2012. május 2., szerda

Kistérségi létfenntartás: a Hangya szövetkezeti modell lehetőségei ma

http://rekreator.hu/kistersegi-letfenntartas-a-hangya-szovetkezeti-modell-lehetosegei-ma/
Írta: lenhardt 2011. máj. 21. Magyar jelen
Absztrakt 
A mai pénzügyi, gazdasági és társadalmi válságból való kilábalás lehetőségeit világszerte keresik.  A megoldások többsége pénzügyi szemléletben fogalmazódik meg. A pénzügyek azonban csak következmények. Az alapvető okok a valóságos működésben, a gazdaságban jelentkeznek: a gazdaság nem működik megfelelően. A gazdasági működés olyan helyreállítására van szükség, amely a lokális közösségek létfenntartását biztosítja a természeti környezet megőrzése és az emberi-társadalmi környezetben elfogadható viszonyok mellett. Mintegy száz évvel ezelőtt volt már egy sikeres alkalmazkodási példa hasonlóan nehéz helyzetből való kilábalásra: ez volt a Hangya szövetkezeti mozgalom. A mai körülmények között is szükség lenne egy ilyen nemzeti szintre emelt összefogásra. Ennek a lehetőségét és koncepcionális vázlatát foglaljuk össze a cikkben. 
A kiindulási helyzet 
A pénzügyi válság következtében kibontakozó általános gazdasági és társadalmi válság a világgazdaság működési zavaraira mutat rá.
A gazdaság a teljesítmények olyan összehangolt rendszere, amely egy közösség tagjai számára értéket hoz létre. Alapvető kérdés, hogy mi az érték és ki a közösség?
Ha a létfenntartás, a fenntartható létezés keretei között jelentkező, mások jogos érdekeit, valamint a környezetet nem károsító reális igények kielégítése a cél, az érték, valamint a közösség tagjai azok, akik ezeket az értékeket igénylik, akkor normális gazdasági működésről beszélhetünk, ami a gazdaság → pénz → gazdaság sémával ábrázolható (itt a pénz szolgálja a gazdaságot). 
Ha minden cselekedetünk mozgatója a pénz szaporítása, akkor a normális gazdaság háttérbe szorul, elcsökevényesedik, a környezeti és szociális károk ottmaradnak a szenvedő lokális közösségben, a hasznot viszont elviszik a globális pénzforgatók. Ez a pénzimádó viselkedés 
a pénz → gazdaság → pénz sémával ábrázolható, ahol addig zsugorodik a szétzilált gazdaság, amíg a pénzbuborék rendszer össze nem omlik. Ma ez a világszerte uralkodó irányzat (ld. még Kiss Tibor hivatkozott cikke). 
A válság nem más, mint egy rendszer alkalmazkodási képtelensége a megváltozott körülményekhez. Ez azt jelenti, hogy hiába jelzik előre egyesek a várható változásokat, ezeknek a kezelésére a rendszer nem épít ki képességeket. A változás bekövetkeztekor nincs meg az elégséges reagáló képesség (amelynek a kiépítése hosszabb időt és befektetéseket igényel). 
Gondoljunk arra, hogy a környezettel harmóniában lévő fenntartható fejlődés már hány évtizede felvetett probléma és ennek az egész emberiséget fenyegető veszedelemnek az elkerülése érdekében alig történik valami. A tényleges döntéshozók mindent a minél előbbi tőkemegtérülés oltárán áldoznak fel: a mai profitért feláldozzák gyerekeink, unokáink alapvető létfeltételeinek a fenntartását. Ahogy Stiglitz kifejti: „A profitot privatizálják, a károkat államosítják”. 
A gazdaságot a pénzteremtés eszközének tekintő szemléletben nemcsak a környezet károsodik (sok esetben visszafordíthatatlanul), hanem az ember és a társadalom is roncsolódik. Ha a világgazdasági versenyben valahol nem gazdaságos termelni, onnan a termelést elviszik oda, ahol olcsóbb. Itt megemelkedik a munkanélküliség, ott extraprofit keletkezik. De ki fogja megvenni jó áron azokat az olcsón előállított javakat, amelyeket eddig itt vettek meg a „gazdagok”, mert nehezen adják fel a jólétet és eddig volt bőséggel hitel. Most növekszik a munkanélküliség és nincs hitel. Mesterségesen megemelt fizetőképes kereslettel nem lehet tartósan fenntartani egészséges gazdasági működést. 
Leépülő gazdaságban az egyének, családok létfenntartása kerül veszélybe, torzulnak a társadalmi viszonyok, megszűnik az emberek közötti természetes szolidaritás. Leépülnek meglévő egyéni képességek, elvész a tudás, amit generációkon keresztül halmozott fel egy közösség. Megszűnnek olyan közösségi képességek (pl. több generációs családi összetartás), ami hosszú időn keresztül szociális biztonságot adott. A mindenkit gazdasági bérmunkássá formáló pénz hajhászat elsorvasztja az ambíciót, az alkotóképességet. (Az egyén, a család és a társadalom roncsolódásáról ld. Bogár László publikációit.) 
Nehezíti a válságos helyzetből való kilábalást az a mentalitás, amely mindig mástól várja a megoldást. Erre szoktatta rá a társadalmat a szocializmus, amely a nagy újraelosztó rendszerében a mindenkiről való gondoskodás illúzióját éltette az emberekben (az igazsághoz hozzátartozik, hogy az öngondoskodásnak nem volt meg az alapja, ui. az egyének nem tudtak megtakarítani). Ebből a helyzetből tértünk át a kapitalizmusra, amelyben a túlnyomó többség szegény volt. Ez sem az ütőképes vállalkozásindítást, sem a biztonságos öngondoskodást nem tette lehetővé. Az exponenciálisan növekvő eladósodottság és a nemzetközi egyezményekkel ránk kényszerített – a globális szereplők érdekeit szolgáló – korlátozások egyre kevésbé teszik lehetővé az állam számára azt, hogy besegítsen a létfenntartásba azoknál, akik képtelenek erre. Az egyének többsége elvárja a külső segítséget, és alig tesz valamit saját erőből megmaradása érdekében. 
Ezért teljesen eltorzul az, ami normálisabb mentalitású környezetben jól működne, és valóban javítana a lemaradók helyzetén. Nálunk a pályázatok és a támogatások ügyeskedő lenyúlása vált uralkodóvá, amelyből egyesek meggazdagszanak, a többség pedig egyre reménytelenebb helyzetbe süllyed. Ha a kisközösségek nem döbbennek rá, hogy maguknak is cselekvően tenniük kell az életben maradásukért, akkor nincs reményük a fennmaradásra. Ne mástól (EU, állam) várjuk a megoldást, mert a hatalomban ülők lobbisták által befolyásolt hivatalnokok, akik valószínűleg nem a helyi kisközösségi érdeket képviselik. 
A válságból való kilábalás reális lehetősége 
A válság valódi okait kell felismerni és ezt nyíltan megvitatni. Ha nem a valódi okokat kívánjuk megszűntetni, hanem a következményeket kozmetikázzuk vagy nem a tényleges alkalmazkodást javító akcióba fektetünk be, akkor nincs remény arra, hogy saját erőből a válságból kilábaljunk. 
Kulcsfontosságúnak tatom a gazdaság → pénz → gazdaság paradigma szerinti egészséges gazdasági működésre való visszatérést: egészséges arány megtalálását a helyi létfenntartási érdekek és érvényesülés, valamint a globális versenyben való helytállás között. 
A gazdaságot a lakosság emberhez méltó életkörülményeinek, tartós létfeltételeinek a biztosítása, megőrzése érdekében kell újjászervezni. Egyszerre kell szociális önfenntartó képességet teremteni és emellett az előállított jó minőségű termékekből a felesleget exportálni. Az önfenntartás érdekében jelentősen javítható lenne a foglalkoztatás, ami a belső piac fizetőképes keresletét növelné, elősegítené a további gazdasági növekedést. Az elveszett belső piac minél nagyobb hányadát vissza kellene szerezni. 
Egy elfogadható jövőképben 
- az értéket előállítók produktumaira fizetőképes kereslet is van (a kínálat és a kereslet nagyjából egyensúlyban van) 
- az egyéni fogyasztásra szánt termékek/szolgáltatások árát az egyének saját jövedelmükből vagy ellátmányukból meg is tudják fizetni 
- az egyéni fogyasztást szolgáló termékek nem ártalmasak az egészségre, előállításuk nem károsítja a természetet 
- az egyének lehetőséget kapnak arra, hogy képességeiket fejlesszék és azt a keresletnek megfelelően hasznosíthassák, ezzel jövedelemre tehessenek szert 
- a vállalkozások által igényelt termékek/szolgáltatások árát a vállalkozások a fenntartható gazdálkodás keretei között képesek is megfizetni 
- a termeléstől a végső felhasználásig (illetve az újrahasznosításig) terjedő vertikum mentén senki sem élvez monopolhelyzetet, amelyben erőfölényével mások kárára visszaélhet 
- a gazdaság normálisabb működése érdekében szükséges stratégiai változásokat finanszírozni lehet (pl. vertikumok kiépítése a monopolhelyzetek kiiktatására) 
- van annyi tartalék-jövedelem a gazdaságban, hogy stratégiai célokra (a születésszám emelésére, a színvonalas gyermeknevelésre, a képzésre, az egészségmegőrzésre stb.), valamint a „termelni nem képesek” részére is biztosítsák az emberhez és korábbi teljesítményükhöz méltó megélhetést 
- a fizetőképes keresletet nem csökkenti a hitelpénz mesterséges (manipulált) kivonása a gazdaságból, mert az igényelt áru/szolgáltatásfedezet erejéig helyi pénzen is lehet biztosítani a forgalmat, a gazdaság működését. 
Nyilvánvaló, hogy az egykori Hangya-mozgalomhoz hasonlóan párhuzamos struktúra kiépítése a járható út, amely az összes érintett számára fokozatosan javítja a létfenntartás feltételeit. (A Hangya történetét ld. Németh István hivatkozott cikkeiben.) Nem lehet a pénzuralmat kiiktatni, csak káros hatásait lehet valamelyest csökkenteni. Amilyen mértékben nő a tömegbázisa a jövőképben megfogalmazott kultúrának, értékrendnek, és amilyen mértékben képes ez az egyre bővülő közösség saját fennmaradása érdekében a megfogalmazott célokat mind teljesebben megvalósítani, úgy fog ez a párhuzamos gazdaság biztonságot nyújtani mind több honfitársunknak (ahogy ez 60-80 évvel ezelőtt már megtörtént). 
Megújítási kísérletek 
A Hangya mozgalom újjáélesztéséért Szeremley Béla vezetésével komoly erőfeszítések történtek 1992-98 között. A fejlett nyugat-európai termékpályás szövetkezés sikeres gyakorlatának (elsősorban a dán példának) a honosítási kísérleteként nálunk is elkezdtek TÉSZ-ek (termelői és értékesítő szövetkezetek) szerveződni. Ezek közül a legismertebb Mórahalom (a 2000-es évek elejére mintegy 400 új típusú szövetkezet alakult). Ezek összefogó érdekképviseleti szerveként alakult meg a Magyar Termelői Értékesítő és Szolgáltató Szervezetek/Szövetkezetek HANGYA Együttműködése. Sajnos ezek a termékpályás szövetkezések nem tartalmazzák a saját értékesítési hálózatot (amit az eredeti Hangya tartalmazott), így ugyanúgy ki vannak szolgáltatva a felvásárlóknak (multi láncoknak vagy termény nagykereskedőknek), mint a családi gazdaságok, kisebb vállalkozások. A mai válságos helyzetben gyakorlatilag működő TÉSZ már csak néhány tucat maradt. A fő problémának azt érzem, hogy ezek a TÉSZ-ek is a globális versenyben akarnak érvényesülni (olyan áruból van feleslegük, amit a multik nem hajlandók reális áron felvásárolni, ugyanakkor nincs technológiájuk arra, hogy a megtermelt értékeiket megőrizzék addig, amíg kereslet mutatkozik rájuk). Ha a TÉSZ-ek a hangsúlyt a belső piac visszanyerésére és tartós megtartására helyeznék, több esély lenne fennmaradásukra, sőt fejlődésükre is. 
Felvetődhet a helyi pénznek a használata, amely a világon mintegy 5.000 helyen működik, és valamelyest segít a hitelpénz szűkén (fizetőképes keresletet teremt olyan teljesítmények iránt, amelyekre a hagyományos hitelpénz hiánya miatt nincs kereslet). Mai magyar kísérletek a cserekörök, a szociális kártya, az engedmény klubok (ÉRME bankó, Hegyvidék Kártya stb.). Induló fázisban van a soproni Kékfrank utalvány. Több közgazdász ajánlja a helyi (kiegészítő) pénz használatát (Síklaky István, Varga István, Szalay Zsuzsanna, Lóránt Károly, Csath Magdolna, Róna Péter, Mellár Tamás stb.). Ahogy önmagában a TÉSZ-ek szervezése sem volt megoldás, úgy véleményem szerint a helyi pénz sem fog magában megoldást biztosítani a gazdaság újjáélesztésére. 
Komplex megközelítés 
Komplex megközelítésre, változtatási stratégiára van szükség, amelyben a résztechnikák önmagukban nem segítenek. 
A gazdasági újjáépítés kulcsa olyan egymáshoz kapcsolódó tevékenységháló kiépítése, amelyben a pénz, célszerűen helyi pénz, minél tovább körforgásban marad. 
A helyi pénz alkalmas arra, hogy kontrolláljuk vele azt, mire költi felhasználója, amennyiben kikötjük, hogy csak valóban magyar eredetű áru/szolgáltatás vásárlására használható. A külföldi eredetű áru vásárlását a hagyományos hitelpénzből lehet megoldani. A helyi pénz tehát nem szorítja ki a hitelpénzt. A helyi pénz bármikor átváltható hitelpénzre és hitelpénzből bármikor helyi pénz vásárolható. A helyi pénz használata elkötelezettséget képvisel: birtokosa a magyar gazdaság újjáépítéséhez kíván hozzájárulni. 
Az, hogy a helyi pénz meddig marad körforgásban, alapvetően attól függ, hogy 
- az eladott termék/nyújtott szolgáltatás, vagyis az eladott érték elég vonzó-e a vásárló számára, hogy azt megvegye (minősége, ára, megbízhatósága, értékesítési feltételei megfelelők-e) 
- a termék/szolgáltatás előállítása érdekében milyen forrásból biztosítjuk a szükségleteket (milyen hányadban lehet helyi pénzben fizetni érte) 
- milyen mértékben lehet helyi pénzben fizetni a béreket, az adókat, a közüzemi díjakat stb. 
- milyen hányadban jönnek a segélyek, támogatások helyi pénzben 
- hogyan tudjuk garantálni, hogy a helyi pénzt valóban arra költsék, amire elterveztük: 
o a boltok elszámolásaiból világosan derüljön ki: a helyi pénzt csak legálisan elszámolható cikkekre fogadták be 
o a boltoknak ne legyen joga a vásárlótól kapott helyi pénzt hitelpénzre átváltani, viszont helyi pénzért vásárolhatnak 
o azt a helyi pénzmennyiséget azonban, amelyet ők vásároltak maguknak hitelpénzből, bármikor átválthatják hitelpénzre 
- a helyi pénzt tömegesen nem váltják-e vissza, mert nincs elég megfelelő mennyiségű és árú kínálat, nincs elég elkötelezettség, hogy a magyar gazdaságot fellendítsük stb. 
A helyi pénz bevezetése önmagában még nem oldja meg a gazdaság újjászervezését, viszont kedvezőbb működési feltételeket teremt. 
A gazdaság újjáépítése, újjászervezése, mint önálló feladat, tehát nem kerülhető meg. A gazdaság helyi pénzzel támogatott újjáépítésére van szükség. 
A legnagyobb tömegbázis a létfenntartási piac „visszafoglalásán” alapuló gazdasági újjáépítésre teremthető meg. Ebben ui. majdnem minden magyar állampolgár érdekelt. 
A létfenntartás legfontosabb elemei: 
1. Egészséges élelemhez való hozzájutás 
2. Évszaknak megfelelő öltözettel való rendelkezés 
3. Lakhatás 
a. Víz, fűtési-főzési képesség, villany 
b. Szolidáris, nem deviáns szomszédság 
c. Elfogadható és megfizethető közüzemi szolgáltatások, közlekedés, kommunikáció 
4. Egészségmegőrzés, alapvető egészségügyi ellátás 
5. Az elesettekről való gondoskodás 
6. Az érvényesüléshez szükséges tudás megszerzése 
7. Közbiztonság 
Az egészséges élelemhez való hozzájutás az agrárágazat létfenntartási céljainknak megfelelő újjáélesztésével biztosítható. 
Az agrárágazat talpra állítása minimálisan az önellátás érdekében azt kívánja meg, hogy 
- legyen termelés az alapvető élelmiszerekből 
o a termelés szükségletei reális áron beszerezhetők legyenek 
o a termelés szakszerű, gazdaságos, ellenőrzött (vagyis megbízható) legyen 
- a termékek/termények reális áron eladhatók legyenek 
- megoldott legyen reális áron a termékek végső fogyasztóig való eljuttatása 
- a végső fogyasztók jó áron, jó minőségű és megbízható áruhoz jussanak tartósan működőképes bolthálózatban 
- a végső fogyasztók tudatosan és megelégedettséggel vásárolják a hazai agrártermékeket 
Ha biztosított az önellátás, lesznek termékek, amelyek exportálhatók is. Az elsődleges cél az önellátás terén való minél nagyobb piaci részesedés szerzése. 
A feladat komplex: a termeléstől (termelési szükségletek beszerzésétől) kezdve a végső felhasználásig, illetve a hulladék hasznosításáig egy sor vertikumot kell működtetni. Nem elég egy-egy szakaszra koncentrálni, mert a le nem fedett részen vissza fognak élni az ott tevékenykedő „nepperek” erőfölényükkel. 
Teljes vertikumot kisközösségben (néhány falu, egy mezőváros környezete) lehet a legkönnyebben kiépíteni. 
A MAGOSZ szervezte „szociális” bolthálózat néhány gyümölcsféle, zöldség, méz, esetleg tej, tejtermék esetében versenyképes alternatíva a multikkal szemben, de ez a mozgalom még kezdeti stádiumban van. Az egykori Hangya boltok nagyobbak voltak és áruválasztékuk is szélesebb volt. 
Ha minden faluban lenne szociális bolt, amely alapvetően helyi (közvetlen környezetből származó, megbízható körülmények között termelt) árut értékesítene, netán főként helyi pénzért, akkor bizonyos alaptermékekből a vertikum helyi kiépítése megtörténne. Itt is kérdés a hűtés, tárolás, szállítás, de feltételezhető, hogy ez helyi összefogással biztosítható. 
Gond azonban a technológiát igénylő termékek előállítása (tejtermékek, vágóhíd és húsfeldolgozás, tartósítás, konzervgyártás, cukorgyártás, gabonatárolás és őrlés stb.). Ezek a technológiák vagy külföldi kézben vannak, vagy hiányoznak. Ez a kiszolgáltatott helyzet kompromisszumra késztet: a tudatos vásárlásnak alapanyagokra és egyszerű technológiákkal előállítható termékekre (aszalt termékek, lekvárok, sűrítmények, füstölt húsáruk, mélyhűtött áruk, liszt stb.) kell koncentrálnia: a beltartalmi értéket kell figyelni, nem a csinos csomagolást és a „vegyipari” („íz-ipari”) csúcsteljesítményeket. 
A kistérségi önellátás azonban nem oldja meg az elmúlt 50-60 évben városokba kényszerített többség gondjait. Ehhez a kistérségi termelésnek önellátáson felüli méretűnek kell lennie és a városokban is ki kell építeni az értékesítési hálózatot, illetve meg kell szervezni a szállítást-tárolást. Ez a városi „terjeszkedés” történhet stratégiai szövetségeken keresztül. 
Az agrárium felélesztésének csak egyik csatornája a termelőtől a vevőig kiépülő termékút racionális és méltányos működtetése. Fontos a termékút szükségleteinek is minél racionálisabb, méltányosabb biztosítása (alapanyag, vetőmag, gép, szerves- és műtrágya, növény-védőszer, energiaellátás, a szállítás, tárolás biztosítása). Ezekkel a képességekkel kevés termelő rendelkezik. Minél diverzifikáltabb egy gazdaság (növénytermesztés, állattartás, elemi tárolás, feldolgozás), annál több belül termelődő „hulladék” hasznosítható (a megtermelt takarmányt eszi az állat, a trágya jó földekre, bioenergia termelhető stb.). 
Az egykori Hangya szövetkezeti rendszer sem egyetlen vállalat (szövetkezet) volt, hanem több ezer önállóan gazdálkodó szövetkezet, üzem, vállalkozás jól koordinált együttese. Ezt a szervezési modellt érdemes ma is követni. 
A virtuális vállalat úgy jön létre sok önállóan gazdálkodó egységből, hogy méltányos együttműködési szabályokkal koordinált a működés. Ez tanítást, képzést, fegyelmet, átláthatóságot és ellenőrzést, valamint a hasznon való méltányos osztozkodást jelent. 
A virtuális vállalat létrejöttéhez azokat a funkciókat kell a koordináló szervezetbe telepíteni, amelyek az önállóan gazdálkodó egységeket arra kényszerítik, hogy a teljes termékutak racionálisan és méltányos együttműködés alapján valósulhassanak meg. Lesznek régiónként koordinálandó feladatok (pl. szállítás, tárolás), de lesznek valóban egy központból végrehajtandó koordinációs feladatok (pl. központi beszerzés, nagyberuházások, hitellel való ellátás, az egymásnak nyújtott teljesítmények elszámolása, minőségellenőrzés). 
Tekintettel kell lenni az agrárium sajátosságaira: nevezetesen a multi-funkcionalitásra és a részmunkaidős foglalkoztatásra. A szakosodott (mondhatni monokultúrás) szervezetek nem felelnek meg ennek a sajátosságnak, mert vagy árufelesleget termelnek azért, hogy kapacitásaikat kihasználják, vagy a rezsijük lesz olyan nagy, amit az eladási ár nem honorál. Sem az eladhatatlan áru, sem a magas önköltségű áru nem gazdaságos. 
Ezért helyre kell állítani, illetve ismét meg kell honosítani az egykori Hangya mozgalom idejében még létező felelős gazda szemléletet, az apáról fiúra szálló tudást és elkötelezettséget, a népiskolát, a faluközösség szellemét (amely összefogásban, egymás segítésében, helyi hitelszövetkezetek megalapításában, a hiányzó technológiai lépcsők közös vállalkozásban történő megvalósulásában jelent meg). Az a gazda, amelyiknek felelősen kell gondolkodnia, hogy milyen értéket tud kínálni és ezt hogyan valósítja meg, hogyan adja el a vevőnek, messze magasabb rendű, intelligensebb tevékenységet végez, mint az a bérrabszolga, akinek megmondják: miből, mit termeljen, és amikor ezt az időjárás viszontagságai ellenére teljesíti, akkor önköltségi ár alatt kívánják tőle a terméket megvenni. Ez az önálló és intelligensen viselkedő gazda fogékony az innovációra, a tudásalapú termelésre, amely ismeretet el kell hozzá vinni. Ez jelentősen javítja piacra jutási esélyeit. De ugyanígy „nevelni” kell a vevőt is, hogy az áron kívül mást, elsősorban a biológiai értéket is vegye számításba, amikor élelmiszert vásárol. Ki kell emelni a vevőt abból a megnyomorított állapotból, hogy csak az olcsó, élelmiszernek látszó hamisítványokat legyen képes a multiktól megvásárolni. Ehhez persze többek között a városi lét alapvető feltételein is változtatni kell, de a falu felé fordulás esetleg többlet keresletet indukál saját hasznosítható képességei számára. A helyi pénz elterjedése mindenesetre ebben is segíthet. 
A faluközösség kiépülésével párhuzamosan tartalommal töltődhet fel az önkormányzatiság is (nem az államtól leosztott feladatok alulfinanszírozott és átpolitizált végrehajtására korlátozódna). A valódi öngondoskodáson, önfenntartáson nyugvó önkormányzatiság szintén a létfenntartás legfontosabb elemeire koncentrálva egyre biztonságosabb és tartósan fenntartható környezetet biztosítana a helyi közösség számára azzal az összehangoló erővel, amelyre az együtt érvényesülés kényszeríti a résztvevőket. A felvilágosult önkormányzatok remélhetőleg minél előbb elkezdik ennek a létfenntartási piacnak a megvalósítását, a helyi pénzzel olajozott helyi gazdaság és létfenntartás egyre nagyobb mértékű kiépítését. 
Ma is érvényesek mindazok a megállapítások, amelyekre alapozva a Hangya mozgalom létrejött: 
1. Fel kellett ismerni, hogy a gazdákat szervezni, tanítani kell, hogy hatásos önvédelemre tehessenek szert (Magyar Gazdaszövetség, Szövetkezés c. folyóirat, Hazánk c. napilap) 
2. Fel kellett ismerni, hogy a pénzuzsora kivédésére helyi összefogással hitelszövetkezeteket kell létrehozni, amelyek messze méltányosabb feltételekkel biztosítottak pénzt a gazdák számára, mint az akkori bankok és az uzsorások. Ezzel meg lehetett akadályozni a hitelcsapda kialakulását és a tömeges árveréseket (a Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete, majd az Országos Központi Hitelszövetkezet). 
3. Fel kellett ismerni, hogy az áruuzsora kivédésére helyi összefogással fogyasztási szövetkezeteket kell létrehozni, amelyek a megtermelt javakat méltányos áron juttatták el végső fogyasztókhoz, kiiktatva a közbeékelődő élősködőket (Mezőgazdák Szövetkezete. majd a Hangya Szövetkezeti Központ és a Hangya kötelékébe tartozó vidéki és városi szövetkezetek) 
4. Fel kellett ismerni, hogy a gazdatársadalomnak szüksége van saját biztosító társaságra, mert a pénzhatalom biztosító társaságai éppúgy kiszolgáltatott helyzetbe szorították, mint a pénz- és áruuzsora (Gazdák Biztosító Szövetkezete). 
Ezekre a felismerésekre alapozva, – mai szóval hatásos változásmenedzsment keretei között – önfeláldozó segítőkészségre támaszkodva sikerült egy nemzetmentő párhuzamos gazdasági struktúrát létrehozni (Hangya-központ, hitelszövetkezetek, termelő-értékesítő-fogyasztási szövetkezetek, kapcsolt ipari rt. és értékesítő szövetkezetek). Ez a szövetkezeti hálózat hatékony holdingként működött, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb vállalatává nőtte ki magát, sőt a második világháború előtt már a legnagyobb magyar vállalatbirodalom volt. Ebben a holdingban tisztességes belső osztozkodási viszonyok voltak és a hasznot az üzletrészek után járó osztalék („kamat”) felett még vásárlási visszatérítések formájában is felosztották, már ami maradt a közösen elhatározott fejlesztések és támogatások finanszírozásán felül. A Hangya szövetkezeti rendszer a tisztességes munkán és szolidaritáson alapuló élhető élet kialakításának öntevékeny megszervezésére egyedülálló példa. Ma is nagy szükség lenne egy ilyen mozgalom sikeres szervezésére. 
A Hangya mozgalom többet tett, mint egyszerű vállalatépítést: a hazáért, a közvetlen környezetért áldozatot vállalni képes közösségeket formált, egy újfajta gazdasági működési mód vezető értelmiségét nevelte ki országszerte, amely a kapitalizmus keretei között mintegy harmadik utas, szociálisan érzékeny, mai szóval ökoszociális piacgazdasági működést testesített meg. Ehhez legalább tíz évre volt szüksége, melynek során alapítóitól, a nemzeti érzelmű arisztokráciától bőkezű támogatást kapva, rendkívül szívós munkával jutott el odáig, hogy 1908-tól kezdve tömegesen jelentkeztek faluközösségek arra, hogy Hangya szövetkezetet alapíthassanak. 
Fel kell tenni a kérdést, hogy a mai magyar újarisztokráciában van-e annyi nemzeti érzés, hogy ennek a létbiztonságot, nemzeti fennmaradást teremtő együttműködésnek a kialakítását anyagilag (alapítványon keresztül) ugyanolyan bőkezűen támogatnák-e egyesek, mint tették azt 100 évvel ezelőtt Károlyi Sándor gróf és társai? Lesz-e olyan kormányunk, amely felismeri ugyanazt, mint amit gróf Bethlen István miniszterelnökként felismert, hogy a Hangya mozgalmat nem eltiporni, hanem támogatni kell? Vagy rettenetes ellenszélben, jogi, pénzügyi, adózási ellehetetlenítés közepette kell küzdeni a létért folyamatosan, mint ahogy ma történik? 
Hivatkozások: 
• Bogár László: Magyarország és a globalizáció, Osiris, 2003. 
• S. Gesell: A természetes gazdasági rend (ford.. Síklaky István), Kétezeregy kiadó, 2004. 
• Helyi pénz: www.complementarycurrency.org 
• „Íz ipar”: http://www.hetivalasz.hu/cikk/0905/megetetett_tarsadalom 
• Kiss Tibor: Térségi öko-hálózat : http://www.johafigyelunk.hu/pdf_jhfk/JHFK_2009_23.pdf) 
• Németh István: A Hangya szövetkezeti mozgalom egykor és a mai szövetkezési lehetőségek (http://lmv.hu/node/4267) 
• Németh István: A Hangya szövetkezeti mozgalom egykor és a mai szövetkezési lehetőségek (2. rész). Gazdaságélénkítés a létfenntartási piac helyi pénzzel segített visszaszerzésével (http://lmv.hu/node/4336) 
• Síklaky István: Létbiztonság és Harmónia, Éghajlat, 2003. 
• Szeremley Béla: Hiányzó nemzeti intézményünk a termékpályás szövetkezés (A falu , Merítés 2001-2008, különszám, 2009. június, 121-127.old) 
• Szeremley Béla: Útmutató örökségünk a 100 éves HANGYA (A falu, 1998. 2. szám 47-55. old.) 
• E-mail: nemeth_istvan@controlling.hu