2012. március 27.
Bevezetés
A magyar parasztság mindig a jobboldalra szavazott, onnan várta a megváltást. Az idősebb generációt magángazdálkodás nosztalgiája, a fiatalokat történelmi tapasztalatok hiányában az illúziók motiválták. A rendszerváltás azután meghozta számukra a várva várt magángazdálkodást. Nem kellett többé munkaelosztásra járni, mindenki maga oszthatta be az idejét. Kapott durván egy hektár földet emlékül, meg némi kárpótlási jegyet. Eredetileg arra számított, hogy visszakapja a földjeit, hisz a telekkönyvek megvoltak. A kapitalizmus azonban nem így működik. Az Antall kormány mindenkit kárpótolt valós, vagy vélt sérelméért, és mivel kezdetben más kínálat nem volt, földet lehetett licitálni. Ez tudatos politika volt arra, hogy a mezőgazdaságon kívül állók szerezhessék mag a földtulajdont, hogy azután azt bérbe adhassák, és a bérleti díjban a gazdálkodó az örökkévalóságig fizesse a kárpótlást az új tulajdonosnak, aki sokszor azt sem tudta, hogy merre van a földje. A termelői árakban nem volt benne a bérleti díjak fedezete, így nem meglepő, hogy a gazdálkodás súlyos csalódást okozott. Mintegy tízezer külföldre szakadt hazánkfia is részesült kárpótlási jegyben, mellyel akkor legálisan szerzett földet. Az események kapcsán az óriási értékű mezőgazdasági termelő vagyon is ebek harmincadjára került. A parasztság ölbetett kézzel nézte végig saját kisemmizését. Az Antall kormány közvetlenül a bukása előtt próbálta korrigálni a hibát, de egyrészt már elkésett vele, másrészt a külföldiek mellett a magyar gazdasági társaságoknak is megtiltotta földszerzést. Ezzel megásta az állattenyésztés sírját. A korszerű telepek ez utóbbiak birtokában voltak, akik a továbbiakban bérelt földön termelhették meg a takarmányt. A háztáji állattenyésztés eleve elsorvadt, a nagyüzemit pedig a ráfizetés miatt sorban számolták föl. Ez a folyamat most is tart, és nem véletlen, hogy hagyományos állattenyésztési termékeinkből behozatalra szorulunk. A kiváló szakembergárda hiába tiltakozott, aztán egy idő után szétszéledt, vagy más lehetőség híján kényszervállalkozóvá lett. Korábbi több évtizedes munkájáért köszönet helyett fenyegetést és zöldbárózást kapott.
A kisüzemi, családi gazdálkodás egész Európában csak az Unió adófizetőinek támogatásával tartható fenn. Belépésünk után a gazdák jövedelempótló, és fejlesztési támogatása javított a helyzeten, de szemmel látható, hogy a piacról való kiszorulásunk egyre több termék esetében szembeötlő. Az élelmiszer árakat a szupermarketek versenye valamennyire kordában tartja. Ha az árakat a hazai termelők alakíthatnák, áruhiány lenne, és szerény becslések szerint is legalább 30 százalékkel többet fizetnénk a kasszánál.
A jobboldali konzervativ politika persze sikeresen a maga javára fordította az eseményeket. Kihasználta azt, hogy a gazdák vakon hittek az ígéretekben, ment a zöldbárózás, meg olyan vádak, hogy a véráztatta magyar földet külföldiek kezére játsszák. Ez elég volt a folyamatos tüntetésekhez, melyek mögött az állandó uszítás is szerepet játszott. Érdekes módon most még nem tüntetnek érdemben a gazdák, igaz, hogy nincs is, aki uszítsa őket. Hozzáteszem, hogy nem a tüntetéseket kellene kiprovokálni, hanem tenni kell a gazdák érdekében.
Az Orbán kormány semmiféle agrárpolitikát korábban nem hirdetett meg. Hatalomra kerülése után végül színt kellett vallani. A parlamenti államtitkár által széles körben meghirdetett agrárpolitika lényege az állami földek bérbeadása lett volna családi gazdaságok számára. Kiderült azonban, hogy az elmúlt időszakban hatalmas birtokok kerültek „fű alatt” kormány közeli körök tulajdonába, illetve bérletébe. Az állami földek bérbeadása titkosítottan történik, és nem véletlenül. Semeddig sem tartott ezek után az államtitkárt meneszteni, aki viszont „hálából” kiteregetett. Nevén is nevezett néhány új „zöldbárót”, akik hamarosan az interneten találták magukat. Néhány rájuk vonatkozó jelzője megérdemli, hogy idézzük: „zsákmányszerző gazdasági érdekcsoportok, maffiacsaládok, spekuláns nagytőkés oligarchák, állami gazdaságokat a többiek elől elprivatizáló nagybirtokos zöldbárók.” A távozó államtitkár ezzel a szöveggel belopta magát a gazdák szívébe, szerényen tüntettek is mellette. Érdekes módon a karvalytőke birtokszerzésével az MSZP is tisztában volt, de tudni nem, csak sejteni lehet, hogy miért, szó nélkül hagyta az egészet, nem kovácsolt belőle politikai tőkét. Egyedül a profi Gőgös Zoltán vívja magányos harcát. Egyébként a párt vezérkarát soha nem érdekelte érdemben a mezőgazdaság és a vidék, kipipálták, megelégedtek a szónoklatokkal, és az egyre fogyó voksokkal. Az agrárérdekek képviselete mind az elnökségben, mind az Unióban súlytalan. Nem kívánok múltba révedni, de amikor annak idején Fehér Lajos azt mondta Kádár Jánosnak, hogy most minden erővel a mezőgazdaságra kell koncentrálni, akkor nem lehetett félrebeszélni, kötelező volt egy irányba húzni a szekeret. És így lehetett nemzetközileg is elismert eredményeket elérni. A parasztság létbiztonságban élt, az élelmiszer olcsó volt. Ezt a korszakot szokás csak úgy egyszerűen átkosnak nevezni, holott nem ártana mindazt átvenni, ami jó volt.
A stratégia nem helyettesíti az azonnali cselekvést, legfeljebb elaltat
Elégedjünk meg a fenti helyzetértékeléssel, és térjünk át néhány fontosabb tényezőre, amelyek az élelmiszergazdaságot alapvetően befolyásolják, és amelyeket nem elég hosszútávú stratégiaként kezelni, hanem kormányzati feladatként kell programba venni, és haladéktalanul meg kell oldani. Főként ez érdekli ugyanis az élelmiszergazdaság szereplőit, elsősorban a gazdákat és vállalkozókat. Persze nem árt, ha van előre tekintés, de nekik a jelenben kell megélni.
A hosszútávú stratégia témaköre kormányról kormányra visszatér. Ez már az ötvenes évektől így volt, csak akkor még három és ötéves tervnek nevezték. Mindig csodaszerként kezelték, holott arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet az akut, azonnal megoldandó problémákról. A tervciklus végére azután alig lehetett egy példányt előkotorni a fiókok mélyéről, hogy „kiértékeljük” a teljesítést. Ez részemről önkritikának is tekinthető. Joggal érhet elmarasztalás, hogy miért nem akkor voltam okos, mikor a bársonyszékben ültem. Az adott történelmi helyzetbe azonban bele kell helyezni a történéseket, amiket el szoktak felejteni. 1997 tavaszán például olajszőkítő és borhamisító csoportokkal a háttérben először vonultak tömegesen utcára a gazdák. Nem a stratégia hiányzott nekik, hanem tiltakoztak az adatszolgáltatási kötelezettségek ellen, holott látni kellett, hogy a közeledő uniós csatlakozás rendkívül precíz nyilvántartásokat követel, amelyekre el kellett kezdeni a felkészülést. A tüntetések nyomására 1997-ben az EU-konform adminisztráció megkövetelése helyett Agrár Kerekasztallal, Nemzeti Agrárprogrammal, és az úgynevezett agrártörvénnyel csitítottuk a kedélyeket, de a problémák megoldását csak elodázni tudtuk. Ezzel nem a hosszú távú gondolkodás szükségességét tagadom, hanem azt nyomatékosítom, hogy a napi problémák megoldása ennél sokkal fontosabb. A gazdát nem az érdekli, hogy mi lesz öt vagy tíz év múlva, hanem az, hogy el tudja-e adni a terményét és mennyiért, időben megkapja-e az ellenértékét, lesz-e miből megvenni a műtrágyát, vetőmagot, tud-e fizetni a benzinkútnál a gázolajért. Aki csak megjósolja, minden felelősség nélkül, hogy mi lesz a távoli jövő, de a napi problémákat elkerüli, az fél a valós gondoktól, és aligha tudja azokat orvosolni. Megjegyzendő, hogy minden beavatkozás, bármennyire is jószándékú, nemcsak barátokat, hanem ellenségeket is szül.
A gazdálkodás, vállalkozás elmélyült gondolkodást, és elemző munkát igényel. Nem meglepő, hogy a szocialista nagyüzemi gazdálkodás évtizedei alatt az egyéni gazdálkodásról és annak felelősségéről sajnálatosan leszoktatott, bérmunkássá vált valahai magyar paraszt elfelejtette a ceruza használatát. Sajnálatos módon ennek a levét ma is isszuk, illetve isszák, de különösen ittuk akkor, mikor eljött az igazság pillanata, az Unió tagjává válás. Amikor a magyar piac világpiaccá bővült egyik napról a másikra. A csatlakozási tárgyalásokon évekig bizonygattuk magas színvonalú felkészültségünket és versenyképességünket. Sajnos csak szavakban és nem tettekben. Az EU intézményrendszerének késedelmes beidegzése, a regisztráció hiányosságai és egyéb adminisztratív kötelességek, mint a támogatások előfeltételei, súlyos gondokat okoztak a pénzek időben történő lehívásához, különös tekintettel az EU utófinanszírozási rendszerére. A felkészületlenségre önhibáján kívül ráment egy miniszterünk. Ebből következik, hogy a hosszútávú stratégia mellett szükség van taktikára is, amely tartalmazza a konkrét tennivalókat. Ma aligha lehet megjósolni, hogy mi lesz például 2017 és 2020 között. Az viszont meg kell tervezni, hogy mit teszünk 2015-ig. Meg kell jegyeznem, hogy nem minden gazda felejtette el a ceruzát. Van, aki átugrotta, és számítógépre váltott. A jövőben nekik lehet bizodalmuk.
A már említett 1997. évi CXIV. törvény, illetve annak 2005 évi XXVIII. törvénnyel módosított változata kötelező jelleggel írja elő, hogy a kormány az agrárgazdaság előző évi helyzetéről köteles az országgyűlésnek beszámolni. Az 1997-ben, a fenti törvény által életre hívott Agrárgazdasági Tanács a kormány 2010 évi beszámolójához figyelemre méltó észrevételeket tett, és 14 javaslatot fogalmazott meg, melyet szerencsés lenne, ha az illetékeseknek figyelmébe vennének. Itt rövid és középtávú, tényleges problémákról van szó.
Írásomban csatlakozom az Agrárgazdasági Tanács állásfoglalásához. Ahhoz társulva, azt kibővítve szeretném felhívni a figyelmet az általam legfontosabbnak vélt további feladatokra. Teszem ezt azért is, mert a szakma szereplői gyakran úgy gondolják, hogy a feladatok megoldása az agrárpolitikában csupán tetszés és elhatározás kérdése. Azt teszünk, amit akarunk, az agrárpolitika konkrét megvalósítása jó, vagy rosszindulat, netán hangulat kérdése. Sokan, akik az adózásról csak hallottak, azt gondolják, hogy van pénz, csak nyomtatni kell, és eszükbe sem jut, hogy támogatás abból van, ha azt az adófizetőktől beszedik. Erről a gondolkodásmódról le kell szoktatni az embereket. Az adóelkerülésre kifundált őstermelő kategória nyugodtan minősíthető hungarikumnak. A behatárolt lehetőségeket, a szűk mozgásteret világosan el kell magyarázni a gazdálkodóknak és tudatosítani bennük, mert túl sok az elvárás, sőt követelés az államtól, pontosabban az adófizetőktől, megszokottá vált a másra mutogatás. A kormányt és az EU-t szidni pénzbe nem kerül, és sokak számára ezzel a probléma már meg is van oldva.
Élelmiszergazdaságunk előrehaladása elsősorban a fejekben dől el
Még mielőtt végleg elfeledtetnék, be kell mutatni a nagyüzemi gazdálkodás eredményeit, a világszinvonalú termelési rendszereket, melyek az ország legeldugottabb területein általánosak voltak, és nem utolsó sorban azt a szociális hálót, amelyet azóta sem tudtak pótolni. Tájékoztatni kell a lakosságot, különösen a fiatal korosztályt, hogy a nagyüzemi gazdálkodás tette lehetővé a nyugdíj bevezetését a termelőszövetkezeti parasztság számára. Ha ez nem történt volna meg, vajon miből élne a falvak idős generációja? Be kell mutatni a sajátos magyar modellt, amelynek jelentős országok a csodájára jártak, amely a háztáji gazdaságokat integrálta, és gazdaggá tette azokat, akik szerettek dolgozni. Ekkor szűnt meg az alvég és felvég kasztrendszere. Ekkor épültek újjá a falvak, tűntek el a cselédlakások, épültek át garázsokká a korábbi pajták és istállók a házak mögött, és ekkor tudták egyetemekre küldeni a gyerekeiket a parasztok. A szakmunkások képzése természetes volt. A Lajta-Hansági Állami Gazdaságban például három helyen folyt gépszerelő szakmunkásképzés előadótermekkel, kollégiumokkal, és a legkorszerűbb technikák helyszínen történő gyakorlati elsajátításával, végül munkahelyek biztosításával. Ez jellemző volt a korszakra. Hol vagyunk ma ettől? Ma azt panaszolják és tanítják, hogy a parasztokat beverték a szövetkezetbe, lovukkal, boronájukkal együtt. Arról nem szól a fáma, hogy az unokáik már olyan traktorokat és kombájnok vezettek a tsz-ben, melyek fülkéje semmiben sem különbözik egy luxusautóétól, televízióval, GPS-el, mobiltelefonnal, rádióval felszerelve. Jó lenne ezt ma is megközelíteni. Nem titok, hogy ebben pártutasítások is szerepet játszottak. Ma a pártutasítások teljesen más irányúak. A fiatal korosztály a múltról szinte semmit nem hall, nem tud, így könnyen megtéveszthető.
Az élelmiszer stratégiai termék, melyet vidéken kell megtermelni
Ebben a témakörben nem mellőzhető a mezőgazdaság, feldolgozóipar, és a kereskedelem, mint termékpálya összefüggéseinek vizsgálata. Nem elég kiragadni valamelyiket közülük, mert egyik következik a másikból. A termelés célja viszont a végtermék értékesítése, még pedig minél nagyobb hozzáadott érték realizálása mellett. Az árhoz bevételként kapcsolódik a támogatás számos formája, amely Európában bevett gyakorlat. Ezeknek kell biztosítani a bővített újratermelés, de legalább a fenntarthatóság forrásait.
Tudatosítani kell, hogy a mezőgazdasági termelés szolgálja ki az élelmiszeripart, az élelmiszeripar pedig a kereskedelem, illetve a fogyasztók igényeit, és nem fordítva. A kormányzatnak olyan környezetet kell teremteni, hogy mindegyik szektor találja meg a számítását. Ehhez átgondolt nemzeti támogatás és adópolitika kell. Az élelmiszergazdaság, élelmiszerellátás és a foglakoztatás érdekében a támogatásokat kiemelten a vidékre kell koncentrálni, különös tekintettel a hátrányos helyzetű térségekre. Mindennek előfeltétele a gazdák által létrehozott és működtetett szövetkezeti háttér. Ahogy ezt a politikában Károlyi Sándor gróf, majd a gyakorlatban Újhelyi Imre magyaróvári akadémiai tanár több mint száz éve sikeresen megalkották.
A régi rómaiak szerint szabad emberhez egy foglalkozás méltó, az pedig a mezőgazdálkodás. Itt említjük meg, hogy a tömegélelmezés már akkor sem volt ismeretlen fogalom. A római légiók ellátását csak szervezetten lehetett megoldani, és ezt a célt szolgálta az akkor még zöldebb Szicíliában hatalmas nagybirtokokon rabszolgákkal termeltetett gabona, amelyet gályákkal szállítottak rendeltetési helyére. Tömegélélmezés tömegtermeléssel. Ez sejteti az egyre gyarapodó népesség ellátását a távoli jövőben. Most sem kell idegenkedni tőle. Száz évvel ezelőtt a vidék lakossága nálunk is többnyire a saját maga által termelt élelmiszereket fogyasztotta. Azóta sokat változott a kép. A XX. századra alapvetően átalakult a mezőgazdaság szerepe. A városok fizetőképességüknek függvényében szívták fel a piacokra vitt naturáliákat. Ahogy a polgárosodás előrehaladt, az ipar és kereskedelem fejlődött, nagyobb tömegű élelmiszert igényelt, és azt egyre inkább feldolgozott formában. Ez a tartósítással indult, majd a konyhakész termékekben csúcsosodik ki. Feldolgozó iparágak serege jött létre, amelyek óriási koncentráción mentek keresztül. Napjainkban is ez a fő irányzat, része a globalizációnak, melyben a befektetések, a termelés, feldolgozás és értékesítés túlnőnek a nemzeti kereteken, nemzetek fölöttivé válnak. Aki ma előállít egy terméket, részévé válik a világpiacnak, nem tekinthet el annak hatásaitól. Ezeket a folyamatokat meg kell értetni, és alkalmazkodni kell hozzájuk.
A Darányi Terv bemutatásakor elhangzott, hogy Magyarország agrárország. Amennyiben ez alatt azt értjük, hogy nemzetgazdasági és társadalmi jelentősége sokszorosa a különféle területeken elfoglalt néhány százalékos részarányának, akkor fogjuk rá. A verbális kinyilatkoztatást azonban legalább ilyen mértékű odafigyelésnek, és intézkedéseknek kellene követnie. Az azért ne felejtsük el, hogy bármilyen zseniális miniszter volt Darányi, a paraszti tömegek felemelését, életszínvonalának javítását nem tudta megoldani. Másfél millió ember a jövőt nem itthon, hanem Amerikában képzelte el. Ha nem is a legmeghatározóbb, de a legfontosabb és a legsikeresebb ágazat valóban lehet, és volt is a magyar élelmiszergazdaság. Példa erre az 1965-85 közötti időszak. Kapronczai István írja: „A világháborútól a rendszerváltásig a mezőgazdaság fejlesztésében a keleti blokk országai közül hazánk jutott a legmesszebbre, amit az eredmények az európai szinttel való egybevetése bizonyított.”
Az élelmiszergazdaságnak fontos, és nem mellőzhető sajátosságai vannak. Ilyen a koncentráció, mint a versenyképesség egyik alapja. A szétszórt, sokszor felaprózott termelő egységek aligha tudnak a kihívásoknak megfelelni. Másik ilyen követelmény a szövetkezés, és egyéb integrációs formák. A közös fellépés, a termelési láncok összehangolása nélkül semmiféle természet adta előnyt nem lehet kiaknázni. Végül a termelés specializálása is itt említendő meg. Nem sokfélét kell termelni, hanem kevesebb félét, de azt a leghatékonyabban. „Rá kell állni” a legperspektivikusabb termékekre, és terjeszkedni kell a piacon. Mondhatjuk azt is, hogy ki kell szorítani a konkurenciát. Nem véletlen, hogy a multik a piaci részesedés minél nagyobb arányát akarják megszerezni. Nem csak hogy akarják, de kényszerülnek is erre talpon maradásuk érdekében. Nem árt komolyan venni a legnagyobb piacbefolyásoló országok gazdálkodóinak szemléletét, akik évszázadok óta saját zsebből gazdálkodtak, saját pénzüket tették kockára, és rákényszerültek a fenti tényezőkhöz való alkalmazkodásra. Ahhoz, hogy az őshonos fajtákat megőrizzük, nem kell az alkotmány. Ugyanakkor nemzeti érdek, hogy távol kell tartanunk őket a versenyszférától. Támogatásukkal az adófizetők is nyilván egyetértenek.
Az élelmiszertermelés húzóereje a fogyasztás. Ezen a területen az elmúlt száz évben óriási változások következtek be. A népesség koncentrálódott, hatalmas, több milliós városok és övezetek jöttek létre, amelyek kereslete a hagyományos módszerekkel nem elégíthető ki. A tömeges élelmiszer ellátás koncentrált, integrált termelést és kereskedelmet igényel. Bármennyire is elfogadjuk, hogy az agrártermelés természet-közeli tevékenység, kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a tömeges élelmiszer ellátás csak iparszerű módszerekkel történhet, ahol a kézi munkaerőt a gépi technika váltja fel. A manufakturális eszközökkel előállított termékek helyi jelentőséggel bírhatnak, ha van hagyomány, tőke és hozzáállás. A legfontosabb, hogy alkalmazkodni tudjon a vásárlók igényeihez. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magyar elsősorban az árat nézi, utána a minőséget, és kevésbé érdekli, hogy magyar, vagy külföldi a termék.
Termelési struktúránk ellentmondásai termelési viszonyainkkal
Termelési struktúránk, termelési viszonyaink alakulása sajnálatos módon nem a versenyképesség fokozására irányul. A piacokról való kiszorulásunk szemmel látható. Ezért elsősorban a versenyszféra szereplőit kell helyzetbe hozni. A kis gazdaságok támogatása csak szövetkezeteken keresztül lehet hatékony, egyébként semmiféle látszatja nincs, mint ahogy ezt a gyakorlat bizonyítja. Húsz éve toporgunk egy helyben, közben a piacoktól pedig elköszönhettünk. A gabonaexport dominanciája önmagunk becsapása, miközben a hozzáadott érték csak a szavak szintjén valósul meg. Azt hisszük, hogy mindig rekordtermés lesz?
Újkori történelmünk folyamán Magyarországra a kis és nagybirtokok egymás mellett élése volt a jellemző. A harminc-negyven év nagyüzemi gazdálkodása után az elmúlt húsz évben ugyanez a helyzet. A második világháború végéig a félfeudális nagybirtok volt a jellemző a maga kötöttségeivel, tőkehiányával. A rendszerváltás óta az állami gazdaságokból, termelő szövetkezetekből létrejött nagybirtokok szakmai, vagy pénzbefektető tőkések tulajdonában vannak. A földkárpótlás után, és esetenként még ma is sok százezer birtokról lehet olvasni, még a statisztikában is. Ideje lenne tudomásul venni, hogy a pár száz nagy gazdasági társaság mellett jó, ha 160 ezer regisztrált gazda van, aki a mezőgazdaságból él. A néhány hektáros gazdákkal nincs mit kezdeni, többnyire nyugdíjasok, akik bérbe adják földjüket, vagy valamilyen integrációban műveltetik másokkal. Néhány hektárból ugyan ki lehet egészíteni a családi jövedelmet, de megélni belőle nem lehet. Ahhoz komoly birtokra és vállalkozóra van szükség, nem a hagyományos gazdálkodóra. Sajnálatos, hogy az Unió a nadrágszíj parcellákat is támogatandónak tartja a versenyszféra rovására.
Bár ma nem nagyon esik szó róla, működik a termelőerők és termelési viszonyok összhangjának az objektív törvénye, mely az egyén és a társadalom akaratától függetlenül fejti ki hatását, méghozzá kérlelhetetlenül. A termelési technika színvonala, és működtetőjének tudása az emberiség története folyamán állandóan növekedett, és különösen felgyorsult a legújabb korban. A társadalom alkalmazkodó képessége ehhez a gyorsuláshoz sajnálatos módon enyhén szólva visszafogott. Az új technika azután robbanásszerűen tör utat magának, legázolva az elavult társadalmi berendezkedéseket. A történelem ismert korszakváltásai mellett az egyes speciális területeken is ez játszódik le. Mi magyarok nem tanultunk a történelemből, mesterien tudtunk, és tudunk foggal körömmel küzdeni elavult birtokpolitikáért, és nem tanulunk a mások hibájából. Köztudott, hogy az európai országok felaprózott birtokszerkezetét csak erős szövetkezetekkel, és az adófizetők támogatásával lehet életben tartani. Vegyük sorra! A jobbágyfelszabadítás milliókat juttatott nadrágszíjparcellákhoz. Az összes későbbi földreform-törekvés célja is ez volt. Az 1945-ös földosztás szintén nadrágszíj parcellákat osztogatott, amelyekből megélni nem lehetett. Végül a földkárpótlás is egymillió nadrágszíj parcellába torkollott. Az elmúlt két évben kormánypolitika volt ezek megerősítése, aztán hirtelen győzött a nagyüzemi lobbi, és ment az államtitkár. Napvilágot látott az, amit mindenki tudott: a mezőgazdasági követeléseket nem a parasztság fogalmazza meg, hanem egy szűk mezőgazdasági vállalkozó réteg. A külföldiek földszerzési tilalma elleni állandó tüntetés is tőlük indul ki. Így tudják azután ők megszerezni a földeket abban a reményben, hogy később majd komplett gazdaságokat adhatnak el, természetesen külföldieknek. Ma már a falvak többségében néhány nagyobb vállalkozónak a kezében van a föld, de ami ennél fontosabb, a műveléshez szükséges technika, mely eredetileg a nagyüzemekből került a birtokukba. Akkor, amikor harminc év sikeres, versenyképes, szocialista nagyüzemi mezőgazdálkodását a rendszerváltás során politikai alapon fölszámolták, és az emlékét is el akarják törölni. Most pedig főként olyanok kritizálják, akik akkor még nem is éltek. Akiknek fogalmuk sincs a termelési rendszerekről, arról a szociális hálóról, amely messze megelőzte az EU vidékfejlesztési koncepcióját. Meglepődve olvasom a legújabb vidékfejlesztési stratégiát, amely nem más, mint a langyos víz felfedezése. Persze újszülötteknek minden vicc új.
A szocialista nagyüzemi gazdálkodás a legkorszerűbb termelési rendszereit és technológiáját tette általánossá, és juttatta el az ország legeldugottabb területeire is. Kiképezte hozzá a specializált munkaerőt is. A társadalmi berendezkedéssel viszont összeütközésbe került, mert egy dolgot nem vett figyelembe: az anyagi érdekeltséget, a magántulajdon felhajtó erejét, amely a vállalkozó szellem bölcsője. Az összhangot sajnos nem sikerült megteremteni. A szövetkezetek dolgozóit nem tette tulajdonossá a rendszerváltás, például részvénytársasággá alakítással. Helyette a földeket elárverezték, a hatalmas értékű működő vagyont széthordták. Ez olyan politikai bűn volt, amelyet nem lehet helyre hozni, jöhet bármilyen kormány. A magyar élelmiszergazdaság a finánctőke szabad prédájává vált. A pénzbefektetők egy része kiszipolyozza a birtokot. Persze akad példa arra is, hogy a befektető a világ legkorszerűbb technikáját vezeti be a teljes termékpályára, óriási koncentrációt és piacszerzést valósítva meg. A magasa színvonalú technika az élőmunka jelentős kiszorítását hozza magával. Téves az a nézet, hogy a korszerű élelmiszergazdaság munkaerőt, főleg képzetlen munkaerőt szív fel.
Eklatáns példa a cukoripar ködösítése. Magyarország a csatlakozáskor az EU-tól a gyárak, illetve a cukorrépa termelők ingyen megkapták a 450 ezer tonnás cukorkvótát. Ezt azután pár év múlva önként és dalolva jó pénzért visszavásároltatták az EU-val. Melyik cukorrépa termelő gazda dicsekszik azzal, hogy mennyi pénzt vett fel az eladott kvótáért? És a közvéleménynek miért úgy tálalják, hogy az EU számolta fel a magyar cukorrépa termesztést? Miért nem a cukorrépa termesztéssel foglalkoznak? A kis gazdaságok a cukorrépa termelésben labdába sem rúgnak. Megfelelő táblamérettel, öntözött körülmények között, és a legjobb talajainkon van csak némi esélyünk. Ami a munkaerő felhasználást illeti, a franciák 1960-ban egy tonna cukorrépa előállításához 60 perc élőmunkát használtak fel. Ezt 2010-re sikerült 5 percre leszorítani. És akkor még nem szóltunk az olcsó nádcukorról.
A régi Bábolnán az agrármérnökök fontos eszköze volt a stopperóra. Folyamatosan mérték, hogy mire, mennyi élőmunka ráfordítás szükséges, és hasonlították össze az USA adataival. A kukorica termesztésében például ostromolták a világpiacot uraló amerikaiak rekordjait. Hol van már az idő, amikor az egy főre jutó gabona, illetve sertés és baromfihús tekintetében Magyarország dobogós helyen állt? Ma ilyen bemutató gazdaságok nem léteznek.
Sajnálatos, hogy az a tizennégy tartós állami tulajdonba sorolt neves állami gazdaság, amely nagyüzemi technológiák kipróbálására, génmegőrzésre, szakmai gyakorlatra, és még sok más közcélra szolgáltak volna, és törvény védte a privatizációtól, mindennemű versenykiírás nélkül pénzbefektetők tulajdonába került, így értelemszerűen nem feladat, hanem profitorientálttá vált. A HVG-ből ismert, hogy a nagyobbak egyenként évi közel fél milliárd forint földalapú támogatást kapnak, amellyel elszámolni nem kell, a pénz sorsa üzleti titok. Tipikus esete annak, mikor valaki vizet prédikál, és bort iszik. Miközben a gazdákat a kisüzemek káprázatos jövőjével ámították, és nyúlták le a voksaikat, kalap alatt hatalmas, több ezer hektáros holdingokat hoztak létre hitelből, több évtizedes lejáratú bérleti joggal megtámasztva.
A még állami tulajdonban lévő földek hasznosításából nem szabadna kihagyni olyan, ha úgy tetszik kísérleti gazdaságok létrehozását, ahol a mezőgazdászok gyakorlati képzése, és a tudományos kutatások kipróbálása történik. Ebben a szakmában ugyanis ezeknek az ismereteknek kiemelt szerepe és hagyománya is van.
Ne higgyük, hogy azt csinálunk, amit akarunk
Mivel egyre többen kovácsolnak politikai tőkét EU ellenes megnyilatkozásokból, minden lehetséges eszközzel és sürgősen tudatossá kell tenni, hogy mit követel meg a WTO, illetve mit követel, és mit nyújt a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió. A lakosság erről keveset tud, mert a kedvezményezettek erről általában hallgatnak, ritkán dicsekszenek a felvett összegekkel. Így azután ellenségképet lehet formálni azokról a szervezetekről, ahonnan a pénzt várják. Az mellett, hogy ez inkorrekt, figyelmen kívül hagyja, hogy a másik oldalon sokat próbált profik ülnek, akiktől aligha várható el tolerancia az ilyen viselkedéssel szemben. A levét végül a magyar gazda fogja meginni.
Az egyébként kaotikus világpiacot nemzetek fölötti szervezetek próbálják kordában tartani. A WTO (Világkereskedelmi Szervezet) tagjai közt találjuk szinte valamennyi országot. Ez a szervezet határozza meg a világkereskedelem alapvető szabályait. Ezek be nem tartása súlyos szankciókkal fenyeget. Ezt is tudatosítani kell a gazdálkodókkal, mert a nyilatkozataik azt mutatják, hogy többnyire fogalmuk sincs arról, hogy mit szabad, mit lehet, és mit nem. Európában a piacok szabályozásában az Európai Unió előírásai a mérvadók. A WTO a gazdag, tőkeerős országok számára kedvező szabad kereskedelem szószólója. Az EU viszont protekcionista agrárpolitikával védi a tagországok atomizált, ezért kevésbé versenyképes farmgazdaságainak érdekeit. A két irányzat ellentmondásai folyamatos vitákban öltenek testet. Magyarország rövid, illetve középtávú érdeke a protekcionizmus fenntartása, éppen versenyképességének gyengesége miatt. A magyar agrárdiplomácia a franciákhoz kapcsolódva folyamatosan lobbizik azért, hogy a jelenlegi támogatási rendszer és protekcionizmus hosszabb távon is maradjon meg az EU-ban. A protekcionizmus egyébként általában is a gyengeség jele. A védettséghez körömszakadtáig ragaszkodunk, miközben egyesek ki akarnak lépni, és égetik a zászlót. Látni kell azonban, hogy a piaci védettség nem növeli a versenyképességet, és ez hosszabb távon további leszakadást jelent a világpiacon. Az Európai Unió összességében még ebben a védett stádiumban van.
Ami az agrárdiplomáciát illeti, jobban tenné, ha folyamatosan követelné, hogy csak onnan szabadjon élelmiszert behozni az Unióba, ahol az uniós követelményeket betartják. Ez ellen a WTO-nak sem lehet kifogása. Nem elég egy élelmiszerre ráírni, hogy „Európai Termék”, azt is fel kell tüntetni, hogy melyik termelőtől került a piacra. Tűrhetetlen, hogy míg EU-n belül rendkívül szigorúak a követelmények, addig tengeren túlról, és egyéb helyekről behoznak termékeket, ahol ezekre a követelményekre fittyet hánynak. Így természetes, hogy versenyelőnyben vannak, csakúgy, mint a hazai fekete gazdaság. Nem meglepő, de figyelemre méltó, hogy a brazil gazdaság a közelmúltban lekörözte Angliát, és az EU összességében is lemarad a piaci versenyben. Az Unió magyar agrárdiplomatáinak ezekre a dolgokra kellene összpontosítania, nem a belpolitikai ellenségeskedés továbbfolytatására Brüsszelben. Ez végül úgy végződik majd, mint a catalaneumi csata, ahol a halott római és hun katonák az égben is tovább folytatták egymás öldöklését.
Azt is el kell mondani, hogy az Unió nem a gazdákért jött létre! Azért fejlődött ki, hogy ma már fél milliárd polgárát el tudja látni legkülönfélébb termékekkel és szolgáltatásokkal. A szabad tőkebefektetés és piaci verseny gondoskodik arról, hogy az tudjon eladni, aki a legjobbat, a legolcsóbbat kínálja. Az árak leszorításáról az áruházláncok gondoskodnak. Alapelv a verseny tisztasága és az azonos lehetőségek. Nemzeti támogatás csak kivételes esetekben adható, és az Unió hozzájárulásával. Ez nem azt jelenti, hogy a gazdák kiszolgáltatottak, meg hogy az EU rabszolgái. A nyugati gazdák ez ellen szövetkezéssel, és elkötelezett érdekvédelemmel sikeresen tudnak szembeszállni. Nálunk se szövetkezet, se érdekvédelem. Az, hogy egyesek a volt magyar termelőszövetkezet lekolhozozzák, a politikai bűnözés kategóriájába tartozik. Az EU pedig nem cél, hanem eszköz a lakosság olcsó és biztonságos élelmiszer ellátására, és a vidék fenntarthatóságára!
Tudatosítani kell, hogy az árakat nem mi diktáljuk. A világpiac a mi nyitott gazdaságunkat sok tekintetben meghatározza. Az árak a külpiacokon, számos esetben a tőzsdéken dőlnek el. Egyidejűleg a kormányoknak megtiltják a piacok befolyásolását, a verseny tisztaságát negatívan érintő bármilyen közvetlen, vagy közvetett támogatást, hogy az esélyek lehetőleg egyformák legyenek. Azon a jogcímen, hogy a külföldi árút ki kell tiltani, mert olcsóbb mint a magyar, az EU-ban inkább nevetséges, mint lehetséges. Azt pedig, hogy a magyar termékek csodálatosak, külföldről pedig szemetet hozunk be, addig szajkózzuk, hogy végül magunk is elhisszük. Ez a szemlélet aláássa a minőségre való törekvést és a versenyképességet. Körül kell nézni! A beharangozott gazda üzletek mind megbuktak, kínálatuk a minimum követelményeknek sem felelt meg.
Magyar sajátosság, hogy ami számunkra kedvező az Unióból, azt követeljük, a pénzt felvesszük, és csendben vagyunk. Ami viszont kötelezettséggel jár, azt hangosan kritizáljuk, és ki akarunk bújni alóla. A polgár pedig nézi, hogy miként tüntetnek még több pénzért az ő adójából támogatott traktorokkal.
Idehaza divat mostanában belső problémáink elkendőzésére az EU-t okolni, amely minket gyarmatosítani akar. Régi recept, de sajnos az emberek hajlamosak is ezt elhinni. Egyébként nem kötelező az EU tagjának lenni. A Lisszaboni Szerződés óta ki lehet lépni, senki sem fog bennünket marasztalni. Lehet népszavazást is tartani. Egyet nem lehet: a következményeket nem felmérni, illetve azokat elhallgatni. Kilépés esetén ugyanis vissza lehet állítani a vámhatárokat, meg lehet vámolni az importot. A vámosok biztosan örömmel foglalják majd el régi bódéikat, és turkálnak majd a táskánkban. De a mi termékeinket is meg fogják vámolni a vevő országok. A mezőgazdasági termelés 25-30 %-a külföldre megy. Ne felejtsük el, hogy 2011 gabonaexportjával értünk el kimagasló pozitív egyenleget külkereskedelmi mérlegünkben. Nem tudom, milyen sikerrel szerepelnénk a világpiacon vámokkal megdrágított árúinkkal. Egyébként tőlünk is csak akkor vesznek, ha mi is veszünk tőlük, a dolgok kölcsönösek. Ha egyesek úgy gondolják, hogy az exportra nincs szükségünk, akkor ennyivel csökkenteni kell a mezőgazdasági termelést. A gazdálkodók ilyen százaléka hol fog más munkahelyet kapni vidéken? Vagy ha a gazdáknak nincs szükségük a földalapú támogatásokra, akkor azt nem kell elfogadni. Az egyéb támogatásokról nem is beszélve. Kilépés esetén néhány milliárdot valószínűleg vissza is kellene fizetni. Az EU az elmúlt évben közel 4,5 Milliárd euroval többet fizet ki nekünk, mint amennyit mi fizetünk be az EU költségvetésébe. Ez mintegy 1200 Milliárd forint a javunkra. Rendkívül naiv, aki ezt az összeget a hazai adófizetőktől várja, miből gondolja, hogy lesz rá forrás, és azt a mezőgazdaság kapja?
Miért halljuk állandóan, hogy alultámogatottak vagyunk az EU-ban? Magyarország hektáronkénti földalapú támogatottsági szintje elérte a régi tagországok átlagát, és már teljes egészében EU forrásból származik, nem kell a hazai költségvetésből kiegészíteni. A földalapú, helyesebben szólva jövedelempótló támogatás a gazdaság életben tartását szolgálja. Aki látott már nyugaton farmot, talán elfogadhatja, hogy egy ilyennek a fenntartása többe kerül, mint egy magyar parasztportáé. Ennek ellenére tanult termelőktől is folyamatosan halljuk, hogy a nyugati farmerek sokszoros támogatást kapnak. Egyébként a fiatalabb korosztályt is meg kell győzni, hogy kilépésünk esetén nem kell külföldre utazgatni, mert mint nem európai állampolgárok számára a szabad munkavállalásnak és külföldi tanulásnak befellegzett, teljesen feleslegesen gyötrik magukat holmi nyelvtanulással. Cinikusan hangzik, de ez lenne a valóság.
Úgy tűnik, a kormánynak is elmagyarázta valaki ezeket a dolgokat, mert bizonyos pálfordulással ugyan, de aláírta azt a paktumot, melyben kötelezi magát az Unió pénzügyi játékszabályainak betartására, és irányt vett, hogy ne csak a vámunió, hanem egy sokkal szigorúbb politikai unió tagjai maradhassunk. Elsősorban nem az Unió, hanem Magyarország elemi érdeke az elvárt, és tartós makroökonómiai stabilitás, mint a nemzetgazdaság fenntarthatóságának záloga. Ezeknek a témáknak őszinte nyilvánosságra hozása a politikusok kötelessége, mert még a végén tényleg elhisszük, hogy az Unión kívül is van a keresnivalónk.
Vannak, akik népszavazást tartanának tagságunk ügyében. Ezt is lehet, de nem azt kell megkérdezni az emberektől, hogy kilépjünk-e az Unióból, hanem azt, hogy kell-e a hektáronkénti több tízezer ezer forint támogatás, amely most nem hogy adható, hanem jár, és el sem kell vele számolni? Kell-e külföldi munka és tanulási lehetőség a fiataloknak, vagy megszűnjön a külföldi munkavállalás lehetősége és maradhatnak itthon munkát keresni? Akarják-e, hogy export termékeinket megvámolják a vevő országok? Ne kerteljünk! Ki kell mondani, hogy nincs jövőnk az Unión kívül.
Agrárorientált pénzpolitikára, még inkább agrárbankra van szükség
Érvényre kell juttatni, hogy bár a Magyar Nemzeti Bank a monetáris politikát irányító, kormánytól független, szuverén szervezet kell, hogy legyen. Ez elemi, hoszzútávú nemzetgazdasági érdek. Ágazati különbségek azonban itt sem hagyhatók figyelmen kívül. Az élelmiszergazdaságot, mint a külkereskedelemben jelentős szerepet játszó ágazatot helyzetbe lehet hozni, vagy partvonalon kívülre lehet helyezni az árfolyam politikával. Erős túlzással szólva aki exportált, az tönkrement, aki importált, az jól járt. Ezzel a külföldi munkaerőt fizettük meg, idehaza pedig a munka világa sokak számára elérhetetlenné vált. Az árfolyamokért azonban a politikusok nyilatkozatai is felelősek. Egy félresikerült mondat milliárdokat vesz ki az emberek zsebéből.
A fiskális politikában viszont, amely kormányfeladat, fel kell számolni a közteherviselés semmibe vételét, és könyörtelennek kell lenni a fekete gazdaságban meggazdagodókkal szemben, mert arányos közteherviselés nélkül nincs demokrácia.
A rendszerváltás utáni első miniszterelnök némi meglepetésre megjelent egy nagyszabású agrár rendezvényen, hogy tompítsa a nagyüzemek iránt szított egyre erősebb ellenszenvet, zöldbárózást. Szerény személyem tette a javaslatot, hogy a számos kereskedelmi bank mellett indokolt létrehozni egy agrárbankot, amely kimondottan a mezőgazdasági termelést finanszírozná. Tekintettel lenne a magas tőkeigényre, a hosszú termelési ciklusokra, a készletezési kényszerre, és egyéb olyan dolgokra, amelyek az élő anyaggal, mint munkatárggyal és munkaeszközzel kapcsolatosak. Természetesen ez a bank egyben ellátná a mezőgazdaság biztosítási ügyeit, beleértve a gépjárművek biztosítását is, a gazdák folyószámla vezetését, és mindennemű egyéb banki szolgáltatásokat, nemcsak a mezőgazdaság, hanem bárki számára. A bank a mezőgazdaságban érdekeltek részvénytársaságaként működne, és a nyereséget a mezőgazdaságon belül tartaná, és osztalékot is fizetne. Vezetőit a részvénytulajdonosok választhatnák, illetve válthatnák le. Az ilyen bankok egyes országokban óriási hatalommal rendelkeznek. Az USA-ban bevett gyakorlat ezek kiváló működése. A miniszterelnök válasza az volt, hogy nem érdemes a dologgal foglalkozni, mert ettől még nem lesz több pénz. Így aztán érdektelen pénzintézetek és biztosító társaságok kényük-kedvük szerint veszik ki a pénzt a gazdálkodók zsebéből. Olyanok, akiknek semmi közük a mezőgazdasághoz, mert a magántulajdonosok profitéhsége a motiváló tényezőjük. Egy agrárbank létrehozása a magyar gazdálkodók elemi érdeke, és ezt ki kell követelni.
Az adófizetők pénze és türelme
Helytelen az a magatartás, amelyben a piac szereplői az államtól, vagy az EU-tól követelnek támogatást, mint legtermészetesebb járandóságot. A támogatást ugyanis nem az állam, vagy az EU adja, hanem az európai és magyar adófizetők, akik előbb-utóbb tiltakozni fognak a mezőgazdaság jelenlegi támogatási formái miatt. Ez a folyamat Európában már elindult, és egyre nehezebb lesz elfogadtatni az adók olyan felhasználását, melyek nem hozzák meg a várt eredményt. Számolni kell azzal is, hogy a megszorító intézkedéseket elszenvedve az adófizetők keményen számon fogják kérni, hogy miként hasznosul az adójuk. Az EU-ban néhány nagy befizető ország, illetve annak adófizetői már megkezdték követelni a direkt támogatások megszüntetésért, és hasznosabb célokra fordítását. A magyar agrárdiplomácia körömszakadtáig ragaszkodik a közvetlen támogatások fenntartásához, ami természetesen érthető, mert ezek nélkül a kis gazdaságok nem tarthatók fenn sem nálunk, sem Európában. Ennek egyenes következménye, hogy a hatalmas farmokkal rendelkező tengerentúli országok, de Ukrajna, Oroszország is megállás nélkül terjeszkednek a világ élelmiszer piacán. Csak ez utóbbi két ország, amely néhány éve még importált, ma 40-60 milló tonna kukoricát tud exportálni. Ezekkel kell versenyeznünk.
Külön érdekesség, hogy az bioetanol jövedéki adóját 75 forinttal megemelték olyan politikusok, akik valószínűleg nem tudják, hogy az kukoricából készül. Így hát mint üzemanyag versenyképtelen lett. Állat nincs, ami a kukoricát megegye, marad a piaci verseny a nagy termelőkkel. Mivel a családi gazdák is gabonát termelnek, nem mást, jövőjük enyhén szólva is aggodalomra ad okot. Nem mindig lesz rekordtermés. Előrelátásnak nyoma sincs a jelenlegi magyar agrárpolitikában. Az illetékesek homokba dugják a fejüket az helyett, hogy körülnéznének. Az agrárlakosság számára "Kert-Magyarország", meg családonkénti kecske és kocatartás víziója körvonalazódik, naposcsibe osztogatással fűszerezve. Megjegyzem, hogy víziói általában a súlyos betegeknek vannak. Egy porta-egy koca. Hozzá kell tenni, hogy belterületeken az állattartást az önkormányzatok már régen vagy megtiltották, vagy korlátozták. Az, hogy még számos helyen nevelnek sertést disznóölés céljából, az hagyományápolás vagy hobbi, esetenként jobb módúak státusszimbóluma, amely inkább vásári látványosság, és a turisztika eszköztárába tartozik, nem az agrárpolitikáéba. Ideje lenne a hobbi mezőgazdálkodást az árutermeléstől különválasztani.
A fiskális politika egyik feladata az adóztatás. Pontosan ki kell mutatni, és nyilvánosságra kell hozni, hogy a mezőgazdasági termelők különböző rétegei milyen mértékben vesznek részt a közteherviselésben. Itt ugyanis óriási a ködösítés. A kormány kétharmados többsége birtokában vezesse be a földadót, és ezzel öntsön tiszta vizet a pohárba. Ez sem új találmány, volt idő, amikor bizonyított. Bevezetése nem lenne népszerű sokak számára, de célravezető, mert nem kikerülhető. A sokféle, kijátszható adófajtát sok tekintetben ki lehetne váltani vele.
A Humán erőforrás, pazarlás és hiány
A rendszerváltás a mezőgazdaságban felhalmozott hatalmas szellemi tőkét kidobta az ablakon. A nagyüzemekben némi túlzással csak specialisták dolgoztak. Az állattenyésztésben például külön szakma volt a takarmányozás, inszeminálás, elletés, a malac vagy borjú gondozás, növendékállat tartás, fejés, hizlalás. A növénytermesztésben gépszerelők, traktorosok, kombájnosok, növényvédők, szállítók képeztek külön szakmákat. A lista ennél sokkal szélesebb. Megemlítendők a könyvelők, bérszámfejtők, statisztikusok, pénzügyesek, mint specialisták. Ezek egyik napról a másikra váltak feleslegessé, részei lettek annak a 600 ezer embernek, amely a nagyüzemek megszűnésével elveszítették a munkájukat. Szakmájuknak mint önálló gazdálkodók alig vették hasznát, mert ott mindennel kellett foglalkozni. A gazdaképzés persze elmaradt.
Helyre kell végre tenni a humán erőforrások kezelését. Sajnálatos módon az oktatás és a munkaerő-piac igénye továbbra sincs köszönő viszonyban egymással. A felsőoktatási kvóták felosztásában például semmiféle ésszerűség nem fedezhető fel, sokkal inkább szubjektív tényezők figyelhetők meg a háttérben. Esetenként összeköttetésekről szól a fáma. Arról, hogy az agrárképzésben részt vevők hol kapnak munkát, becslések sincsenek, de a tapasztalat azt mutatja, hogy tömegesen kénytelenek elhagyni a pályát. Amennyiben a kisüzemi, ha úgy tetszik, családi gazdálkodásra épít az ország, akkor tudomásul kell venni, hogy felsőfokú végzettségű emberekre ezen a területen alig van szükség. Különösen illúzió az elhelyezkedés hiányos gyakorlati ismeretekkel. Az oktatás hiányossága, hogy az Unió agrárrendtartását nem ismerik sem a tanulók, sem a gazdák. Erről számtalan nyilatkozatuk tanúskodik.
Az Európai Unióval kapcsolatos ismereteket már az általános iskola felső tagozatától be kell vezetni. Ezen a területen az egyetemet végzettek között is a tájékozatlanság, sőt a tudatlanság tetten érhető, melynek következtében gyakran illetik téves vádakkal az Uniót.
Alig esik szó a szövetkezetpolitika oktatásáról, pedig legalább olyan fontos tudnivaló, mint a szántás-vetés. Kevesen tudják, hogy a már említett Ujhelyi Imre magyaróvári akadémiai tanár volt a tejszövetkezetek megteremtője, melyek már az 1800-as évek végén olyan sikeresen működtek, hogy rivalizálni tudtak a Habsburgok magyaróvári nagybirtokának kimagasló tenyészeteivel. De azt se felejtsük el, hogy a szövetkezeteket először a magyarlakta Szigetközben próbálta megszervezni, eredménytelenül. Ekkor tette át működése színhelyét németlakta falvakba, főként a mai Burgenlandba, ahol azonnal termékeny talajra talált. A burgenlandiak nem is tudják elképzelni a gazdálkodást szövetkezetek nélkül. Bár már állatokat nem tartanak, de a zöldség és szőlő termelés-feldolgozás magas színvonalon, szövetkezeti alapon működik, a gazdák legnagyobb megelégedésére. Ma Ujhelyiről külön szoba emlékezik meg a mönchofi (volt Barátfalva) skanzenben. Nem kell messzire menni tapasztalatokat gyűjteni, de a magyar hagyományokat sem kellene kitörölni az emlékezetből. Miért romboljuk le mi a rosszal együtt a jót is? Nem hiszek abban, hogy ez nemzeti sajátosság. Inkább a közoktatás súlyos hibája.
Ami a foglalkoztatást illeti, minden olyan nézet, amely szerint a felesleges, főként képzetlen munkaerőt majd a mezőgazdaság felszívja, csak olyanoktól származhat, akiknek fogalmuk sincs a jelen és jövő mezőgazdaságáról. A kormány feladata a vidéken ipari, feldolgozó és szolgáltató munkahelyek teremtésének maximális elősegítése, működési feltételeinek biztosítása. Azok képesek ugyanis munkahelyeket teremteni. Támogatásuk legalább olyan fontos, ha nem fontosabb, mint magának a mezőgazdaságnak a támogatása. Emlékezzünk a termelőszövetkezetek különféle nem mezőgazdasági mellékágazataira, amelyet akkoriban alaptevékenységen kívüli tevékenységnek neveztek. Végül már olyan nívón dolgoztak, hogy a sok helyen silány vidéki ipar versenytársaivá váltak, kihasználták a hiányzó termékek iránti igényt, és általában is, de különösen holt szezonban jelentős foglalkoztatást és többlet keresetet biztosítottak. Ezeket a tevékenységeket kell vállalkozások formájában visszahozni. Ma már hiányról nem beszélünk, mert amit mi nem termelünk meg sokszor kényelmi okok miatt, tékozló módon behozzuk külföldről.
Befejezésül meggyőződésem, hogy a gazdákat a napi problémák, konkrétumok érdeklik, ezekre kell választ adni. És ez a válasz ne attól függjön, hogy merről fúj a szél.
Felhasznált irodalom
Az Európai Bizottság javaslatai a 2013 utáni KAP szabályozására MOSZ hírlevél 2011/9
Budai-Sántha, A.: (2010) Vannak még illúzióink Gazdálkodás 2010/2
Darányi Ignác terv, A nemzeti Vidékstratégia (2012-2020) Vidékfejlesztési Minisztérium kiadványa (2012)
Kapronczai, I. (2011) A magyar agrárgazdaság az EU csatlakozástól napjainkig „Klíma-21” füzetek 66.szám
Kapronczai, I. (2011) A magyar agrárgazdaság napjainkban Gazdálkodás 2011/7
Nagy,F.: (2007) Az élelmiszergazdaság zavarai Gazdálkodás 2007/6
Nagy, F.: (2010) Régió és világpiac az élelmiszergazdaságban Középeurópai Közlemények 2010/1 Szeged
Nagy,F.: (2009) Húsz évvel az EU előtt. Vidékfejlesztés az állami gazdaságokban Agrártörténeti Szemle 2009/2
Nagy, F.: A földbirtokpolitika szerepe Magyarország társadalmi-gazdasági fejlődésében Könyvrészlet. Pécsi Tudományegyetem (2011)
Popp,J.: (2012) A mezőgazdaság jövője és a jövő mezőgazdasága Agrofórum 2012/1
Popp,J.: (2011) Lehetőségek és kihívások a magyar élelmiszergazdaságban „Mag” Arany Évkönyv
Popp,J.-Székely, Cs.: (2011) Az Agr.gazd Tanács állásfoglalása a 2010 évi helyzetről Gazdálkodás 2011/7
Somogyi, N. (2012) Francia nem a liberalizálásra Magyar Mezőgazdaság 2012/1
