2019. július 16.,
A harmincas éveikben járó Mihály János és felesége, Imelda sikeres zöldségtermesztő Nagyajtán. Szaktudásukat a Svájcban töltött évek alatt alapozták meg, ahol egy farm megbecsült dolgozói voltak. Maradhattak volna, hiszen munkahelyük és szállásuk biztosítva volt, fizetésükből félre tudtak tenni, mégis hazajöttek. Hazajöttek, mert úgy vélték, családot csak itthon alapíthatnak, gyermekeiket csak szülőföldjükön nevelhetik fel. A szebb jövő érdekében tértek haza, és álmaik egy része már valóra is vált: fiuk, az alig egyéves Bence szépen jár, fóliasátraikban gazdagon nő a zöldség, az istállóban pedig bikaborjúk és disznók nevelkednek.
A szerző felvétele
A svájci tanulóévek
Mihály János az iskola elvégzését követően a LAM Alapítvány növénytermesztési képzését végezte el, amit 2008 májusától szeptemberéig Svájcban folytatott szakmai gyakorlat követett. Hívták, hogy maradjon ott, de ő párja, Imelda nélkül ezt nem akarta, ezért inkább hazajött, s várt, amíg megfelelő lehetőség nem akad. Bő évnek kellett eltelnie, amíg egy gyergyói cégen keresztül olyan lehetőséghez jutottak, ami mindkettőjüknek megfelelt.
Niederbuchsitenben hat évet töltöttek. A farm meglehetősen nagy volt: uborkát egy hektáron fóliában, s a szabadban hetven hektáron termesztettek, jelentős volt a saláta-, a murok-, zeller-, káposzta- és brokkoliültetvény is. Volt mit és honnan tanulniuk. Az első három évben a fóliaházban az uborkatermesztés rejtelmeibe nyertek betekintést, majd a következő években János a mezőn ötven hektáron termesztett salátásban – évente akár háromszor is volt betakarítás! – dolgozott leginkább.
Sajátot teremteni
Nehéz volt a munka: a fóliában a fülledt meleget kellett jól bírni, a mezőn a dolog hajnali ötkor kezdődött, s egy rövidebb, illetve egy hosszabb szünettel megszakítva késő délutánig kellett hajtani. Mégsem ezért hagyták ott Svájcot, mert a munkát bírták. Időközben azonban egybekeltek, s úgy gondolták, jövendőbeli gyermekeiket nem ott, az idegenben akarják felnevelni.
A nagyszülőktől örökölt házuk szinte teljesen fel volt újítva, körülötte volt annyi föld, hogy oda fóliasátrakat lehessen építeni, s számíthattak családjaik támogatására is.
Az első fóliasátrat maguk emelték, szerkezetét fából ácsolták, az idegenből hozott, kipróbált magok vetésével nekifogtak gazdálkodni. Uborkájuk szépen fejlődött, mégsem kellett senkinek! Azt a fajtát, a Svájcban közkedvelt kígyóuborkát itt nem ismeri senki, nem tudták, mit lehet készíteni belőle, miként lehet eltenni azt. Hiszen az általunk megszokottnál jóval nagyobb és vastagabb, azaz olyan, mint a tök. Még ingyen sem vitték el, így szinte a teljes termést a disznókkal kellett feletetniük.
Kitartóan dolgozni
A kezdeti kudarc azonban nem szegte kedvüket. Igyekeztek úgy tervezni, hogy idényben mindig legyen valami friss, szemet megkapó, könnyen eladható zöldségük. Számításuk pedig ez alkalommal bevált. Zöldhagymát, retket, salátát és újkrumplit, majd paradicsomot, fuszulykát és a zakuszkához szükségeseket mind megtermelik. És keletje van a paradicsompalántának is; sokat kell bíbelődni velük, de megéri. Hogy ily sok mindennel szolgálhatnak vevőkörüknek, az annak köszönhető, hogy időközben növelték a fóliasátrak számát, és termelnek a mezőn is. Krumplit egy hektárra ültettek, káposztájuk egyelőre harminc áron, fuszulykájuk fél hektáron van. „Sokszor nem egyszerű. Tél végén, amikor a palánták nevelését kezdjük, éjszakánként gyakran a fóliákban tett tüzet kell folyamatosan ellenőriznünk, ha nagy a hideg, le is kell azokat takarnunk, máskor az öntözőrendszer működésére kell odafigyelnünk, mert nem időzített, tehát zárni és megnyitni nekünk kell, s ügyelnünk kell arra is, nehogy valami betegség ne üsse fel a fejét. Fóliában ritkábban betegednek meg a zöldségek, de mivel a lehető legkevesebb vegyszert próbálunk használni, fennáll a veszélye” – ecsetelte Mihály János.
Kiszolgálni a vevőket
A kígyóuborkás esetből Mihályék megtanulták, jó dolog az újítás is, de azért a járt úttal nem érdemes felhagyni. A nagybani termelésre kiválasztott paradicsom ellenállóbb, nagyobb termést hoz, finom is, mellette mégis ötszáz tövön termelnek régi, még a nagyanyjától származó magokból termőt. Az abból származó zöldségek nevelése több gondoskodást igényel, kevesebbet is hoz, ám lédúsassága miatt a paradicsomlevet eltenni szándékozó gazdasszonyok ezt igényelik. Mindig az és úgy kell, ahogy a piac megköveteli. „Igyekszünk mindenkinek az igényei szerint valót adni. Ha friss krumpli kell, akkor frissen szedjük ki, ha savanyúságnak való kell, akkor megválogatjuk, ha azt kívánják, házhoz vigyük, akkor így szolgáljuk ki. A faluban nincsenek távolságok, ezért ha szólnak, hogy valami elfoglaltságuk miatt nem tudnak személyesen jönni, vagy idősebbek s nehézséget okoz nekik a gyaloglás, gond nélkül át is visszük. Mivel ügyintézés miatt elég sokszor megfordulunk Sepsiszentgyörgyön, akár oda is beszállítjuk termékeinket. Ez nekünk nem jelent nagy tehertételt. A fontos az, hogy a vevő elégedett legyen” – osztotta meg üzleti filozófiáját Mihály János.
Az elmúlt évek tapasztalata a gazdálkodót igazolja. Eltevések időszakában annyi a vevőjelölt, hogy listát kell vezetni, kinek mennyi kell, s a várható napi terménymennyiség függvényében beosztani, mikor lehet elvinni. A tavalyi előjegyzéseket Imelda a tavasszal összesíteni próbálta, s az jött ki, legalább 2200 kilogramm uborkát és öt tonnánál több piros paradicsomot vittek el, zöld paradicsomból is 700–800 kilogrammot, a különféle, zsákszámra elvitt paprikákat pedig már nem is összesítette.
A család összetart
Nemcsak zöldséggel, hanem állatokkal is foglalkoznak Mihályék. Édesapjával közösen húsz hektáron kukoricát, gabonaféléket és szálastakarmányt termesztenek, azt pedig a bikaborjakkal és a disznókkal etetik fel. A bikaborjúkat tavasztól a tél beálltáig tartja, majd eladja, malacainak zömét általában értékesíti, de néhányat megtart a család szükségleteire, s ha még marad, arra is mindig kerül vevő.
A munkát szinte kivétel nélkül szüleikkel, testvéreikkel, azok gyermekeivel közösen végzik – nagy segítséget jelent János testvére, a kertészmérnöki szakon végzett Zsuzsa, aki szaktanácsot is tud adni –, napszámost csak legritkább esetben fogadnak. János szerint a ma napszámosai igencsak „igényesek”: a hetven-nyolcvan lej és az ebéd mellett még két-három sört és pár kupica pálinkát is elvárnak, sokat panaszkodnak a fóliasátor melegére, s ezért gyakran kijárnak „levegőzni...” Ha csak teheti, nem hív idegent, mert sokba kerül, s nem is végeznek valami jó munkát – összegzett Mihály János.
A holnapban bízva
Az elmúlt évek során Mihályéknak többször is csalódniuk kellett. Két pályázatuk sikertelen volt – fájó, hogy állításuk szerint az egyiket a baróti Leader-esek teszetoszasága miatt vesztették el –, a visszamaradt rossz szájíz miatt uniós kiíráson egyhamar nem kívánnak részt venni. De talán majd a magyar kormány programja – bizakodnak. S az is nagyon jól jönne nekik, ha a román előírások úgy változnának, ahogy beszélik, azaz a paradicsomot kisebb területen termelők is támogatásban részesülnének.
A fiatal gazdálkodók az apróbb kudarcok ellenére is bíznak a jövőben. Úgy vélik, eddig is boldogultak, ezt követően is fognak. Idén egy Svájcból ingyen kapott fóliával bővítettek, persze, költsége azért volt ennek bőven, hiszen lebontásához embereket kellett vinniük, a hiányzó részek pótlását is meg kellett oldani. Azt remélik, ha többet tudnak termelni, akkor nagyobb üzletekkel tudnak szerződni azok folyamatos ellátására, az pedig biztonságot jelentene számukra.
Szívesen vonnának be a munkába a zöldségtermesztés iránt érdeklődőket. „Ha valaki azzal állítana be, hogy dolgozni szeretne, s szívesen megtanulná a szakmát, azt nemcsak vállalnám, de kapcsolataim által segíteném is. Amondó vagyok: aki fiatal, menjen néhány évet külföldre, tanuljon meg dolgozni és sajátítsa el a mindenképp hasznára váló nyelvet – én például nagyon örvendek annak, hogy németül megtanultam –, majd jöjjön haza, s hasznosítsa pénzét és tudását szülőföldjén. Nem féltem azt, hogy elveszi a munkám és oda lesz a megélhetésem. Van hely még éppen elegünknek. Mindenkinek csak azt tudom mondani, mindenhol jó, de a legjobb itthon” – vallja Mihály János.