Makkay József 2013.02.01.
Akár egyet is érthetnék a mezõgazdasági miniszterrel, aki a bevezetésre kerülõ mezõgazdasági átalányadót nem tartja túlzónak. Normális országban – ahol a feketegazdaság minimális – természetes igény, hogy az aktív munkavállaló adót fizessen, függetlenül attól, hogy pilóta, egyetemi tanár, szakmunkás vagy gazdálkodó.Ahol ezt tiszteletben tartják, ott fejlett munkamorál, élhetõ környezet és az állampolgárairól gondoskodó állam a jellemzõ. Mindezek a fejlett nyugati demokráciák vonásai. A baj csak az, hogy Románia nem tartozik közéjük.
Olyan országban, ahol a valós (vagy becsült) 19 milliónyi lakosból mindössze négymillió ember áll hivatalos munkaviszonyban, nehéz normalitásról beszélni.
Ha ehhez hozzáadjuk a külföldön dolgozó két-hárommillió honfitársunkat, akkor is elkeserítõ a végeredmény: több millió felnõtt korú, aktív ember dolgozik a feketegazdaságban, akikrõl az állam nem tud, vagy nem akar tudomást szerezni. Pedig könnyen nyomukra bukkanhatna vásárokban, autópiacokon, hirdetési újságok lapjain, hiszen sokan és sokféleképpen bújnak ki az adófizetés terhe alól. Azt is mondhatnánk: Románia a feketegazdaság virágzó európai melegágya, ahol maholnap az a furcsa, ha valaki egy államilag nyilvántartott munkahelyre megy dolgozni – jobbára éhbérért.
A feketegazdaság felszámolását azonban bukaresti vezetõink rossz helyen kezdik. Szerintük ugyanis a fõ adócsaló a gazdaember.A földmûves, aki reggeltõl estig robotol, és biztos bevétele az, ha szûkebb vagy tágabb családja számára megtermeli a mindennapi ételt. A vitatható minõségû import élelemmel, mezõgazdasági termékekkel elárasztott hazai piacra egyre nehezebben bejutó gazdának immár nem csak az agyontámogatott külföldi konkurenciával kell megküzdenie, hanem nehezen eladott termékeinek bevételeire is szemet vet az állam. Nem is akármilyen mértékben! Az új jogszabály nem ismer aszálykárt, árvizet, hátrányos piaci helyzetet. Egyet tud: a földbõl jövedelme származik a gazdának, tehát adóznia kell.
Vidékjáró útjaim során az elmúlt két évtizedben sok gazdával ismerkedtem meg. Láttam szegényebbeket és módosabbakat, de a sors még nem hozott össze igazán gazdag földmûvessel. Az értékesített termények bevételének mindig megvolt a helye, hiszen az állatoknak takarmány kell, a földmûvelés évi körforgása pedig állandó befektetést igényel. És még egy apróság: abban a Kolozsvár környéki faluban, ahol lakom, a mintegy kilencszáz lakosból két-három család él gazdálkodásból. Látva mindennapi küszködésüket, nem szívesen cserélnék velük. Ennyit Pontáék adóztatható mezõgazdaságáról.