2014. november 8.,
Amikor Baksa József évekkel ezelőtt bejelentette ismerőseinek, hogy végleg elhagyja Budapestet, s a határon túlra költözik, a legtöbben azt gondolták, valamelyik nyugati országban szeretne letelepedni. Mindannyian meglepődtek, amikor kiderült, a férfit a szíve épp az ellenkező irányba húzza: az egykori biztosítási ügynök Erdélyt szemelte ki új otthonául.
A zsúfolt, zajos, benzingőzös Budapesten élők gyakran vágynak nyugodtabb, csendesebb vidéki lakókörnyezetre, ám az ismeretlen életmódtól való félelem legtöbbjüket eltántorítja a költözéstől. Baksa József kivételt képez, őt semmi nem akadályozta meg álmai megvalósításában: négy évtized után áttelepült Erdélybe.
Tisztában volt azzal, hogy amint átlépi az országhatárt, feleségével és a többi erdélyi magyarral együtt a román társadalom kisebbségét alkotja majd, de hitt abban, hogy még ennek ellenére is kiegyensúlyozottabb élet vár rá Székelyföldön.
A budapesti VIII. kerületben született. Nevelőapja révén lett zöldséges, sokáig együtt kereskedtek a Fővám téri Vásárcsarnokban. Tíz év után éles váltás következett József életében: egy biztosításközvetítő céghez szerződött üzletkötőnek. Munkája során hozta össze a sors egy Székelyvarságról elszármazott magyar emberrel, akivel hamar barátságot kötöttek. A férfi meg is hívta szülőfalujába újdonsült barátját, aki akkor járt életében először a Görgényi-havasok déli lejtőjénél elterülő településen. József hazaszeretete kiskora óta erősen él szívében, így Erdély iránt mindig különleges vonzalmat érzett. A patakokkal és erdei utakkal szabdalt táj, valamint a helyiek azonnal megérintették, s kitörölhetetlen nyomot hagytak benne.
Időközben tinédzser kora óta tartó szenvedélye is a foglalkozásává vált, rendszeres túrázóból profi túrarendező lett. A hegyek szerelmeseként évente több teljesítménytúrát is szervez Magyarországon. Egy ilyen eseményen ismerkedett meg feleségével, Farkas Beával. A fiatal pár vidéki lakókörnyezetre vágyott, ezért nekiláttak az internetes telekkínálat feltérképezéséhez. Így bukkantak rá arra a tanyára, ami ma már az otthonuk.
– Igazából ekkor fordult meg a fejemben először, hogy Erdélyben is kezdethetnénk közös életet Beával – meséli József. – Székelyvarságot már korábbról ismertem, de amikor közelről is szemügyre vettük a korábban kiszemelt tanyát és környezetét, beleszerettünk a településbe – teszi hozzá.
Hazatértük után előkészítették a költözést: mindketten kiléptek addigi munkahelyükről, József eladta a házát, elbúcsúztak az otthoniaktól, s kelet felé vették az irányt. Kevés pénzzel indultak útnak, ennek fele el is fogyott, amikor Varságon megvásárolták a telket.
Az elmúlt négy év alatt azonban igazi birodalommá nőtte ki magát a Baksa-tanya.
– Nem tudtuk előre, hogyan fogjuk előteremteni a napi betevőre való pénzt – meséli a házigazda. – Amikor Magyarországon búcsúzkodtunk, az egyik ismerősöm megjegyezte, hogy évente kétszer biztosan meglátogatnak majd minket. Gondoltam, hogy akkor lesznek mások is, akik szívesen megszállnak nálunk. Így jött az ötlet, hogy készítsünk egy vendégházat. Székely ácsok segítségével és a két kezünkkel építettünk fel egy fogadót, húsvétkor készültünk el vele – mondja.
Az építkezés legalább annyi nehézséget okozott számukra, mint maga az átköltözés, ám tapasztalataik szerint az emberi leleményesség kényszerhelyzetekben csodákra képes.
– Amikor már bevertük az utolsó szöget is, észrevettük, hogy a tetőtér hullámzik. Ilyen esetben sokan kétségbe esnének és leblokkolnának – jegyzi meg a házigazda. – Mi viszont fogtuk magunkat, s az egész mennyezetet alátámasztottuk egy hatalmas fagerendával. A probléma megoldódott – mondja mosolyogva József.
A ,,teremtés” szó lassan ismeretlen fogalommá válik az emberek körében. Pedig két kézzel létrehozni valamit a semmiből nagyon jó érzés. Ez nem polgárpukkasztás vagy tiltakozás valami ellen. Egyszerűen jólesik alkotni – mondja József.
– Egyfolytában fejlődik a logikai készségem, megtanultam, hogy szinte bármit meg lehet oldani – teszi hozzá. A házaspár teljesen önellátó életmódot él.
Bejelentett állásuk nincs, a ház körül dolgoznak egész nap, s majdnem mindent maguk termelnek meg. Amire nincs lehetőség, azt a falusi turizmusból befolyó csekély pénzből vásárolják meg. Jelenleg van két disznójuk, harminc tyúkjuk és közel ugyanennyi csirkéjük, illetve három tehenük, amelyek épp a legelőn vannak, miközben mi a háznál vendégeskedünk. Mindennap pásztor hajtja ki őket a közeli mezőre, kora este pedig vissza, a Baksa-tanyára. A tehenek közül kettőt már József segített világra hozni. A második esetnél másfél órán át kínlódott a tehénnel együtt. Utána sokáig ínhüvelygyulladástól szenvedett, de azt mondja, mindenért kárpótolja az élmény. Fejni ugyanakkor még nem tud tökéletesen. Saját bevallása szerint olyan lassú, hogy mire iható mennyiséget kifejne, addigra az meg is romlana. Így ezt a feladatot az asszonyra hagyja.
Az állatokat általában Bea látja el. Ottjártunkkor is épp etetni indul. Két kutyájuk, Csongor, az óriás eb és Bori, a kisebbik kutya boldogan kíséri a tyúkólhoz gazdáját. A háziasszony a baromfi etetése közben elmondja, rendszerint harminc csirkét vásárolnak, ezeknek legalább a fele kakas, így azok a mélyhűtőben végzik. A tyúkokra viszont szükség van hosszabb távon a tojás miatt, aminek egy részét eladják. Lovuk nincs, mert nagyon sokba kerülne gondozni, ráadásul nincs annyi megművelhető terület a környéken, ami miatt szükség lenne rá. Bea mégis nagyon szeretne lovat, mivel Magyarországon galoppversenyző volt és lovak betanításával foglalkozott. A szűk családi büdzsé miatt azonban egyelőre be kell érnie a már meglévő állatokkal.
A házaspárt arról is kérdezzük, hogyan fogadták őket a helyiek, sikerült-e már beilleszkedniük.
– Az anyaországi magyarok turistaként vagy mondjuk Wass Albert-rajongóként hajlamosak csak a pozitív dolgokat látni a székelyekkel kapcsolatban, pedig ugyanúgy, mint a világ bármely pontján, itt is többféle ember él. Kezdetben az otthoniak és az itthoniak közül is sokan azt hitték, hogy üzleti hasznot remélve költöztünk ide. Nem tudták felfogni, hogy egyszerűen azért jöttünk, mert jól érezzük magunkat – mondja József, de hozzáteszi, ma már máshogy tekintenek rá a varságiak.
– Az igazság az, hogy a december 5-i gyalázatos népszavazás eredménye olyan sebet ejtett a határon túli magyarok lelkén, amelyeket csak az idő tud begyógyítani, de az is csupán évtizedek múlva. Azzal, hogy ideköltöztem, szerettem volna azt is megmutatni a székelyeknek, hogy mi, anyaországi magyarok nem hagytuk őket magukra. Azt veszem észre, hogy a varságiak megértették ezt, és befogadtak.
Ez beigazolódik, amikor megérkezünk a Parlamentnek keresztelt helyi vegyesbolthoz, amelynek tulajdonosa szívélyesen fogadja társaságunkat, s Józseffel úgy fog kezet, mintha évtizedek óta ismernék egymást. A házi pálinka kortyolgatása közben megérkeznek a munkában kimerült szomszédok is, majd nekiállnak jókedvűen mesélni a falu múltjáról és a magyar történelemről, amit a kicsi helyiség falaira kiakasztott képek is megőriztek. Közülük kiemelkedik a középső, egyben a legnagyobb, melyről Horthy Miklós kormányzó néz vissza ránk.
A Baksa-tanyára visszatérve asztalhoz ülünk ebédelni. A rántott házi túró elfogyasztása közben ér bennünket a legnagyobb meglepetés: Bea egy kisbabával lép be az ajtón. Kiderül, amit eddig nem tudtunk: a Baksa házaspárnak fél évvel ezelőtt gyermeke született. József szerint a lányuk az, aki most már végérvényesen Erdélyhez köti őket. Mint mondja, sem ő, sem Bea nem megjátszós: nem beszélnek székelyesen, nem járnak helyi népviseletben, ám tudják, hogy a lányuknak mindez már természetes lesz, hiszen ő itt jött világra. Ajsa, bár magyar állampolgár, a térkép szerint Romániában született, így családtámogatást a baba után sem a magyar, sem a román államtól nem kapnak a szülők. A házaspár egyelőre tartózkodási engedéllyel él Varságon, de öt év múlva, ahogy lehet, szeretnék felvenni a román állampolgárságot.
– Szeretném, ha székely testvéreink látnák, hogy osztozom a sorsukban – fejti ki gondolatait a házigazda.
Arra a kérdésre, nem félnek-e attól, hogy előbb-utóbb belefásulnak ebbe az életmódba, egyértelmű nemmel felelnek mindketten.
– Sokszor megkapjuk a kérdést, vajon mit csinálhatunk itt egész nap, s ilyenkor viccesen mindig azt felelem: semmit. Az igazság az, hogy megállás nélkül dolgozunk.
Mindig akad tennivaló a ház körül. Azt is mondták már nekem, hogy ideje lenne kimozdulnom itthonról. Tegnap felkapaszkodtunk a Madarasi-Hargita 1800 méter magas csúcsára. Ennél jobban nem tudunk kimozdulni – magyarázza mosolyogva József.
– Visszatérő kérdés az is – mondja –, hogy miképpen tudjuk elviselni ezt az óriási csendet. De hát itt nincs is csend, szoktam válaszolni. Az egyik irányból ugat a kutya, a másikból egy traktor berreg, a harmadikból a fejszecsattogást hallom.
A családfő egyéb érdekességekről is beszámol. Nem zárják az autó és a ház ajtaját, s amióta itt laknak, még egy kukoricacsövet sem törtek le a veteményeséből. Meg kellett tanulniuk azt is, hogy a székely falvak lakói sokszor nem pénzzel hálálják meg egymásnak a segítséget, hanem élelmiszerrel vagy kölcsönös segítségnyújtással.
Amikor feltesszük a kérdést, hogy hiányzik-e nekik valami a határon túlról, mindketten bólogatnak. Bea a lovak után vágyódik, Józsefnek pedig az unokatestvérével átélt dunai vízisízések és néhány anyaországi teljesítménytúra hiányzik. Döntésüket viszont nem bánták meg.
– Amikor ideköltöztünk, szinte mindenki azt gondolta rólunk, hogy bolondok vagyunk. Pedig nem az életünket veszítettük el, hanem az álmainkat valósítottuk meg. Az öcsém meredt szemmel nézett rám, amikor itt járt nálunk, s éppen ganéztam a két kezemmel. De persze megértem, hogy csodálkozik, mert Magyarországon alig van már olyan parasztember, amelyik tehenet tart – mondja József. – Ugyanakkor szerintem száz emberből kilencven szeretne úgy élni, mint mi, csak egyikük mellett sincs olyan valaki, aki el tudja hitetni, hogy az álmok megvalósíthatók. Pedig amiben nem hiszünk igazán, azt nem fogjuk tudni véghezvinni. A kutya sem bánt, ha nem félünk tőle. De ezt nem elég eljátszani, ezt belül kell érezni – teszi hozzá.
Azt mondja, innen már nincs hova menniük, a jövő nem választás kérdése. Otthon nem voltak gyökereik, itt viszont megeredtek. Jó döntés volt ideköltözni. Búcsúzás közben még megkérdezzük, boldogabbak-e itt, mint előtte Budapesten.
– Otthon nem tudnék olyan körülmények között élni, mint itthon. Jól érzem magam a bőrömben, és kiegyensúlyozott vagyok, de nem tudom, mit jelent boldognak lenni. Szerintem boldog akkor leszel, amikor életed utolsó pillanatában körülnézel és azt mondod: na, ez rendben volt.
Ruth Stout (1884 – 1980) nem kapált, nem gyomlált, nem öntözött, csak vetett és aratott. A kertészkedéssel és a háztartás dolgaival reggel tizenegyig végzett, pedig nyolc órai kelését hosszas, római stílusú reggelizés követte.
Ruth Stout 1884-ben született Kansas-ben és 18 éves volt mikor New Yorkba költözött. Itt élt negyvenöt éves koráig és soha nem akart kertet. A férje vetette fel, hogy éljenek vidéken, és Ruth bosszankodva bár, de belement a dologba. Amint meglátta a fákat, virágokat, rögtön hatalmába kerítette a vágy: művelni a földet. Eleinte felbérelt egy embert, szántsa föl a területet. Permetezett, műtrágyázott, kapált, gyomlált, csak úgy mint mindenki más. Ez így ment tizenöt éven keresztül.
Ruth pedig szaladt rögtön a magokért és már szórta is őket. Így tett élete végéig. Innentől nem ásott, nem művelte a talajt, nem gyomlált, nem kapált, nem trágyázott, nem öntözött.
“Nem ások, nem művelem a talajt, nem gyomlálok, nem kapálok, nem használok műtrágyát, nem permetezek, nem csinálok komposztot, nem öntözök, csak vetek és aratok.” – Ruth Stout
