni ezekről.
A közhiedelemmel ellentétben, a ’89-es fordulat után a hazai földvagyont érintő törvényalkotás nem az 1991. évi 18-as földtörvénnyel, hanem a Nemzeti Megmentési Front által 1990. január 29-én hozott, majd másnap, 30-án, a 17-es számú Hivatalos Közlönyben megjelentetett 42-es törvényrendelettel kezdődött. Ezt a jogszabályt aztán az 1991. évi 18-as földtörvény (az 1991. február 20-i 37. Hivatalos Közlönyben) hatályon kívül helyezte, kivéve a 8–11. szakaszokban olvasható előírásokat, amelyek közül itt a 8. szakasz akkor igencsak fontosnak tartott tartalmát elevenítem fel. A jogszabály megalkotásakor a mezőgazdasági termelőszövetkezetek még nem bomlottak fel, mint ahogy a szövetkezeti tagok sem veszítették el ebbéli minőségüket. Ezzel magyarázható a jogszabálynak az a rendelkezése, amely kimondta, hogy a szövetkezeti övezetekben létező lakóházakra, a gazdasági melléképületekre, az udvarokra és a kertekre minden birtokos számára elismerik a magántulajdont, azzal a megkötéssel – amelyet a 8. szakasz 2. bekezdése tartalmazott –, hogy e területek nagysága, kiegészítve a téesztől használatba kapott háztáji parcellával, a 6000 négyzetmétert nem haladhatja meg. Az így, a törvény erejével visszaadott, az addigi 250 métert jóval meghaladó beépített terület, udvar, kert – kivéve a háztáji – elidegeníthetővé is vált, vagy pedig ezeket örökléssel meg lehetett szerezni.
1991. évi 18-as földtörvény
Az igazi változást mégis az 1991. évi 18-as földtörvény hozta meg, amelyet napjainkig hol törvénnyel, hol sürgősségi kormányrendelettel folyamatosan módosítottak és kiegészítettek, és ezzel párhuzamosan kormányhatározatokkal jóváhagyott eljárási szabályokkal láttak el, a törvények gyakorlatba ültetését segítve ezekkel. Több-kevesebb sikerrel. Mert azt már most el kell mondanunk, hogy a 18-as földtörvény gyakorlatba ültetésére eredetileg 90 napban megszabott határidőt nem sikerült tartani, mi több, a jóvátétel, a restitúció leginkább egy befejezetlen történethez hasonlít.
A 18-as földtörvény eredetileg a szövetkezeti tulajdonba került mezőgazdasági területek részleges visszaszármaztatását rendelte el egy akkor egyszerűnek hitt eljárással, közigazgatási úton, kérvény benyújtásával záros határidőben, amelyet jogvesztőnek minősítettek. A későbbi jogszabályok sem változtattak az eljáráson, tehát azon, hogy az igényjogosultak (a területüket vesztett egykori tulajdonosok vagy örököseik) visszaigénylési kérelmükkel a helyi polgármesteri hivatalhoz fordulhattak, s ezt a kérelmüket az örökségelfogadási határidőbe történő visszahelyezésnek tekintették. Ebből következett, hogy aki nem élt határidőben ezzel a jogosultságával, azt e különtörvénynek számító jóvátételi jogszabály alapján is (akárcsak az anyagi polgári jogban) lemondónak tekintették. Ez azonban végül is nem jelentette azt, hogy a határidőből kiesők véglegesen elveszítették keresetbenyújtási jogukat, mert a 18-as törvény után alkotott későbbi jogszabályokban, a zárórendelkezések között minden esetben szerepelt egy olyan előírás is, hogy a kérelembenyújtási határidő – igaz, csak rövid időre –, de ismételten megnyílik.
A 18-as földtörvény a családonkénti tíz hektár szántóterület vagy ezzel egyenértékű más rendeltetésű terület visszajuttatását engedélyezte, amit aztán a sorrendben következő, az 1997. évi 169-es törvény (az 1997. november 4-i 299. Hivatalos Közlönyben) úgy egészített ki, hogy az igényjogosultak visszaigényelhetik a 10 hektár és az 1945. évi 187-es egykori agrárreformtörvény 3. szakasza h) pontjában szereplő felső területhatár közötti különbözetet is (a 187-es törvényt annak idején az 1945. március 23-i Hivatalos Közlönyben jelentették meg). Mondhattam volna azt is, hogy a 10 és az 50 hektár különbözetéről volt itt szó, mert az a bizonyos agrárreform-törvényi szakasz ennyit hagyott meg 1945-ben magántulajdonban, de érzékeltetni akartam a jogalkotó törvényalkotási „technikáját”, amikor utaló jogszabályok tömkelegét építi be jogszabályokba, ahelyett, hogy egyenesen fogalmaznának.
A 18-as földtörvény 13. szakaszában olvasható előírás értelmezésével kapcsolatban, a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék 2007. február 7-én (a 2007. október 30-i 733. Hivatalos Közlönyben) az örökösök igényjogosultságával kapcsolatban különbséget tesz a valamikor kifejezetten, közokiratba foglalt nyilatkozatban lemondó örökösök és azok között, akik ezt nem tették meg, vagyis egykori örökhagyójuk hagyatékára vonatkozóan sem elfogadó, sem lemondó nyilatkozatot nem tettek. Tömören fogalmazva: csak ezen utóbbiak számára ismerték el (16 évvel a 18-as földtörvény hatályba léptetése után!) az igényjogosultságot, s a kifejezetten lemondókat pedig kizárták az igényjogosultak köréből a régi Ptk. 696. szakaszára alapozott indoklással, aminek az a lényege, hogy az egyszer már lemondó örököst visszamenőlegesen sem lehet örökösnek tekinteni. És ezt akkor is alkalmazni kellett vagy kell, amikor az egykor lefolytatott hagyatéki eljárásban, a hagyatéki vagyontömegben azok a mezőgazdasági területek, erdők nem szerepeltek, nem is szerepelhettek, mert ezek a téesz vagy az állam tulajdonában voltak, így a polgári forgalomból is ki voltak vonva.
Idegen állampolgárokat érintő rendelkezések
Az idegen állampolgárok föld-visszaigénylési jogosultsága sem kerülhető meg egy ilyen visszapillantó írásban. Ezzel kapcsolatban hivatkoznom kell az Alkotmánybíróság 2007. évi 630. és 1280. döntéseire, amelyekből a módosított 1991. évi 18-as földtörvény 48. szakasza kapcsán az olvasható ki, hogy a román állampolgárság megléte vagy visszaszerzése alapfeltétel volt – és máig maradt – ahhoz, hogy a külföldiek és a hontalanok föld-visszaigénylési kérelmet egyáltalán megfogalmazhassanak, azaz élhessenek a restitúciós földtörvényekre alapozott jogosultságukkal. Ezekkel a joggyakorlat egységesítését szolgáló döntésekkel csak az a baj, hogy megkéstek, mert az évek során, e jogi problémák tisztázatlansága, eltérő értelmezése nyomán számtalan, ezek tartalmával ellentétes helyi határozat született, birtoklevelek sokaságát állították ki, amelyek visszavonása, módosítása peres eljárás beindítását tette szükségessé, a jogbiztonságot alaposan kikezdve, méltánytalanságot okozva.
Birtoklevelek, betáblázás
Megkerülhetetlennek tartom a birtoklevelek betáblázásának összetett kérdéskörét. Jelenleg egyetlen mezőgazdasági területet vagy erdőt sem lehet eladni, odaajándékozni, összefoglaló kifejezéssel élve: elidegeníteni, egyes esetekben (erdő) az elővételi jog betartása mellett, a birtoklevélben szereplő terület betáblázása nélkül. Azt el kell mondani, hogy a 18-as földtörvény hatályba lépése után kiállított birtoklevelek címzettjei közül sokan, különösen a 90-es években, közokiratban foglalt szerződésekkel eladták visszaszerzett földjeiket, de sem ők, sem a területet megszerzők nem tábláztatták be ezeket a területeket. Tehát, nem elegendő az egykori adásvételi szerződés, még akkor sem, ha az közjegyzőnél készült, mert továbbadni ezeket ma már csak betáblázásuk után lehet. Ezt halogatva, el nem végezve, erre nem áldozva csak utódaink, örököseink helyzetét tesszük nehezebbé, mert ezt nekik kell majd elvégezniük.
2000. évi 1-es törvény
A földtörvények sorában a következő jogszabály a 2000. évi 1-es törvény volt (a 2000. január 12-i 8. Hivatalos Közlönyben). Ennek III. fejezete az erdők visszaszolgáltatásának nem éppen könnyen járható útját jelölte ki, bevonva a helyi bizottságok mellé az erdőgazdálkodási hivatalokat és felügyelőséget is. Az 1-es törvénynek minket érdeklő 24. szakaszát a 2005. évi 247-es törvénnyel ismételten módosították (lásd a 2005. július 22-i 653. Hivatalos Közlönyben). Ebben a visszaszolgáltatható erdőterületek nagyságáról közvetlenül vagy kifejezetten nem esik szó, viszont az eredeti szövegből kiiktatták azt, hogy a földtörvény alapján (1 hektár) visszaszolgáltatott és 10 hektárt meg nem haladó különbözet minden egykori tulajdonát vesztett személy után jár vissza, amit tehát egy ideig úgy is lehetett értelmezni, hogy egy családon belül, ha több egykori tulajdonos után örököltek, akár a 10 hektárnak többszöröse járt vissza. A 18-as földtörvény 45. szakasza a családonkénti 30 hektárt említi, pontosabban a kiállított birtoklevelekben szereplő 1 hektár és a legtöbb 30 hektár közötti különbözetet.
2007. évi 193-as törvény
A 2007. évi 193-as törvényt is említenünk kell (a 2007. június 25-i 422. Hivatalos Közlönyben), amely a kaszálók és a legelők esetében 100 hektárban határozta meg a visszaadható ezen területek felső határát. Tudomásom szerint ekkor nyitották meg, sorrendben utoljára, és csak ezekre a területekre a kérelembenyújtási határidőt, a törvény hatályba lépésétől számított 60 napig.
Szükséges bizonyítékok
A kérelemhez csatolandó bizonyítékok fontossági sorrendje is változott az idők során. A 18-as földtörvény kezdetben a téesz-nyilvántartásokat, a belépési nyilatkozatokat, a mezőgazdasági lajstromot vagy könyvet, és csak ezek után a tulajdonjogot igazoló okiratokat tekintette bizonyítékoknak, így, ebben a sorrendben. Ma már a kataszteri és a telekkönyvi nyilvántartásokban szereplő adatok kerültek az első helyre. A változtatást az „élet” kényszerítette ki, az a valóság, hogy Erdélyben és Románia más régióiban a régi telekkönyvi nyilvántartás élt tovább, erre alapozva lehetett és lehet ma is, a belsőségekre mindenképpen tulajdonjogot és egyéb dologi jogokat bizonyítani, amiért a föld-visszakövetelési eljárásban is kiemelten fontos szerepet kaptak az egykori telekkönyvek teljes képét adó (in extenso) hiteles másolatai.
2005. évi 247-es törvény
Azt sem hagyhatjuk ki ebből az ismertetőből, hogy a 2005. évi 247-es törvény egyik fejezete a restitúciós törvények alapján, ott, ahol a természetbeni visszaszolgáltatás valamiért nem lehetséges (ezt a földtörvények esetében is) a pénzbeni kártalanítást is szabályozta. Bonyolultan, ellentmondásosan, lassú folyamat beindításával, ami, ha így halad, soha véget nem ér, s az igényjogosultak zömének ügye nem tudni, mikor rendeződhet. (A szerző jogász, volt közjegyző, szakújságíró)