2012. Váralja Szövetség
Részlet a „Dunánk, Oltnak egy a hangja c. írásból
„Az embernek máig pontosan nem ismertük még meg szerteágazó, bonyolult testi és lelki szükségleteit. Mindezek kielégítésére nemzedékek során alakította ki az adott természeti, gazdasági és szellemi-kulturális környezetben a legjobb, legteljesebb eszközöket és módszereket. Ott tudja ezeket az átlagosnál magasabb szinten kielégíteni, ahol az átlagosnál jobban ismeri a természeti környezetet, vagyis az őt körülvevő élővilág magasabb gazdagságát.
Az életgazdagságot (a biodiverzitást) nemcsak ismeri, hanem sokoldalúan ki is tudja használni, és így környezetétől sok esztétikai inspirációt is kaphat. „Az emberi lények alapvetően olyan komplex emlősök, akik az őket körülvevő biológiai világban változatosságot és új ingereket keresnek. A természethez és más fajokhoz fűződő rendszeres kapcsolat alapvető fontosságú az ember lelki egészségének és jóllétének szempontjából (...) A természet esztétikai értékének elismerése alighanem egyetemes jellemzője valamennyi emberi kultúrának (...) része az élet élvezetéhez szükséges alapvető szükségletek hierarchiájának. (...)” Fontos az is, hogy a természettel való sokoldalú kapcsolatát nem korlátozta egy szűkebb, politikai és gazdasági hatalmat gyakorló csoport, réteg, osztály.
Népművészetükkel kitűnő népcsoportjaink mind ilyen életgazdag, változatos természeti környezetben voltak. A például választott Sárköz népe a XIX. század elejéig ilyen tájban élt. Nem egyoldalúan földművelésből, hanem a természettel való szoros együttműködésben alakította ki sajátos ártéri gazdálkodását. Nem próbálták a Duna áradásait megakadályozni, ellenkezőleg emberi munkával is elősegítve a víz kiterjedését kihasználták az elöntés áldásait. Évenként öntözött legelőiken sok és sokféle állatot tartottak, tenyésztettek, erdeik tele voltak oltott gyümölcsfákkal, miközben nagy mennyiségű halat fogtak ki a visszahúzódó víz útjába épített rekeszekkel. Ezen kívül méhészkedtek, kertészkedtek és szép házi szőtteseikre, viseletükre már a XVIII. században felfigyeltek. Őskolai műveltségük is magas volt, hiszen a népi műveltség nem áll okvetlen szemben az iskolázottsággal. A kiterjedt, változatos és gazdag ártér használatában senki sem korlátozta őket, egészen a XVIII. század végén megkezdett vízrendezésekig. Ekkor az országszerte megindított folyószabályozásoknak két egymással összefüggő célja volt. Az elsődleges birodalmi érdek: a vízi út létrehozása Bácska és Bánát gabonája számára. A második pedig: az ármentesítésekkel növelni kívánták a földbirtokosok számára a majorsági, házi kezelésbe vehető szántók területét. Ez azonban csak az eddig a jobbágyok közös használatában lévő árterületi erdők, legelők kisajátításával volt lehetséges. A földesúr nem vehette el a jobbágytelekhez tartozó földet, csak azokat, melyek még nem voltak eke alá véve. Igaz, a magasabb szinten lévő erdők is közös használatban voltak, ezeket is kisajátította a földbirtokos, de azok eke alá nem voltak már annyira alkalmasak, mint az ármentesített síkon lévők. Mindezt az 1767-es Mária Terézia-féle úrbéri pátens tette lehetővé, illetve szentesítette, és ezzel megszületett a magyarországi nagybirtok történelmünket máig hatóan megrontó, formáló, beteges túlsúlya és uralma.
Tehát éppen azokat a népcsoportokat, lakosokat érintette ez a törvény hátrányosan, sőt gyilkosan, akik kevés föld művelése mellett éppen a közösen használt területek sokoldalú kiélésében találták meg megélhetésüket, és a természettel való sokoldalú kapcsolatukkal magas rendű népi kultúrát építettek fel. Nem véletlen, hogy éppen a leggazdagabb népművészetű népcsoportjaink körében fordul az élet a halálba, jelenik meg a kegyetlen születéskorlátozás, esik szét a család és a társadalom. Vagyis a természettel való közösséget az teszi tönkre, hogy az emberi kapcsolatok megromlanak, egy szűkebb csoport a maga hasznára kisajátítja a természeti erőforrásokat, a természettel való együttműködés jogát. E szűkebb csoport pedig már nem törődik a természetgazdagság, a biodiverzitás megőrzésével, sőt megindul a gazdaságilag, erkölcsileg és jogilag tudományosan igazolni próbált környezetpusztító nagyüzemi gazdálkodás. A társdalomban mindezek hatására eluralkodik a szélsőséges önzés, a pusztító versengés világszerte, a Kárpát-medencében élő magyarság népszaporulatának megtörése, arányának fogyása. A másik magyarázat az előbbi tükörképe. Ahogy a természeti környezet sokszínűsége, gazdagsága inspirálja, ugyanúgy a kulturális, emberi-társadalmi környezet sokszínűsége, gazdagsága is gazdagítja az emberi szükségletek jobb kielégítésének lehetőségét.” (Andrásfalvy Bertalan)