http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/categ_id/4
| – ünnepváró látogatás a Both családnál 2011. december 24. SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES | ||||||||||
Egy családdal, még ha mindössze háromtagú is, a mai hajszában már csöppet sem könnyű időpontot egyeztetni. Bothék is hárman kétfelől érkeztek azon az estén, amikor megpróbáltunk belesni adventi készülődésükbe. A „férfiak”, Jocó és Bence otthon várnak minket, Zsuzsa még egy adventi rendezvényen kézműveskedett a gyerekekkel. Miközben vártuk, nem csak a gyönyörű betlehemet csodáltuk meg, hanem az adventi koszorút, a nemezből készített kis karácsonyfákat és az ünnepváró mézespogácsákat. Az első kérdés önmagát adta: vajon miért rohanunk mindig ennyire, hogy még adventben sem tudunk egy kicsit lelassulni? Ne siess nagyon, elmarad a lelked Jocó: Úgy érzem, mintha az ember időnként elkerülné saját magát. Egy indián közmondás szerint: ne siess nagyon, nehogy a lelked lemaradjon. S egy kicsit belekerülünk, belekavarodunk ebbe mindannyian ebben a világban: éppen a lényeges dolgok mellett szaladunk el. És bár szeretnék, de igazából még nem tudtam látványos változást elérni ezen a téren. Nagyon szeretek falusi öregekkel beszélgetni, nekik még valahogy rendben van az életük, helyén vannak a dolgaik, nincsenek elárasztva annyi fölösleges dologgal kívülről, ami elvonja a figyelmet, és felszínen tartja az embert, nem engedi bármiben is elmélyülni. Ilyenkor, adventi időszakban még inkább rámtörnek ezek a gondolatok: valamit változtatni kellene, kicsit meghittebben élni, úgy rendezve a dolgainkat, hogy a lényeges pontokra figyeljünk oda, ne a lényegteleneken csússzunk el. Szeretnék idővel közelebb kerülni ehhez a fajta élethez, nagyon hiányolom a megállásokat, amelyek kellenek ahhoz, hogy levegőt vegyünk, és utána sokkal nagyobb kedvvel, energiával dolgozzunk tovább.– Milyen számotokra az advent? – Visszás a helyzet, ugyanis nekünk ez rohanósabb időszak: a gyerekekkel karácsonyra kell készülni, a tánccsoportos előadásokat összeállítani, megbeszélni, tehát beletartozik a másokkal való foglalkozás, felkészítés. Időnként azért sikerül olyan pillanatokat megélni, ami természetes kellene hogy legyen egy családban. Amikor így hárman együtt vagyunk a kicsi családdal, úgy érzem, egyfajta védőburok vesz körül, és semmi baj nem történhet. Sajnos elég ritkák a hasonló pillanatok. Persze, szervezésen is múlik, hogy az ember kis időt szakítson saját magára is ebben a nagy határidőnaplós rohanásban. Vannak barátaink, akik ezt úgy oldják meg, hogy a hét egy bizonyos szakasza, pl. a péntek délután az övék, és ilyenkor nem foglalkoznak semmi mással. Nekünk nincs ilyenünk: szinte az összes esténk foglalt, akkor tartunk táncpróbákat, napközben dolgozunk, a gyereket hegedűórára, edzésre kell vinni-hozni – kicsit elsiklunk egymás mellett. Azt hisszük, mindenütt ott kell lennünk, nélkülünk nemtörténhetnek meg dolgok, pedig nyugodtan megtörténhetnének. Család, barátok, közösség, Ördögtérgye önerőből – Kicsi családot említettél az előbb. Eszerint van egy nagyobb családotok is?– Anyósomékkal egy udvarban lakunk, de hiába vagyunk közel egymáshoz, inkább csak egy-egy közös ebéd erejéig tudunk együtt tölteni egy kis időt. Régebben egy idős bácsira is gondot viseltünk, és ő még a régi szellemiség szerint élt: az evésnek mindig meg kellett adni a módját, minden este együtt vacsoráztunk, szépen terített asztalnál, és nagyon jó volt. Aztán ez elmaradt. Nagyon sokat foglalkoztat az is, hogy figyeljünk jobban a barátainkra. Már tavaly elkezdtük a tudatos találkozásokat, és ez nagyon érdekes élményekhez vezetett. Egy alkalommal, amikor ötletszerűen meglátogattunk barátokat, örömmel csodálkoztak ránk, és elmesélték, ők is erre készülnek már régóta, és milyen jó, hogy végre időt szakítunk egymásra. Hatalmas igényünk van a baráti együttlétekre, de valahogy úgy vagyunk ezzel is, mint a kirándulással. Nagyon szeretek kirándulni, de persze arra sincs időm. Ha kint vagyok a természetben, akkor mindig megfogadom, hogy legalább havonta megismétlem, s aztán eltelik újabb három év, mire sikerül. Azért is oda kell figyelni ezekre a dolgokra, mert növekszik a fiunk is. Most még mellettünk van, néhány év múlva azonban már nem fogja annyira igényelni a társaságunkat. Most kell tehát ilyenszerű tapasztalatokat, hangulatokat megélnie, hogy legyen mire építenie felnőtt korában.
Nekem rengeteg unokatestvérem van, gyerekkoromban Csíkszeredában minden héten volt egy-egy születésnapi buli, szedtük szét a házat, és akkor még nem is tudtam, mennyire fontos ez. Most azonban, visszagondolva, tudom, milyen jó, hogy nem a számítógép mellett nőttem fel, hanem közösségben. – Te magad is foglalkozol közösségépítéssel, hiszen a gyerekcsoportok mellett saját együtteseteket, az Ördögtérgyét is össze kell tartani. Mennyire lehetséges még fenntartani a közösségi szellemet? – A fiatalok egyre kevésbé közösségorientáltak. Céltudatosabbak, mint régen, jobban tudják, hogy nekik maguknak mire van szükségük, és azt hogyan érik el, de kevesebbet áldoznak arra, hogy egy közösség működjön. A munkánk része, hogy táncot tanítunk, de nem mindegy, hogy miért. Ez nem feltétlenül a figurákról szól, hanem nagyon fontos, hogy közösséget teremtsünk. Akkor érzem értelmét a munkának, ha látom az arcukon, hogy azt érzik: jó együtt lenni és összetartozni. Figyelni szoktam, mi történik, amikor a fiatalok otthonról bekerülnek a felnőtt csoportunkba. Igaz, itt már működik egyfajta előszűrés is, mert aki idejön, azt már nem nehéz meggyőzni arról, hogy milyen jó közösségben lenni, de hogy ott hogyan viselkedik, hogyan veszi fel a szálat, az már rögösebb út. Nagyon örülök, hogy az Ördögtérgyének nincs anyagi háttere, mindent saját erőnkből teremtünk elő, így más az értéke, más súlya van a fiatalok szívében, mert ők is áldozatokat hoznak, nem kaptak mindent készen. Vannak olyan táncosaink, akik már kezdetekkor nagyon aktívak, látszik, hogy ezt otthonról hozták. Mások jó ideig inkább csak szemlélői a dolgoknak, s egyszer csak elkezdenek részt venni a munkában. Ilyenkor érezzük, hogy megérte. Két éve vettünk fel új tagokat, és el kellett telnie bizonyos időnek, amíg úgy éreztük, hogy csapattagok lettek. – Ez feltétele annak, hogy színpadra engedjétek őket? – Nem, de az előadások is javulnak minőségileg, ha teljes értékű csapattagok dolgoznak benne. Egy nagyon bonyolult előadás összeállításánál fontosabbnak tartok egy jó közös együtt táncolást, bulizást. A színpadi formákat meg kell tölteni lelki háttérrel, érzésekkel, az pedig onnan jön: a közös bulikból, szervezésből, problémák megoldásából. Időközben Zsuzsa is megérkezett a Koinónia könyvkiadó új gyerekkönyveket bemutató rendezvényről, ahonnan a kicsik alig akarták elengedni. Egy fárasztó nap után hazaérve nem lehet kellemes kérdésekre, faggatásokra válaszolni, ez azonban Bothékon csöppet se látszik. – Zsuzsa, mennyire jellemző a hétköznapjaidra ez a rohanás? – Ez nem mindig egyforma. Van, amikor nagyon rohanás van, és van, amikor – ... csak rohanás – szól közbe Jocó. – Vannak nagyon zsúfolt napok, de olyanok is, amelyeket arra szánok, hogy tudjak itthon dolgozni, vagyis csendben, békében a műhelyben nemezelni. Ez sokszor biza nehéz fizikai munka, mert néha folyik rajtam a veríték közben, ugyanakkor viszont megnyugtat, kikapcsol. Bánffyhunyadtól Besztercéig – Többször előfordult már, hogy zavarba jöttem, ha valamilyen program kapcsán meg kellett neveznem titeket... Nektek van erre valamilyen bevált formátok?Zs: Ezzel én isgondban vagyok. Előfordul, hogy valamilyen nyomtatványt kell kitölteni, és ott szerepel a kérdés: mi a foglalkozásom. Több dologgal foglalkozom, nem tudok annyi mindent felsorolni, vagy eldönteni, hogy akkor most a táncoktatót kellene beírnom, vagy inkább a kézművest. A JelesNapTáron (az EMKE gyerekprogramja – szerk. megj.) többször akadtunk fenn azon, hogy mit írjanak a nevem mellé, milyen minőségemben szerepelek. Mindig az vagyok, ami miatt épp akkor odahívnak. Ma este pl. a Koinónia rendezvényén úgy konferáltak fel, hogy az Ördögtérgye énekese, de én igazából sosem tanultam, hogyan kell énekelni. Tánctanítás közben viszont gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy éneket is kellett tanítanom, s észrevétlenül szaporodtak az ilyen alkalmak. Ezek a dolgok eléggé egybefonódnak. Nem lehet úgy beszélni a táncról, hogy az éneklésről ne essen szó. Vagy nem lehet a nemezelésről úgy, hogy közben ne kutakodjunk egy kicsit mögé, amihez éppen jól jön a néprajzos végzettségem, és hogy ismerem a hagyományokat. Jocó:Én azt mondom, hála istennek, hogy összefonódnak a dolgok. Szerintem ez a természetes rendje a dolgoknak, hogy egymás mellett legyenek. Voltunk olyan őrültek, hogy azzal foglalkozunk, amivel szeretünk foglalkozni... – Ehhez őrültség kell a mai világban? Jocó:Érettségi találkozókon, ha előjön, ki mivel foglalkozik, akkor kicsit őrültnek tartanak. De irigyelnek is érte, mindamellett, hogy ennek az anyagi háttere elég vékony. Zs.: Ami igaz, az igaz. Sokszor nem éri a széle a hosszát. De az anyaginál sokkal nagyobb elégtételeink vannak. Elég sok kudarcélmény ér bennünket, „néptáncolni” nem divatos elfoglaltság, nehéz felvenni a versenyt a számítógéppel, a versenyre ösztönző sporttevékenységekkel stb. Kevés a pozitív visszajelzés, ami bizony sokszor át tudna billenteni egy-egy nehezebb kaptatón. Nekünk az jelenti az igazi sikerélményt, amikor látjuk, hogy van folytatása a munkánknak. Évekig tanítottunk Bánffyhunyadon, és most az egyik legügyesebb hunyadi tanítványunk viszi tovább a csoportot. A többi ottani lelkes tanítványból állt össze a Kalotaszeg Táncegyüttes magja. Az Ördögtérgyéből is többen tanítanak, az innen elkerült táncosaink közül többen tánccsoportot indítottak. A teljesség igénye nélkül említem meg Tőkés Lóri volt táncosunkat, aki unitárius lelkészként került előbb Haranglábra, majd Kissolymosra, és mindkét helyen gyűjtéseket, előadásokat szervezett, gyermekekből is, idősekből is tánccsoportot verbuvált. Vagy Ferencz Bandi és Imre Éva, akik évek óta a Gyimes és Moldva peremén lévő Kósteleken magyartanárkodnak, s emellett tánccsoportot szerveztek az ott élő fiatalokból. Két másik táncosunk Nagykárolyba került, és ott vívják meg a sokszor nem könnyű harcot tánctanítás terén. Tánccsoportot működtetnek, népdalversenyeket, táncháztalálkozókat szerveznek. Kijárunk Besztercére tanítani, amit gyakran nagyon nehezen tudunk megoldani, hiszen rengeteg idő elmegy az utazással. De most már akkor is nyugodtak vagyunk, amikor nem tudunk kimenni, mert Szilágyi Ilona (Csili) személyében nagyon jó vezetőre talált az ottani kicsikből és nagyokból álló csoport. És még sorolhatnám. Hát ezek azok a sikerek, amelyek erőt adnak nekünk is.
Kockázatos viszont, hogy azzal foglalkozunk, amit szeretünk, mert kicsit egybemosódik a szabadidő és a munka. Elég, ha csak az esküvőnkre gondolok, ami Széken volt. Édesapám oda való, és mindig is úgy képzeltem el, hogy széki menyasszony leszek. Jocó azonban nem lehetett széki vőlegény, mivel ő csíki. Tehát ő csíki viseletet öltött magára, én meg székit. Akkoriban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesben táncoltunk, tehát főállásban ezzel foglalkoztunk. Az esküvőnkön azon kuncogtunk, hogy tulajdonképpen a munkaruhánkban álltunk ki a pap elé. – Ez hány éve is történt? – 1997-ben – mondják szinte egyszerre, miután felpillantanak a konyhai polc tetejére, ahol faragott tálas őrzi az évszámot. – Az esküvőnkre kaptuk – érkezik a mosolygós magyarázat. Természetes anyag, természetes mozgás –Szinte hihetetlen már a mai világban látni egy ilyen párt, akikről sugárzik, hogy nagyon együtt vannak,összetartoznak...Zs.: Elég kockázatos, amikor elmosódnak a határok. Sokszor elég rossz, amikor éjszaka felriadunk, mert mindkettőnket ugyanaz a probléma foglalkoztat és nem hagy aludni. A tánctanításban nagyon jól egymásra tudunk hangolódni, ebben kialakult a közös módszerünk, és most már szemvillanásból is ki tudjuk olvasni egymás szándékát vagy állapotát. Tudom, hogy ha Jocó fáradtabb, akkor vegyem át én az irányítást, vagy fordítva. De nincs mindenben így: például nemezelésben egyáltalán nem tudunk együtt dolgozni. Jocó mérnöki alapossággal megtervez, elapróz dolgokat. Nekem ehhez nincs türelmem. J.:Én nem tudok addig továbblépni, amíg nincs minden részlet kidolgozva. Ötször annyi időt töltök el vele.... Zs.:Én viszont időnként határidőkhöz vagyok kötve. J.:Az én tempómban nem is lehet eladásra dolgozni. Zsuzsa viszont jól megtalálta a középutat, hogy termeljen is úgymond, legyen látszata is a munkájának, és ugyanakkor ne adja fel azt, amiért elkezdte. Zs.:Azért még nem tudok annyira termelni. Alkotói fázisban vagyok, és remélem, hogy maradok is. – És van igény ilyen jellegű termékekre? Zs.:Egyre inkább növekszik az igény, holott egyre kevesebb a pénz. De úgy tűnik, ismét reneszánszát éli a természetes anyag, ezen belül is a gyapjú. Régen, ha egy egész juhnyájat megnyírtak, a nyírót azzal fizették ki, hogy megkapta egy juhnak a gyapját. Most odaadnák az egész nyájét, de nem kell senkinek. Elégetik, mert pénz kell, a gyapjú már nem fizetőeszköz. Olcsón lehetne hozzájutni és használni, de már a gyapjúfésülők is eltűntek. Ha azonban növekszik a kereslet az anyag iránt, akkor ez a folyamat még visszafordítható lenne. – Ez a gyönyörű betlehem az asztalon mennyi idő alatt készült el? Zs.:Sosem tudom lemérni, se kiszámítani, hogy mennyi időt tart, mert nem tudok huzamosabb ideig csak azzal foglalkozni. De a betlehem szerintem nem is fiús foglalatosság, sokkal inkább egyfajta babázás. Teljesen beleéltem magam, amíg kigondoltam, miből is készítsem el a királyok koronáját, meg előszedtem a cikcakkos ollómat, szóval, ehhez babázni kell. J.: Én inkább nagyobb darabokat készítek: takarót, tarsolyt, kesztyűt, papucsot, ilyesmiket. Közös munkánk a tanítás, nagyon szeretjük, és nagyrészt ebből élünk. Emellett a Népi Alkotások Házában dolgozom, tanítok, előadásokat szervezek, illetve kijárok öregekhez gyűjteni. Zsuzsának pedig ott van a nemezelés. Csak tánctanításra alapozni az anyagi létet elég kockázatos dolog, gondolni kell az esetleges sérülésekre is. Az anyagiakkal azonban én úgy vagyok: világéletemben jól éreztem magam a bőrömben, ha volt pénzem, ha nem. Ezt szeretném valahogy megtanítani a gyerekemnek is, és reménykedem, hogy ellesi tőlem: érezze jól magát ebben az életben, gondolkozzon, s tegye azt, amiről úgy érzi, tennie kell. Hallottam egyszer egy mondást, ami nagyon megmaradt bennem: az igazi munka fizetsége maga a munka. Ezt mi folyamatosan érezzük is.
Van persze hátulütője is a közös munkának. Nagyon sokat vagyunk együtt, de ennek nagyrésze munka, és csak ritkán tudunk praktikus dolgokat megbeszélni. Gyakran előfordul azonban, hogy hatórás próbát tartunk, és próba előtt sokkal fáradtabbnak érzem magam, mint a végén. Valószínűleg valamilyen energiák aktiválódnak akkor. Jóga, tangó, jazz, rock, Rackajam és az egy húron pendülés – Ha már az energiáknál tartunk, Zsuzsa, úgy tudom, konkrétan is foglalkozol ilyesmivel.Zs.:Négy éve elkezdtem jógázni. Azért szeretem, mert felszínre hozott belőlem dolgokat, amelyeket most már tudatosabban élek meg, és ettől nagyon fel tudok töltődni. Elég sok félreértés övezi a jógát, sokan inkább egészségmegőrző programnak tartják, de persze nem így van. Nekem abban segít, hogy le tudjak csendesedni, és utána tudjak ott lenni a zajban. Amikor táncháztalálkozónk volt, és reggel tíz órától kellett gyerektáncházat tartanunk, akkor is elmentem 8-ra kurzusra, maradtam, amennyit tudtam, és lelkileg felkészültem a munkára. Utána teljesen másként, sokkal több energiával tudtam belevágni. Van olyan része, amit fel tudunk használni a táncban is. Érdekes módon Jocó a bemelegítésbe belecsempész bizonyos mozzanatokat, pedig ő nincs is ott, de megbeszélünk dolgokat, beleolvasgat a kurzusaimba, és van, amit csak úgy zsigerből tud, nem is kell tanulnia.... J.: Szokta is mondani Zsuzsa: hú, milyen jó jógi lennél, ha egy kicsit foglalkoznál vele. De úgy vagyok vele, hogy nekem megvan a saját utam, amelynek minden kövéről tudom, hogy az hol van, tudom, hogy én bütyköltem elő magamból valahonnan. Ez talán kicsit székelyes felfogás. Zs.:De nekem is megvan a saját utam. Vannak technikák, amelyeket megtanulunk, vannak elméletek, amelyeket meghallgatunk, de ezeket megemésztem, és ami arra való, azt megtartom. J.:Én azt látom bármilyen technika egyik nagy veszélyének, hogy az emberek nem engedik át a saját szűrőjükön, s éppen ezért el is tévedhetnek benne. De ha megvan a saját szűrő, és használjuk is, akkor rendben van bármi. Engem mindenféle mozgás érdekel, a jógamozdulatok ugyanúgy, mint a kortárs tánc, a kontakt improvizáció. Nagyon szeretek nézni mindent, ami természetes emberi mozdulat. Lehet, hogy furcsán hangzik, hogy a néptáncban és a kontakt improvizációban sok a közös, de mindkettő természetes mozgáson alapszik, azonos a gyökerük. Fontos, hogy egy mozdulatot, amit épp tanítok, többféleképpen tudjak elmondani, mert akkor sokkal nagyobb esély van rá, hogy meg is értik, amit szeretnék. Ehhez használtam már fel kontakt improvizációs gyakorlatokat a felkészülés, tanítás során. Azt gondolom, ami érdekli az embert, az ragad rá, saját stílusának egyik színfoltja lesz. Zs.: Ez mindenre érvényes. Egyszer egy jógás rendezvényen vettem részt, ahol a tangót és az arra való ráhangolódást tanultuk. Utána itthon elmeséltem Jocónak, és a következő próbán már használtunk belőle elemeket. Fontos, hogy ne ragadjunk le egy dolognál, hogy néptáncosként csak azzal foglalkozunk, nincs semmi egyéb: nem hallgatok más zenét, csak táncházas ruhákban járok stb. Szerintem fontos, hogy nyitott szemmel járjunk, és innen-onnan elcsippentsünk dolgokat, amelyek által fejlődni tudunk. – Egyébként milyen zenét hallgattok? Zs.:Nyár vége felé, amikor egyik tánctábor a másikat követi, akkor esténként az oktatótársakkal és zenészekkel gyakran hallgatunk valami jóféle halk jazzt. J.:A jazznek elég sok ágazatát ismerjük, szeretjük, de a 60-as, 70-es évek rockzenéje is jó kis nosztalgikus érzéseket csalogat elő. De szívesen hallgatunk bármit, ami jó. Zs.:Szeretünk népzenei feldolgozásokat is hallgatni, ezek sokszor segítenek továbbgondolni, hogy ez mozdulatban és táncban is továbbkölthető. J.:Ez év nyár elején egyazon népzenei fesztiválon léptem fel a Rackajam együttessel. Nagyon tetszett a zenéjük, nagyon megfogták a közönséget. Egy kalotaszegi hajnali feldolgozással kezdték, ezzel fel is csippentették a fonalat, az egész közönség rájuk tapadt. Annyira egymásra hangolódtak, hogy egy fikarcnyi hibát se lehetett felfedezni a produkcióban, hat ember teljesen egy vonalon mozdult. Tátott szájjal hallgattam, amíg tudtam figyelni, és magával nem ragadott teljesen a zene. Oda is mentem a végén, amikor már kicsit lecsillapodott a tömeg, és elbeszélgettünk az együttes vezetőjével. Én beszéltem a táncról, ő a zenéről, és egymás mondatait egészítettük ki és folytattuk a félmondatokat. Hasonlóképpen jártam Zsuzsa nemezes mesterével is, Vetró Mihállyal, aki Magyarországon tanítja nagyon magas szinten a nemezelést. Vele is úgy beszélgettünk, hogy én táncról, ő nemezről, és tökéletesen értettük egymást. Ilyenkor talán az emberek lelke rezonál. Zs.: Ezek kifejezési módok. Ugyanazok a dolgok, érzések, tapasztalatok élhetők meg különböző anyagokban. Mi a mesteremmel nagyokat szoktunk hallgatni, és valószínűleg épp ugyanannyit mondtunk el. Tormába születni… – Ti szoktatok veszekedni is?Zs.:Igen, normális házaspár vagyunk. J.:Biztosan más is megélte ezt: amíg nem volt gyerekünk, nem is emlékszem, felemeltük-e a hangunkat egymásra. De amint meglett a gyerek, azonnal mindketten sokkal jobban tudtuk, miért sír, mit hogyan kell tenni, és vérre ment a dolog. Meg is tanultunk veszekedni. Zs.:Szerintem addig nem is volt rajtunk akkora felelősség, még lehetett egyik napról a másikra élni. Most viszont már nyomasztanak dolgok. – Mikor van időtök pihenni? Gondolom, hogy a nyár a sokféle rendezvény, tábor miatt nagyon zsúfolt. Zs.:Inkább ősz elején tudunk egy kis időt lopni magunknak. Szerencsés esetben a táborok helyszíne egybeesik azzal a hellyel, ahová épp el szeretnénk jutni, pl. a Gyimesek, és akkor esetleg megtoldjuk még néhány nappal, de általában augusztus végére már nem nagyon vállalunk semmit. Ehhez hozzátartozik, hogy akkor van a nyári jógatábor is a tengerparton, ahová el szoktam menni előbb egy hétre egyedül, aztán jönnek a fiúk utánam, és akkor együtt nyaralunk, s utána még a rokonlátogatásokat is megejthetjük. Most már nem tudjuk, hogy lesz, ha az iskola előbb kezdődik majd, mert eddig azzal a két szabad szeptemberi héttel nagyon jól tudtunk gazdálkodni. J.:Valahogy elvesztettük azt, hogy természetesen tudjunk bánni az idővel. Elnézem az öregeket, ahogy megvan mindenre az idejük. Pedig sokkal nehezebb helyzetben vannak, sokkal inkább kiszolgáltatva az időjárásnak, de elfogadják úgy, ahogy van. Abban élnek, amibe beleszülettek. Van Széken egy kedves ismerősünk, aki gyönyörű helyen lakik, de elég távol a falu központjától. Amikor egy alkalommal nála jártunk, rákérdeztünk, hogy nem jelent-e ez gondot neki. Olyan egyszerűen megfogalmazta a választ: Hát, lehet, hogy a tormaféreg is enne almát, mert az finomabb, de ha már egyszer a tormába született, akkor azt eszik. – Bence zeneiskolás, ez, gondolom, nem véletlen... J.:Tanítottunk már néhány iskolában Kolozsváron, és nagyon megragadott a zeneiskola családias hangulata. Persze, ott van az alig titkolt hátsó szándék is, hogy hátha egyszer majd a kedvenc hajnalimat fogja a fiam a fülembe muzsikálni... De ez teljesen az ő választása lesz, hogy mennyire akar ezzel foglalkozni. Az esélyt azonban meg akartuk adni neki, hogy tanuljon meg zenélni. Nekem erre nem volt lehetőségem, és mai napig hiányát érzem. Zs.:Én is. Általában a szülő igyekszik megadni a gyerekének azt, amit ő nem kaphatott meg. De mi ezzel nem nyomorgatjuk Bencét. Persze, néha rosszul esik neki, ha játék helyett gyakorolnia kell, de nem hatalmas mennyiségben. – Milyen értékek mentén nevelitek? Említetted már, Jocó, próbálod átadni neki, hogy érezze jól magát a bőrében. Ahogy elnézem a huncut mosolyát: jól érzi magát... J.:Amikor első osztályos volt, a barátaink kérdezték: szereti-e Bence az iskolát? Mondtuk, hogy igen, csak az a kérdés, hogy vajon az iskola szereti-e Bencét. Ugyanis folyton nyüzsgött, minden követ, ami csak mozdítható volt, azt gyorsan elmozdított. Az a fontos, hogy legyen őszinte magával a gyermek. Én a szüleimtől ezt tanultam. Édesapámmal, isten nyugtassa, keveset beszélgettem, ő a régi, klasszikus típusú családfő volt, aki megmondta, mi hogy van és kész. Meglepő volt, amikor azzal szembesültem, hogy ő úgy gondolja, barátkoznunk kellene, én azonban akkora gátat éreztem már akkor, ami nem volt átjárható. Arra neveltek viszont, hogy legyek őszinte és becsületes másokkal és saját magammal szemben is. Ezt nagyon nagy ajándéknak tartom, és nagyon örvendek ennek. Valahogy így gondolom a fiammal: ha meg tudjuk tartani azt, hogy őszinte legyen, és szembe tudjon nézni a gondjaival, akkor meg tud majd állni a lábán. És most nem az anyagi részére gondolok, mert ez éppen nem az anyagi boldogulását segíti elő, hanem azt, hogy tudjon jól aludni, rendben legyenek a dolgai.
Zs.:Én időnként elkeseredem, ha azt látom, hogy a nevelésem csődöt mond, és hiába mondok el valamit ötvenszer, mert ötvenegyedszer is másként teszi. De olyan jólesik, amikor időnként a kedvemben akar járni, és akkor minden ilyen tanításunkat egymás után elműveli, és ezzel megmutatja, hogy tudja, ismeri a mi értékrendünket. Szerintem ezek a dolgok később be fognak érni. Például amikor húsvétkor elmentek locsolni az apjával, akkor büszkén hozta haza az írott tojásokat, és mesélte is, hogy ott igyekezett inkább venni, ahol írott tojás volt, mert azt többre értékelni. – Mi az, amiben szívesen részt vesz? Szokott neked segíteni pl. nemezelésben? Zs.: A múltkor készítettem ezeket a kicsi karácsonyfákat, ő pedig mellettem tanult, nem nagyon figyelte, mit csinálok. Egyszer viszont rámcsodálkozott, ahogy varrtam a csillagokat, és azt kérdezte: anya, ezt hogy csinálod? Mondtam: ugyanúgy, ahogy te a ceruzával, csak nekem cérnám van a tűben, úgy húzom a vonalakat. Azonnal ki akarta próbálni ő is, és attól kezdve egy órán át se nem látott, se nem hallott: kapott egy kis karácsonyfát, amit ő díszített fel, fűzte a gyöngyöket, egyiket a másik után varrta rá nagyon ügyesen: ő nagyon mozgékony gyermek, de ha valami igazán leköti, akkor nagyon el tud mélyülni benne. Nem csak felvarrta a díszeket, hanem szép pelenkaöltésekkel be is szegte. Időnként szívesen foglalkozik ilyesmivel, de már tudom, hogy nem szabad odaállítani, hogy bármit is megtanuljon. Kicsit a tánccal is így jártunk: mivel féléves korától vittük magunkkal tánctáborokba, ebbe nőtt bele, és volt időszak, amikor egyáltalán nem akart táncolni. Mindenki mondogatta, hogy Bence ezeket már biztosan mind tudja, biztosan már nagyon jól legényesezik, ő azonban semmi olyat nem akart megtanulni, ami tőle az apját és az anyját elvonja, és az alatt nem vele foglalkoznak. Ez azóta változott meg, amióta iskolás. Pedig előtte is tanítottunk nála az óvodában, de talán a többi gyermek hozzáállása hozta ki belőle, hogy akkoriban még befogta a számat, ha énekeltem. Pedig pici korában volt egy kedvenc hajnalija is, amit velem együtt gügyögött, ha énekeltem neki, később azonban kijelentette, hogy énekelni butaság. Most viszont táncórákon is ő az első, aki elénekli, amit előző órán tanítottam, tehát ez is beérett. Csak mindent ki kell várni. Angyalajándék, hagymakalendárium, kántálás Végszóra érkezik a konyhába Bence, hogy megírjon még néhány, előzőnap sütött mézespogácsát, amit egyébként hármasban, a szomszéd kislánnyal közösen készítettek: Vivi angol karácsonyi dalokat énekelt, miközben Bence lelkesen nyújtotta a tésztát. Szép fehér kacskaringókból alakulnak a minták, közben arról beszélgetünk, mit is kért Bence az angyaltól:– Egy nagy dobozt kértem, benne mindenfélével. De legó biztosan lesz benne – mondja csillogó szemmel. – Szoktam kitenni ajándékot is az angyalnak: őszi leveleket, gesztenyét. – És elvitte már az angyal az ajándékodat? – Elvitte. Zs.Még októberben nagyon szép száraz szőlőleveleket találtunk, azt tett ki, meg körmönfonásokat. – Egyébként hogyan történik nálatok a karácsonyi készülődés? Zs.:Most már azzal kezdődik, hogy: anya, meg kell csinálni az adventi koszorút! Ez olyan jó, mert Bence igényli a leginkább, emlékeztet rá, nehogy elfelejtsem. Aztán arra is, hogy készítsük el a hagymakalendáriumot Luca-napkor. – Mi az ünnepi menü, hol töltitek a szentestét? Zs.: Nem követem ilyen szempontból az otthonról kapott példát. Azt látom, hogy mire eljön a karácsony este, már mindenki fáradt, mert annyit sütünk-főzünk előtte, hogy nem marad energiánk örvendeni az ünnepnek. Ezt nem tartom jónak. Mivel közös udvarban lakunk a szüleimmel, így valamennyire követjük ugyan a hagyományokat, de azért le-lefaragunk belőle. A töltött káposzta azért elkészül, kétféle – húsos és hústalan – változatban, egyébként megpróbáljuk, hogy ne legyen olyan sokféle mindenből, mert úgyis mindig túlesszük magunkat az ünnep alatt. Régen nem is volt ez annyira eltúlozva, böjtös, egyszerű ételek kerültek a karácsonyi asztalra: dió, alma, amelyeknek szimbolikus töltete volt. Úgy gondolták, ha karácsonykor halat, tököt, mákos laskát, babot, borsót, lencsét esznek, akkor a következő évben sok pénzük lesz. Volt, ahol a vacsora 21 féle eledelből állt össze hal, paszulyleves, mákos guba, derelye, túrós galuska, ostya, dió, alma, fokhagyma, vöröshagyma, méz, aszalt szilva, bors, szőlő, sült tök, fehér kenyér, mákos és diós kalács, bor, pálinka. Bence régen, amíg kisebb volt, nem vett annyira részt a készülődésben, de most szinte én is második gyerekkoromat élem mellette, tudok örvendeni minden apróságnak. Félreteszek mindent, amikor a legtöbb munkám vagy rendelésem lenne, de ő előáll azzal, hogy nem készítettük el a hagymakalendáriumot, akkor minden egyéb lényegtelennek tűnik ehhez képest, és erre fordítunk időt. Azóta én is jobban el tudok csendesedni, amióta együtt végezzük ezt. Amíg nem volt gyermekünk, addig gyakran töltöttük a karácsonyt a nővéreméknél. Ők Magyarországon élnek, s ha éppen nem sikerült hazajönniük az ünnepekre, akkor mi mentünk hozzájuk, hogy együtt lehessen a nagycsalád, hiszen ott két gyermek van. Amióta Bence megszületett, egyre inkább szeretjük itthon tölteni az ünnepeket. Itthon, a mi karácsonyfánk mellett, a mi szokásainkkal. Szentestén elmegyünk a kerekdombi református templomba. Ott minden évben nagyon kedves kis karácsonyi műsorral szokták az ünnepi istentiszteletet még meghittebbé tenni, hetekkel előtte szerepet tanulnak a gyermekek. Általában mire onnan hazaérünk, már fényárban úszik a szobánk, már járt nálunk az angyal. Idén abban reménykedem, hogy sikerül elmennünk kántálni is, ha már ilyen ügyesen éneklő fiam van. MILYEN IDŐJÁRÁS VÁRHATÓ 2012-BEN, BOTHÉK SZERINT? A Luca-napi hagymakalendáriumhoz vágjunk félbe, majd szedjük 12 öblös karikára egy nagy fej hagymát. Minden karikába szórjunk kis adagnyi sót, és nézzük meg, mennyire olvad el, ugyanis annyira lesz csapadékos a következő év. 2012-re Bence és Zsuzsa szerint a következő időjárási viszonyok várhatók: január száraz lesz, február és március kissé csapadékos, április és május esős, június és július száraz, augusztus kissé esős, szeptember és október száraz, november esős és december száraz. | ||||||||||
