2014.12.13.
Több a kevés a semminél. - Görögszállás is egy volt a végtelenül lepusztult magyar tanyaközpontok közül – pár éve. Az öreg magyarok meghaltak, gyermekeik elköltöztek, az üres portákat pedig a környék cigányai foglalták el.
Minden családban öt-hat gyermek, a férj iszik, a feleség ordít, a kertben nyakig érő dudva, munka sehol, lopások, verekedések – nem embernek való környezet, élet. Fél évtizede azonban valami elkezdődött a Nyírtelekhez tartozó településen...
Málnát csipegetünk Görögszállás közepén, egy dombon. A málnás nem nagy, olyan kétezer négyzetméternyinek nézem. Már csak itt-ott látni néhány szemet, de ez így is kisebbfajta csoda. Először is: máskor ilyentájt már nemhogy málna, de levél se nagyon billeg az ágon. Másodszor pedig: két éve ezen a dombon még nem málna nőtt, hanem bozót, de olyan sűrű, hogy a vaddisznó se tudott volna csapást vágni benne. Aztán jött pár görögszállási cigányasszony meg néhány férfi, kiirtották a bozótot, és málnát telepítettek. Mást is…
MENTSD MEG MAGAD! Egy pap, egy polgármester, egy révbe ért, jómódú elszármazott vagy egyszerűen valaki a közösségből, aki már nem bírja tovább tétlenül nézni, hogyan szegényedik el, csúszik le a szeretett környezete. Többnyire ez az alaprecept: kell egy lelkes ember és kell egy jó ötlet arra, hogyan kéne kimászni a gödörből – a többi hozzávaló valahogy megjön. Olykor egy szikra is elég, hogy felocsúdjanak a helyiek és kihúzzák magukat a mélyből. Az elkövetkező hetekben – a görögszállásiak után – ilyen önmegmentő közösségek szép példáját mutatjuk meg olvasóinknak.
Előtte azért történt egy s más a településen. Például az, hogy nyolc évvel ezelőtt megjelent egy idegenekből álló kis csapat a főutcán, teát, zsíros kenyeret hoztak, és megpróbáltak szóba elegyedni a helybéliekkel. Nehezen ment. Mondhatnánk azt is, hogy afféle városi bolondoknak nézték őket, akiknek nincs más dolguk, csak zsíros kenyeret osztogatni a görögszállási cigányoknak. Akik, ha jókedvük volt, nagy kegyesen elvették a kenyeret, beleharaptak, majd tüntetőleg faképnél hagyták az ajándékozókat.
Mivel az idegenek mind komoly, felnőtt emberek voltak, szépen, választékosan beszéltek, szép vallási énekeket is énekeltek, egyre többen figyeltek oda rájuk. Már nemcsak a kenyeret vették el, s már nemcsak addig maradtak, amíg a kenyér tartott, hanem kicsit tovább is. Aztán kérdeztek is ezt-azt – de hogy leüljenek ők is a fűbe, na, azt azért mégse! Sőt, amikor már kezdett volna összemelegedni a két csapat, a helybéliek közül mindig akadt egykét „jópofa”, aki gúnyosan be-beszólt az idegeneknek, s kezdődhetett elölről a barátkozás.
Amúgy a nyírteleki evangélikus gyülekezet tagjai voltak a kenyérosztók, vezetőjük pedig a lelkész, Györfi Mihály. Akárcsak görögszállási hívei, hosszú ideig ő maga se volt templomba járó. Nyakas kunnak született, az érettségi után pedig beállt geodétának. Magyarán földmérőnek. A világ egyik legjobb foglalkozása az, kóborolhat kedvére az ember, és ha szerencséje van, még a szakállért, a hosszú hajért se szólnak. Györfi Mihály élte hát a magyar hippik boldog életét, aztán gondolt egy nagyot, és húszévesen megnősült. A kóborlás véget ért,beállt a nógrádi szénbányákhoz fúrómunkásnak. Nagyon jó kis csapat gyűlt ott össze, és a munkarend is pont megfelelt – egy hét munka, egy hét szabadság. Közben a szakmai ranglétrán is egyre feljebb lépett. Előbb csak főfúrómester lett, aztán már üzemvezető-helyettes. 1986-ban azonban nagy változás történt az életében, mások mellett a helyi lelkész és evangélikus gyülekezet hatására beiratkozott a teológiára. A vén, dörzsölt bányászok csodálkoztak is, hogy nem félti az állását, de ő ezen csak mosolygott. „Az én protektorom egy szinttel magasabban lakik” – felelte, s valóban, 1990-ben nyugodtan lediplomázhatott.
– Nem akartam én lelkész lenni – meséli, még mielőtt útnak indulnánk felkeresni görögszállási híveit. – Költözni meg semmiképp, hiszen akkor már házat építettünk Sámsonházán, és nagyon jól éreztük magunkat Nógrádban, de aztán mégiscsak el kellett vállalnom a szolgálatot. Öt helyre is hívtak, köztük a Nyírségbe, Nyírszőlősre. Istenre bíztam a döntést, s azt találtam mondani a feleségemnek, hogy meglásd, a Nyírség lesz az, mert oda nem akarunk menni. Így is lett, de mi ezen egyáltalán nem morgolódtunk, mert ahol Isten látni akar minket, ott van áldás az életünkön.
Nyíregyháza erős evangélikus város. De az északi határában lévő Nyírszőlős már vegyes. A mellette lévő Nyírtelek pedig zömében katolikus, de ma már ott is impozáns evangélikus templom, gyülekezeti terem várja a híveket, s az ottani, Filadelfia Evangélikus Egyházközség a keleti országrész egyik legdinamikusabb közössége. Ők kezdték a görögszállási cigányok megszelídítését, gondolkodásuk megváltoztatását, ami talán egy hideg téli este ért el a fordulópontjához.
– Mínusz húsz fok volt, de nem nyitották ki a közösségi házat – mondja Györfi Mihály. – Ott fagyoskodtunk az utcán, amikor az egyik cigány ember megkönyörült rajtunk, és behívott magukhoz bennünket. Beszélgettünk, elmélkedtünk, amikor kiszólított a tornácra egy rendkívül zaklatott, részeg férfi, és elmondta, hogy meghalt a kislánya, de nem tudja elengedni, ezért is iszik folyton. Kint a sötétben nagyon sokáig beszélgettünk. Ő tért meg a leghamarabb. Aztán jöttek sorban a társak.
Görögszállás amolyan se falu, se tanya típusú település, tizenöt kilométerre Nyírtelektől, és a házak állapota is olyan köztes. Vannak kimondottan lakályosak, de elhanyagoltak is; az utóbbiak száma a több. A főutcán kutyák meg kismalacok szaladgálnak, az utca Nagycserkesz felőli végén pedig vagy tízen alapot ásnak, a közösségi centrum kertjében lévő fóliához tervezett kazánház alapjainak a kiöntéséhez készülődnek.
Az evangélikus egyház szociális földprogramjának részesei mindannyian, bérüket egy pályázat alapján a közfoglalkoztatás keretében a Belügyminisztérium állja. A közösségi ház is az Európai Unió és a magyar állam együttes támogatásával valósult meg csaknem ötvenmillió forintból. Az épület alig másfél éves, és kezdetektől maximális a kihasználtsága, egyebek mellett otthont adott felzárkóztató átképzéseknek, kosárfonó és fafaragó tanfolyamoknak is.
Most a szociális földmunkaprogram résztvevőinek vendégei vagyunk. Elnézően mosolyognak a gárgyú városiakon, akik nem győznek áradozni, hogy milyen szép meg jó itt minden. Van abban a mosolyban egy kis sértődöttség is minden bizonnyal, és talán legszívesebben a képünkbe vágnák talán: „Mit csodálkoztok, azt hiszitek, mi nem tudunk felállítani egy nyamvadt sátrat!?” Nem mondanak persze semmi ilyet, de azért Oláh Csaba, a brigád vezetője megmutatja, hogy milyen erős a hangja. Helyettünk azonban egy fiatal romát teremt le, aki gazt éget lent a kertben, és oldalt fekve figyeli a lángokat.
– Dunnát ne hozzak!? – bömböli a brigádvezető, mire a fiú úgy pattan fel, mintha darázs csípte volna. Aztán felénk fordul. – Muszáj keménynek lenni, mert még mindig akadnak, akik azt hiszik, a munka hason fekve is megy.
Szociális földmunkaprogramját 2011-ben indította az egyházközség. Nyírtelken öt hektár szántóföldön, Görögszálláson pedig 0,6 hektár szántón és ezer négyzetméter fóliaházban gazdálkodnak. A program célja többrétű: egyrészt rendszeres napi munkához szoktatni a cigány embereket, másrészt elsajátíttatni velük a zöldség- és gyümölcstermesztési ismereteket, harmadrészt a megtermelt, jó minőségű termények értékesítésével bevételhez juttatni a közösséget. A szántóterületen általában csemegekukoricát termelnek, a fólia alatt pedig paprikát, uborkát, paradicsomot. Az értékesítéssel nincs baj, sőt el tudnának adni sokkal többet is, csak hát a keret… De az időzítéssel is baj van, a pályázati határidők ugyanis nem a vegetációs időszakot követik. A mostani szerződések is szeptember 1-jétől április végéig tartanak, pedig a földeken, pláne a fóliasátorban nyáron is sok a munka.
Mocsár Piroskának is így szól a szerződése, de ő örül ennek is, mert mint mondja, a családi gondok addig se foglalkoztatják. Márpedig abból kijut neki. Ötvenéves férje százszázalékos rokkant, a hatból három gyermeke még iskolás, ráadásul az egyik unokájának is ő a gyámja. Havi hetvennyolcezer forintot keres, és amikor azt kérdik tőle, hogy nem kevés-e ez, azt szokta felelni: ez a semminél pont hetvennyolcezerrel több.
Így gondolkodik Görögszálláson ma már a többség, de bizony előfordul, hogy nem tudnak felvenni minden jelentkezőt. Kár lenne azonban elhallgatni, olyan is előfordult, főleg régebben, hogy el kellett bocsátani az illetőt. Nem a munkájával volt a baj, hanem az órájával. Állandóan késett, amit azzal magyarázott, hogy ő nem bír felkelni időben.
De ennek már vége. Most is fél egy lesz öt perc múlva, és mégis mindenki megérkezett az ebédből. Legvégül Mocsár András esik be, az utolsó falat még a szájában – de még egy perccel így is hamarabb jött!
– Könyörögni kellett, hogy ide kerülhessek, úgyhogy most örülök – mondja a magas, csontos, ötvennégy éves férfi, aki négy gyermeket nevel.
Egy asszony jön: elhagyta a kulcsot, nem tud bemenni a házba – Oláh Csaba erre elküldi segíteni az egyik ezermesterét. Aztán azt tanácsolja, nézzük meg a disznókat, amiket a gyülekezet ajándékozott kismalacként hét családnak. Először az övét nézzük meg. Nemcsak a porta, de a disznóól is olyan, mintha díszszemlére készülne a ház ura meg asszonya. A kertben gondozott gyümölcsfák, a krumpli zsákokban, a diófa alatti asztalon most berakott befőttesüvegek, az ólban pedig két akkora koca, mint egy-egy elefánt, ráadásként meg egy rakás kismalac.
A kismalacokban reménykedik az ötgyermekes Ádám Barna is, aki most nem dolgozik sehol, a család a segélyből meg a gyermekek utáni járandóságokból él. Szegényesen, de iparkodnak mind. A házuk nagyszobáját épp a napokban parkettázták le, csak hát nem volt pénzük mesterre, így az fel is vált pont a szoba közepén. Bútorra is szükségük lenne, meg egy használható mosógépre, centrifugára, mert a ruha most is kint szárad a kerítésen. Még a téli tüzelő sincs meg, és havi nyolcvanezer forint a jövedelmük – ezt tényleg ki kéne egészíteni egy kis mellékessel. A négy disznóból Barna kettőt már levágott, a húst pedig kimérte. Igaz, jórészt hitelre, de az ő fejében meg sem fordult, hogy valaki az adósa marad.
– Hogy öt éve is így tettem volna? – vakarja meg a fejét. – Aligha. Akkor én már kismalacként eladom őket, az árát pedig eliszom. Ha pedig nem adták volna meg a kölcsönt, földig vertem volna őket.
Ádám Barna az a férfi, aki annak idején félrehívta a tiszteletest, és elpanaszolta neki a nagy bánatát. Azóta Barna vízen kívül egy kortyot sem iszik, és tizennyolc év vadházasság után a feleségével a templomban is megesküdtek. Szép percek voltak, amit aztán Györfi Mihály azzal tetézett, hogy mindenkit megvendégelt. A szomszéd teremben szépen megterítettek, és ha nem is volt húszfogásos vacsora, mindenkinek jutott egy harapás.
A vendéglátás, a másik megsegítése egyébként se áll távol a görögszállásiaktól, de arra, ami pár hónapja történt, nem nagyon volt még példa. A pénzkeret szűkössége miatt el kellett volna engedni a földmunkások felét. Mire azt mondták: szó sem lehet róla! Csökkentsük felére a fizetést, de maradjon mindenki!
Forrás: szabadfold.hu