Laudato si’ – az enciklika ismertetése

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-az-enciklika-ismertetese

2015. június 18

A Szentszék ismertetőt készített az újságírók számára a Laudato si’ kezdetű enciklikáról. Ennek magyar fordítását Vertse Márta, a Vatikáni Rádió magyar műsorának nyugalmazott felelős szerkesztője készítette. A Vatikáni Rádió honlapján megjelent sajtóanyagot tesszük közzé.

Összefoglaló áttekintés

„Milyen világot szeretnénk továbbadni azoknak, akik utánunk jönnek, a felnövekvő gyermekeknek?” (160. pont) Ez a válaszra váró kérdés áll aLaudato si’, Ferenc pápa a közös otthon gondozásáról írt, várva várt enciklikájának középpontjában. A szöveg így folytatódik: „Ez a kérdés nem csak a környezetre vonatkozik elszigetelt módon, mert nem lehet részlegesen feltenni a kérdést.” Ez elvezet bennünket ahhoz, hogy feltegyük a kérdést a lét értelmét, a társadalmi élet alapját képező értékeket illetően: „Miért jöttünk erre a világra? Milyen célért dolgozunk és küzdünk? Miért van ennek a földnek szüksége ránk?”: „Ha nem tesszük fel ezeket az alapvető kérdéseket – mondja a pápa –, nem hiszem, hogy az ökológiával kapcsolatos aggodalmaink jelentős hatásokat érhetnek el.”

Az enciklika Szent Ferenc fohászából kölcsönzi címét: „Laudato si’, mi’ Signore”, „Áldott légy, Uram!”, ami a Teremtmények énekében (Cantico delle creature) emlékeztet rá, hogy a föld, közös otthonunk, „egyben nővérünk is, akivel osztozunk a létben, olyan, mint egy szép anya, aki karjai közé zár minket” (1.). Mi magunk is „földből vagyunk” (vö. Ter 2,7). Maga a testünk is a bolygó elemeiből épül fel, levegője adja lélegzetünket, vize éltet és felüdít” (2.).

Most ez a rossz bánásmódban részesülő, kirabolt föld panaszkodik (2.), és fojtott kiáltásai egyesülnek a világ minden magára hagyatott emberének kiáltásaival. Ferenc pápa arra szólít, hogy hallgassuk meg e kiáltásokat, mindenkit és minden egyes személyt – egyéneket, családokat, helyi közösségeket, nemzeteket és a nemzetközi közösséget – „ökologikus megtérésre” buzdítva Szent II. János Pál kifejezése szerint, vagyis „váltsunk irányt”, magunkra vállalva a „közös otthon gondozására” irányuló elkötelezettség szépségét és felelősségét. Egyidejűleg Ferenc pápa elismeri, hogy „növekvő érzékenység tapasztalható a környezet és a természet gondozását illetően, és érlelődik egy őszinte és fájdalmas aggodalom az iránt, ami bolygónkon történik” (19.), feljogosítva a reménnyel teli tekintetre, amely áthatja az egész enciklikát és mindenkinek világos és reménnyel teli üzenetet küld: „Az emberiségnek még megvan a képessége arra, hogy együttműködjön közös otthonunk építésében” (13.); „az emberi lény még képes arra, hogy pozitív módon lépjen közbe” (58.); „nem veszett el minden, mert az emberi lények, akik képesek a végsőkig lealacsonyítani önmagukat, arra is képesek, hogy önmagukat felülmúlják, visszatérjenek a jó választásához és újjáéledjenek” (205.).

Ferenc pápa természetesen a katolikus hívekhez fordul, idézve Szent II. János Pál szavait: „a keresztények különösen érzik, hogy feladataik a teremtett világban, kötelességeik a természettel és a Teremtővel szemben hitük részét alkotják” (64.), de felkínálja, hogy „különösképpen párbeszédbe lépjen mindenkivel, közös otthonunkat illetően” (3.): a párbeszéd végighalad az egész szövegen, és az ötödik fejezetben a problémákkal való szembenézés és megoldásuk eszközévé válik. Ferenc pápa kezdettől fogva emlékeztet rá, hogy „más egyházak és keresztény közösségek – mint ahogy más vallások is – mély aggodalmat éreznek és értékes megfontolást fejtettek ki” az ökológia témáját illetően (7.). Sőt, kifejezetten magáévá teszi hozzájárulásukat, kezdve „a kedves Bartholomaoisz ökumenikus pátriárkáétól” (uo.), amelyet bőségesen idéz a 8. és 9. pontokban. A pápa azután több ízben is köszönetet mond az ez irányú elkötelezettség főszereplőinek – mind egyéneknek, mind egyesületeknek vagy intézményeknek – elismerve, hogy „számtalan tudós, filozófus, teológus és társadalmi szervezet gazdagította az egyház gondolkodásmódját ezekről a kérdésekről” (7.). Mindenkit arra szólít fel, hogy ismerje el azt a „gazdagságot, amelyet a vallások nyújthatnak egy átfogó ökológia és az emberi nem teljes fejlődése érdekében” (62.).

Az enciklika útvonalát a 15. pont vázolja fel és hat fejezet bontja ki. Kiindulópontja a ma rendelkezésre álló legjobb tudományos eredmények szerinti helyzetfelmérés (1. fejezet), amelytől eljut a Bibliával és a zsidó-keresztény hagyománnyal (2. fejezet) való egybevetésig. A problémák gyökerét (3. fejezet) a technokráciában és az emberi lény túlzott önreferenciális magábazárkózásában jelöli meg. Az enciklika javaslata (4. fejezet) egy „átfogó ökológia, amely egyértelműen magába foglalja az emberi és szociális dimenziókat” (137.), amelyek felbonthatatlan kapcsolatban vannak a környezeti kérdéssel. Ennek távlatában Ferenc pápa javasolja (5. fejezet) egy őszinte párbeszéd elindítását a társadalmi, gazdasági és politikai élet minden szintjén, amely átlátható döntési folyamatokat strukturál. A pápa továbbá emlékeztet rá (6. fejezet), hogy egyetlen projekt sem lehet hatékony, ha nem élteti egy képzett és felelős tudat. Kiindulási pontokat javasol az ilyen irányú növekedéshez nevelési, spirituális, egyházi, politikai és teológiai szinten. A szöveg két imával végződik: az első osztozás mindazokkal, akik hisznek egy „teremtő és atya Istenben” (246.), a második azoknak szól, akik a Jézus Krisztusba vetett hitet vallják – ennek ütemét a „Laudato si’” refrén adja meg, amellyel az enciklika kezdődik és végződik.

A szöveg tengelyét néhány téma képezi, amelyeket különböző távlatok sokféleségében vesz fontolóra, és ez megadja a szöveg erőteljes egységét: „bensőséges kapcsolat a szegények és bolygónk törékenysége között; a meggyőződés, hogy a világban minden bensőségesen összefügg egymással; a technológiából származó új paradigma és hatalmi formák bírálata; felhívás, hogy keressük a gazdasági élet és a haladás értelmezésének egyéb módjait; minden teremtmény önálló értéke; az ökológia emberi értelme; az őszinte és becsületes viták szükségessége; a nemzetközi és a helyi politika súlyos felelőssége; a leselejtezés kultúrája és egy új életstílus javaslata” (16.).

Első fejezet – „Ami otthonunkban történik”

Az első fejezet összefoglalja a környezetvédelem témájában szerzett legfrissebb tudományos ismereteket, amelyek lehetővé teszik, hogy meghallgassuk a teremtés kiáltását, „személyes szenvedéssé alakítsuk azt, ami a világon történik, és így felismerjük, mivel tud minden egyes ember hozzájárulni (a környezetvédelemhez)” (19.). Az enciklika így veszi fontolóra „a jelenlegi ökológiai válság különböző aspektusait” (15.).

A víz kérdése: a pápa egyértelműen leszögezi, hogy „a tiszta ivóvízhez való hozzáférés lényeges, alapvető és egyetemes emberi jog, mert meghatározza a személyek életben maradását és ezért feltétele a többi emberi jog gyakorlásának”. Megfosztani a szegényeket a vízhez való hozzáféréstől annyit jelent, mint tagadni „az élethez való jogukat, amely elidegeníthetetlen méltóságukban gyökerezik” (30.).

A biodiverzitás (biológiai sokféleség) védelme: „Minden évben növény- és állatfajták ezrei tűnnek el, amelyeket nem ismerhetünk többé, amelyeket gyermekeink nem láthatnak, amelyek örökre elvesztek” (33.). Ezek nem pusztán esetleges hasznosítható „erőforrások”, hanem önmagukban véve jelentenek értéket. Ebben a távlatban „dicséretre, olykor csodálatra méltók azoknak a tudósoknak és szakembereknek az erőfeszítései, akik az ember által előidézett problémák megoldását keresik”, de az emberi közbeavatkozás, amikor a pénzügy és a fogyasztás szolgálatába áll, „azt eredményezi, hogy a föld, amelyen élünk, kevésbé gazdaggá és széppé, egyre korlátozottabbá és szürkébbé váljon” (34.).

Az éghajlatváltozás: „Az éghajlatváltozás globális problémát jelent, súlyos környezeti, társadalmi, gazdasági, elosztási és politikai következményekkel jár és az emberiség egyik legfőbb jelenlegi kihívását képezi” (25). Ha a „klíma közjót jelent, mindenkié és mindenkiért van” (23.), akkor megváltozásának legsúlyosabb hatása a legszegényebbeket sújtja, de sokan, „akik nagyobb gazdasági vagy politikai erőforrással és hatalommal rendelkeznek, úgy tűnik, hogy főleg a problémák álcázására vagy a tünetek elrejtésére összpontosítanak” (26.): „ha nem reagálunk testvéreink e drámájára, az annak a jele, hogy elveszítettük a felebarátaink iránti felelősség érzését, amely minden civilizált társadalom alapja” (25.).

Az ökológiai adósság: a nemzetközi kapcsolatok etikája keretében az enciklika jelzi, hogy létezik „egy valóságos »ökológiai adósság«” (51.), főleg észak adóssága a világ déli részével szemben. Az éghajlatváltozással szemben „sokféle szerteágazó felelősség” (52.) létezik, és a fejlett országoké a nagyobb.

Ferenc pápa tudatában van annak, hogy ezekkel a problémákkal szemben nagy különbözőségek állnak fenn, ugyanakkor mélyen érinti a „reagálások gyengesége” annyi személy és népesség drámáival szemben. Annak ellenére, hogy nem hiányoznak a pozitív példák (58.), a pápa felhívja a figyelmet „egy bizonyos ellankadásra és könnyelmű felelőtlenségre” (59.). Hiányzik egy megfelelő kultúra (53.) és az életstílusok, a termelés és fogyasztás megváltoztatására irányuló készség (59.), miközben sürgető szükség van egy olyan „normatív rendszer megteremtésére, amely [...] biztosítja az ökoszisztémák védelmét” (53.).

Második fejezet – „A Teremtés Evangéliuma”

Az előző fejezetben ábrázolt problematikák elemzésére Ferenc pápa újraolvassa a Biblia elbeszéléseit, a zsidó-keresztény hagyomány alapján nyújt összetett áttekintést és kifejti, hogy az embernek „szerfölött nagy felelőssége” van a teremtett világgal szemben, amely jelenti a minden teremtmény közötti bensőséges kapcsolatot; valamint kifejti azt a tényt, hogy „a környezet közjó, az egész emberiség öröksége és mindenki felelőssége” (95.).

A Bibliában „a megszabadító és üdvözítő Isten ugyanaz, mint aki a világegyetemet teremtette. [...] Őbenne párosul az érzelem és az erő” (73.). Központi szerepet tölt be a teremtés elbeszélése abból a szempontból, hogy megfontoljuk az emberi lény és a többi teremtmény közötti kapcsolatot és azt, hogy a bűn hogyan töri meg az egész teremtett világ egyensúlyát: „Ezek az elbeszélések azt sugallják, hogy az emberi lét három, egymással szorosan összefüggő, alapvető kapcsolaton alapul: az Istennel, a felebarátainkkal és a földdel való kapcsolaton. A Biblia szerint ez a három létfontosságú kapcsolat megszakadt, nemcsak külsőleg, hanem bensőnkben is. Ez a törés a bűn” (66.).

Ezért, még akkor is, ha „a keresztények olykor nem helyes módon értelmezték az Írásokat, ma erőteljesen vissza kell utasítanunk, hogy abból a tényből, hogy Isten képére lettünk teremtve és abból a küldetésből, hogy hajtsuk uralmunk alá a földet, le lehetne vonni egy abszolút uralmat a többi teremtmény felett (67.)”. Az emberi lényt illeti meg az a felelősség, hogy „»művelje és őrizze« a világ kertjét (vö. Ter 2,15)” (67.), annak tudatában, hogy „a többi teremtmény végső célja nem mi vagyunk. Ezzel szemben mindnyájan haladnak előre, velünk együtt és általunk a közös cél felé, amely Isten” (83.).

Az, hogy az emberi lény nem a világegyetem ura, „nem jelenti azt, hogy egy szintre emelünk minden élőlényt és megfosztjuk őket a rájuk jellemző sajátos értéktől”; „nem jelenti továbbá a föld istenítését sem, amely megfosztana bennünket attól a meghívástól, hogy együttműködjünk vele és védelmezzük törékenységét” (90.). Ebben a távlatban „bármelyik teremtmény bántalmazása »ellentétes az emberi méltósággal«” (92.), de „nem lehet hiteles a bensőséges egység érzése a természet többi lényével, ha ugyanakkor szívünkben nincs gyöngédség, részvét és aggodalom az emberi lények iránt” (91.). Szükség van az egyetemes szeretetközösség tudatára: „ugyanannak az Atyának a teremtményei, mi, a világegyetem minden lénye, láthatatlan kapcsolatban egyesülünk és egyfajta egyetemes családot képezünk, [...] amely szent, szeretettel teljes és alázatos tiszteletre ösztökél bennünket” (89.).

A fejezet a keresztény kinyilatkoztatás központi tanításával zárul: „a földi Jézus, a világgal való annyira konkrét és szeretetteljes kapcsolatával, feltámadt és dicsőséges, jelen van az egész teremtett világban egyetemes uralmával” (100.).

Harmadik fejezet – „A környezeti krízis emberi gyökere”

Ez a fejezet a jelenlegi helyzet elemzése, „olyan módon, hogy annak nem pusztán tüneteit, hanem legmélyebb okait is feltárja” (15.), párbeszédben a filozófiával és az embertudományokkal.

A fejezet első sarokpontját a technológiára vonatkozó megfontolások képezik: hálával ismeri el az életfeltételek javulásához való hozzájárulását (102–103.), mindazonáltal „azok számára, akik az ismereteket és főleg a technológia kihasználására lehetőséget nyújtó gazdasági hatalmat birtokolják, döbbenetes uralmat tesz lehetővé az emberi nem és az egész világ felett” (104.). Éppen a technokrata uralom logikái azok, amelyek elvezetnek a természet elpusztításához, valamint a gyengébb személyek és népességek kizsákmányolásához. „A technokrata paradigma arra igyekszik, hogy uralmát kiterjessze a gazdasági és politikai életre is” (109.), megakadályozva annak felismerését, hogy „a piac önmagában véve [...] nem biztosítja az átfogó emberi fejlődést és a társadalmi befogadást” (109.).

A modern korban a gyökereknél diagnosztizálható egy túlságos antropocentrizmus (116.): az emberi lény már nem ismeri el többé saját helyes pozícióját a világ viszonylatában és önreferenciális pozícióba helyezi magát, amely kizárólag önmaga és hatalma köré összpontosul. Ebből következik egy „használd és dobd el” logika, amely a leselejtezés minden típusát igazolja, legyen az környezeti vagy emberi jellegű, amely a másikat és a természetet egyszerű tárgyként kezeli és az uralom ezerarcú formáihoz vezet. Ez a logika vezet el a gyermekek kihasználásához, az idősek magukra hagyásához, mások rabszolgasorba döntéséhez, a piac önszabályozó képességének túlbecsüléséhez, az emberkereskedelem gyakorlásához, a kihalófélben lévő állatok bőrével való kereskedelemhez és a „véres gyémántokhoz”. Ez a logikája számos maffiának, a szervkereskedőknek, a kábítószer-kereskedőknek és a születendők kiselejtezésének, ha azok nem felelnek meg a szülők terveinek (123.).

Ebben a megvilágításban az enciklika a mai világ számára két kulcsfontosságú problémával néz szembe. Mindeneklőtt a munkával: „Bármilyen átfogó ökológiai megközelítésben, amely nem zárja ki az emberi lényt, nélkülözhetetlen a munka értékének integrációja” (124.), csakúgy, mint ahogy „rendkívül rossz üzlet a társadalom számára, ha lemondanak arról, hogy a személyekbe fektessenek be azért, hogy minél nagyobb azonnali nyereségre tegyenek szert” (128.).

A második a tudományos haladás korlátaira vonatkozik, világos utalással a genetikailag módosított élőlényekre (GMO) (132–136.), amelyek „összetett jellegű kérdést” jelentenek (135.). Bár „egyes térségeken felhasználásuk gazdasági növekedést eredményezett, amely hozzájárult néhány probléma megoldásához, jelentős nehézségek tapasztalhatók, amelyeket nem lehet alábecsülni” (134.), kezdve a „termőföldek kevesek kezében való koncentrációjától” (134.). Ferenc pápa itt elsősorban a kistermelőkre és a mezőgazdasági munkásokra gondol, a biodiverzitásra és az ökoszisztémák hálózatára. Szükséges tehát egy „felelős és széles körű tudományos és társadalmi vita, amely képes figyelembe venni minden hozzáférhető információt és nevükön nevezi a dolgokat”, kezdve az autonóm és interdiszciplináris kutatás irányvonalaitól” (135.).

Negyedik fejezet – „Átfogó ökológia”

Az enciklika javaslatának középpontja egy átfogó ökológia, mint az igazságosság új paradigmája; olyan ökológia, „amely integrálja azt a sajátos helyet, amelyet az emberi lény ebben a világban elfoglal és kapcsolatait az őt körülvevő valósággal” (15.). Valóban, „nem tekinthetjük a természetet olyan valaminek, amely tőlünk külön van választva vagy pusztán életünk kerete” (139.). Ez érvényes azokra a különböző területekre, amelyeken élünk: a gazdaság, a politika, a különböző kultúrák területére, különösen a legfenyegetettebbekre, sőt mindennapi életünk minden pillanatára.

Az átfogó perspektíva az intézmények ökológiája számára is kihívást jelent: „Ha minden kapcsolatban áll egymással, akkor egy társadalom intézményeinek az egészségi állapota is következményekkel jár a környezetre és az emberi élet minőségére: a szolidaritás és a polgári barátság mindenfajta megsértése környezeti károkat idéz elő.”

A számos konkrét példával Ferenc pápa nem tesz mást, mint megerősíti gondolatát: kapcsolat áll fenn a környezeti, valamint a társadalmi és emberi kérdések között, amelyet soha nem lehet szétszakítani. Ezért „a környezeti problémák elemzése elválaszthatatlan az emberi, családi, munkahelyi, városi környezetektől, továbbá minden egyes személy önmagával való kapcsolatától” (141.), mivel „nem áll fenn két, egymástól független, egy környezeti és egy társadalmi válság, hanem egyetlen és összetett társadalmi-környezeti válságról van szó” (139.).

Ez az átfogó ökológia „elválaszthatatlan a közjó fogalmától” (156.), azonban konkrét módon kell értelmezni: a mai körülmények között, amikor „olyan sok egyenlőtlenséggel találkozunk és egyre nagyobb számban selejteznek le embereket, megfosztva őket alapvető emberi jogaiktól”, elkötelezni magunkat a közjó érdekében azt jelenti, hogy szolidáris döntéseket hozunk „a szegények iránti megkülönböztetett szeretet” alapján (158.). Ez egyben a legjobb módja annak, hogy fenntartható világot hagyjunk a következő nemzedékekre, nem szózatokkal, hanem a mai szegények gondozására irányuló elkötelezettséggel, mint ahogy már XVI. Benedek hangsúlyozta: „A nemzedékek közötti őszinte szolidaritáson túl ismét le kell szögeznünk, hogy erkölcsileg sürgetően szükség van a nemzedékeken belüli megújult szolidaritásra” (162.).

Az átfogó ökológia a mindennapi életet is érinti, amelyre az enciklika sajátos figyelmet szán, különösen a városi környezetben. Az emberi lény nagy alkalmazkodási képességgel rendelkezik, és „csodálatra méltó a személyek és csoportok kreativitása és nagylelkűsége, amellyel képesek arra, hogy leküzdjék a környezeti korlátokat, [...] megtanulva, hogyan irányítsák létüket a rendezetlenség és az instabilitás között” (148.). Ennek ellenére egy hiteles fejlődés feltételez egy átfogó, mindenre kiterjedő javulást az emberi életben: a közéletben, a lakásviszonyokban, a közlekedésben, stb. (150–154.).

„Testünk révén is közvetlen kapcsolatba lépünk a környezettel és a többi élőlénnyel. Saját testünk Isten ajándékaként való elfogadása szükséges ahhoz, hogy befogadjuk és elfogadjuk az egész világot mint az Atya ajándékát, és mint közös otthont; ezzel szemben a saját testünkön való uralom logikája átalakul egy olykor törékeny uralom logikájává” (155.).

Giuseppe Tonnini: Szent Ferenc-emlékmű (részlet), Róma, Lateráni tér, 1925.

Ötödik fejezet – „Néhány iránymutató és cselekvési vonal”

Ez a fejezet azt a kérdést tárgyalja, hogy mit lehet, és mit kell tennünk. Az elemzések nem elegendők: szükség van a „párbeszéd és a cselekvés javaslataira, amelyek mozgósítanak mindnyájunkat és a nemzetközi politikát is” (15.), és segítenek abban, hogy kilépjünk az önpusztítás spiráljából, amelyben egyre inkább elsüllyedünk” (163.). Ferenc pápa számára elengedhetetlen, hogy a konkrét útvonalak kiépítését ne ideológiai szempontok szerint, felületesen vagy a redukcionista felfogásnak megfelelően vegyék fontolóra. Ezért nélkülözhetetlen a párbeszéd, az a szó, amely jelen van a fejezet minden paragrafusának címében: „Vannak olyan viták a környezeti kérdésekben, amelyekben nehéz egyetértésre jutni. [...] az egyház nem törekszik arra, hogy értelmezze a tudományos kérdéseket, sem arra, hogy a politika helyébe lépjen, de felszólít egy becsületes és átlátható vitára, hogy a részszükségletek vagy az ideológiák ne sértsék a közjót” (188.).

Ennek alapján Ferenc pápa nem tart attól, hogy komoly ítéletet fogalmazzon meg a közelmúlt nemzetközi eseményeiről: „Az elmúlt évek környezetvédelmi világtalálkozói nem adtak választ az elvárásokra, mivel politikai döntés hiányában nem eredményeztek valóban jelentős és hatékony globális környezetvédelmi egyezményt” (166.). A pápa felteszi a kérdést: „Miért akarnak fenntartani ma egy olyan hatalmat, amelyre azért fognak emlékezni, mert képtelen volt arra, hogy közbelépjen, amikor az sürgős és szükséges lett volna?” (57.). Ahogy a pápák több ízben ismételték a Pacem in terristől kezdve, ehelyett a globális kormányzás (governance) hatékony formáira és eszközeire van szükség (175.): „szükségünk van a kormányzási rendszerekre vonatkozó egyezményre az ún. közjavak teljes skáláját illetően” (174.), mivel a „természetvédelmet nem lehet pusztán a költségek és a nyereségek pénzügyi számítása alapján biztosítani”. A környezet az egyike azon javaknak, amelyeket a piacmechanizmusok nem képesek megfelelően megvédeni vagy előmozdítani” (190. pont, amely idézi az egyház társadalmi tanításának kompendiuma szavait).

Szintén ebben a fejezetben Ferenc pápa hangsúlyozza a becsületes és átlátható döntési folyamatok fejlődésének szükségességét, hogy „meg lehessen különböztetni”, melyek azok a vállalkozási politikák és kezdeményezések, amelyek elvezethetnek „egy valódi átfogó fejlődéshez” (185.). Külön kiemeli, hogy a környezeti hatás új projektjének tanulmányozása „átlátható és a párbeszédnek alávetett politikai folyamatokat igényel, miközben a korrupció, amely kölcsönös előnyök érdekében elrejti egy projekt valóságos környezeti hatását, gyakran kétes egyezményekhez vezet, amelyek kibújnak a tájékoztatás kötelessége és egy elmélyített vita alól” (182.).

Különösen mélyre ható az a felhívás, amelyet a politikai tisztségviselőkhöz intéz, hogy vonják ki magukat a ma uralkodó hatékonyság és az „azonnaliság” logikája alól (181.): „ha lesz bátorságuk, hogy megtegyék, ismét felismerhetik a méltóságot, amelyet Isten adott nekik mint személyeknek, így a nagylelkű felelősség tanúságtételét hagyják majd maguk után, miután véget ért ez a történetük” (181.).

Hatodik fejezet – „Nevelés és ökológiai spiritualitás”

Az utolsó fejezet az ökológiai megtérés középpontját érinti, amelyre az enciklika szólít bennünket. A kulturális válságnak mély gyökerei vannak és nem könnyű újrarajzolni a szokásokat és viselkedési módokat. A nevelés és a képzés központi kihívások maradnak: „minden változásnak szüksége van motivációra és nevelési folyamatra” (15.); vonatkozik ez minden nevelési környezetre, elsősorban „az iskolára, a családra, a tömegkommunikációs eszközökre, a katekézisre” (213.).

A kiindulópontot „egy másfajta életstílusra való törekvés” képezi (203–208.), amely megnyitja annak a lehetőségét is, hogy „egészséges nyomást gyakoroljunk azokra, akik a politikai, gazdasági és társadalmi hatalom birtokosai” (206.). Ez történik akkor, amikor a fogyasztóknak sikerül választásaik révén „módosítaniuk a vállalatok hozzáállását, arra késztetve őket, hogy vegyék figyelembe a környezeti hatást és a termelési modelleket” (206.).

Nem lehet alábecsülni a környezeti nevelés jelentőségét, amely képes arra, hogy hasson mindennapi gesztusainkra és szokásainkra, kezdve a vízfogyasztás csökkentésétől a szelektív hulladékgyűjtésen át egészen odáig, hogy „eloltsuk a felesleges lámpákat” (211.).

„Egy átfogó ökológia egyszerű, mindennapi gesztusokból is áll, amelyekben megtörjük az erőszak, a kihasználás, az önzés logikáját” (223.). Mindez egyszerűbb lesz, ha a hitből fakadó, szemlélődő tekintetből indulunk ki: „A hívő nem kívülről, hanem belülről szemléli a világot, felismerve a kapcsolatokat, amelyekkel az Atya minden lénnyel egyesített bennünket; továbbá növelve azokat a sajátos képességeket, amelyeket Isten adott minden hívőnek, az ökológiai megtérés elvezeti ahhoz, hogy fejlessze kreativitását és lelkesedését” (220.).

Visszatér az Evangelii gaudium által felkínált irányvonal: „A józanság, amelyet szabadon és tudatosan élünk meg, felszabadító” (223.), csakúgy, mint „A boldogság igényli, hogy képesek legyünk korlátozni bizonyos szükségleteinket, amelyek elkábítanak bennünket, készségesek maradva ezáltal azokra a sokrétű lehetőségekre, amelyeket az élet nyújt nekünk” (223.); így lehetővé válik, hogy „ismét érezzük: szükségünk van egymásra, felelősséggel tartozunk a többiek és a világ iránt, valamint érdemes jónak és becsületesnek lenni” (229.).

A szentek elkísérnek bennünket ezen az úton. A többször is idézett Szent Ferenc „kiváltképpen példája az örömmel megélt, gyengékre irányuló gondoskodásnak és egy átfogó ökológiának” (10.), példaképe annak, hogy mennyire elválaszthatatlan egymástól a természet iránti aggodalom, a szegényekkel szembeni igazságosság, a társadalmi elkötelezettség és a belső béke” (10.). Az enciklika emlékeztet Szent Benedekre, Lisieux-i Szent Terézre és Boldog Charles de Foucauld-ra is.

A Laudato si’ után a lelkiismeret-vizsgálatnak, annak az eszköznek, amelyet az egyház mindig is ajánlott, hogy életünket az Úrral való kapcsolat világossága felé irányítsuk, új dimenziót kell magába foglalnia, nemcsak azt véve figyelembe, hogy hogyan éltük meg a szeretetközösséget Istennel, másokkal és saját magunkkal, hanem azt is, hogy milyen a kapcsolatunk minden élőlénnyel és a természettel.

Június 18-án, csütörtökön délben a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápának a teremtésvédelemről írt új enciklikáját. Peter Turkson bíboros, a Justitia et Pax Pápai Tanács elnöke ismertette a pápai dokumentumot, melyet a világnyelvekre lefordítva hetvenezer példányban adott ki a Vatikáni Könyvkiadó. A meghívott Bartolomeosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka, aki évtizedek óta személyesen foglalkozik a környezetvédelem kérdéseivel, szakértőjét, Joannisz Zizioulasz pergamoni pátriárkát küldte el a sajtókonferenciára. 

A környezetvédelemnek nincs önálló vatikáni intézménye, hanem az Igazságosság és Béke Pápai Tanács keretén belül foglalkoznak a témával, ami Turkson bíboros jelenlétén és felszólalásán keresztül nyomatékkal aláhúzta azt a horizontot, távlatot, melynek keretében Ferenc pápa a közös ház, a teremtett világ gondozásáról szól. Az új enciklika, integráns ökológiát, azaz átfogó környezetvédelmet kínál az igazságosság összefüggésében, sőt annak mint egy új mintaképét, új paradigmáját adja. 

Ferenc pápa első saját enciklikája a „közös házról” szól A „Laudati si” enciklika Ferenc pápa első önálló enciklikája. A 2013. június 29-én bemutatott „Lumen fidei” enciklika szerzője valójában az időközben lemondott XVI. Benedek pápa. Az Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításában Ferenc pápa egyszerű, személyes hangon mondta el vallomását a keresztény ember küldetéséről, hogy örömmel élje Jézus evangéliumát.

Forrás: Vértesaljai László SJ/Vatikáni Rádió

Fordította: Vertse Márta

Forrás: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Laudato si’ – I. Egyház és környezetvédelem

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-s-i-egyhaz-es-kornyezetvedelem

2015. június 22. 

A teremtéskor Isten az emberre bízta a világot, hogy „művelje és őrizze” azt (Ter 2,15), s az ő segítségével akarta beteljesíteni a teremtés aktusát: Ádám volt az, aki elnevezte az élőlényeket (vö. Ter 2,19–20). Az ember (héberül:adam) azonban nem valamiféle kívülről vagy felülről a világba küldött uralkodó, hanem maga is része ennek a teremtésnek. Az alkotás hajnalán, a földről felszálló pára által megnedvesített földből (héberül: adamah) lett megalkotva (vö. Ter 2,6–7), teljes közösségben a kozmosszal. Hivatásul kapta a „művelést”, a teremtett szépség kibontakoztatását a munka által (vö. Ter 3,23), hogy a föld termővé legyen. Föld és ember, adamah és adamelválaszthatatlanul egybe tartoznak. Az első nem éri el teljességét a második nélkül, a második értelmetlenné, szó szerint gyökértelenné és élettelenné válik az első nélkül.

A Szentírásnak ez az alapvető meglátása visszhangzik túl a bibliai szöveghelyeken, a keresztény lelkiség megannyi alkotásában, lenyomatában. Mégis azt tapasztaltuk és tapasztaljuk, hogy mintha a keresztény nemzetek, országok lettek volna a kezdetektől fogva az élenjárói a teremtett világ pusztításának, kizsákmányolásának, méltatlan és önző leigázásának. Mintha pont a keresztények felejtették volna el azokat az alapvető igazságokat, amelyeket Isten kinyilatkoztatásának első lapjai olyan egyértelműen elénk tárnak. A „művelés” rablógazdálkodássá, a „megőrzés” minden lelkiismeret-furdalástól mentes profitvadászattá silányodott. Ezen a ponton fájó sebként igazolódik Max Weber híres meglátása a kapitalista gazdasági rendszer és a keresztény, protestáns etika belső összefüggésrendszeréről. Sokáig, túl sokáig tartott, hogy az egyházak és egyházi közösségek ráébredjenek nemcsak a természetvédelem fontosságára, de arra is, hogy mekkora felelősségük van a mai helyzet kialakulásában.

Míg a keresztények késlekedtek, sőt gazdasági, politikai rendszereik világszintű globalizálásával az azokból fakadó problémákat és veszélyeket is globálissá tették, addig más vallási közösségek és világi, világnézeti csoportosulások már jó ideje igyekeztek nyitogatni az emberek szemeit. Egyeseknél épp az ökológia vált spiritualitássá, a természet, a „Földanya” egyféle legnagyobb tisztelettel és szeretettel körülvett „istenné”.

Megfogalmazódtak olyan elgondolások is, amelyek ugyan helyesen ismerték fel az emberi tényező felelősségét és szerepét a bontakozó válságban, ám megoldási javaslataik terén egyenesen „emberellenessé” váltak: nem egyszer mintha a vagy-vagy helyzet nyert volna megfogalmazást az egészséges környezet és az ember viszonyában, s az ember vált volna a legelsőként kiiktatandó „szennyezéssé”.

Ezek a részben jogos, mégsem kielégítő megoldásokat felvető állásfoglalások még inkább sürgetővé tették, hogy a kereszténység visszanyúljon saját lelki s szellemi forrásaihoz, és ne csupán a partvonalról szemlélje a történéseket, néha szlogenszerű javaslatokat is elsütve, hanem váljon aktív szereplővé és inspirációs forrássá a mai világban, ahol oly sok ember érzi át a természet iránti szeretet, felelősség, óvás és gondoskodás alapvető morális kötelezettségének a súlyát. A környezet védelme éppen az a terep, ahol a teremtett világnak és az embernek újra találkoznia kell, lévén hogy az ember is része a „közös otthonnak” – márpedig az ökológia szó pontosan a görögoikosz, lakás, otthon kifejezésből származik. Mit nyújt a keresztény hit? Milyen javaslatot, ajánlatot tud letenni az asztalra? Hogyan tud cselekvő módon hozzájárulni a kialakult, súlyos helyzet orvoslásához? A lehető legaktuálisabbak ezek a kérdések, éppen ezért Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája jókor érkezett, egy olyan embertől, aki latin-amerikaiként sokkal közvetlenebbül és a saját bőrén tapasztalhatta meg az ipari, gazdasági, politikai érdekekből elkövetett környezetrombolás elszomorító következményeit. Az egyház identitásában elengedhetetlen missziós megtérés után (ld. Evangelii gaudium) most elérkezett az egyház szolgálatában és küldetésében elengedhetetlen ökológiai megtérés ideje.

Laudato si’ – II. Az enciklika címe: Laudato si’

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-ii-az-enciklika-cime-laudato-si

2015. június 23. 

Amikor a konklávé zárásakor Jorge Mario Bergoglio jezsuita bíboros felvette a Ferenc nevet, sok találgatás látott napvilágot: talán Xavéri Ferencre, a nagy jezsuita misszionáriusra utal? Vagy éppenséggel Szalézi Ferencre, a média védőszentjére? Ő maga tette világossá első sajtóaudienciája során, hogy „névadója” Assisi Szent Ferenc, a Poverello, Isten szegénykéje. Mi az oka ennek? Cláudio Hummes bíboros utolsó intése a még bíboros Bergoglióhoz: „Ne feledkezz meg a szegényekről” – s az erre következő gondolatfutam a frissen megválasztott Péter-utód lelkében a szegénységről, a háborúról és a békéről. Ám ez hamar kiegészült egy szemponttal, amely teljesen világossá vált az első Szent Péter téren, Szent József főünnepén bemutatott misén: József a custos, a védelmező, az oltalmazó. Ez olyan hivatás, amely nemcsak a keresztényeké, de egyetemesen minden emberé, és Assisi Ferenc jegyében kiterjed a teljes teremtett világra. A környezetvédelemről, vagy ahogy keresztényként talán helyesebb hívnunk: teremtésvédelemről szóló enciklika megszületése tehát az első pillanattól kezdve szerepelt a pápa prioritási listáján.

Az első enciklika azonban még a benedeki örökség felvállalását és továbbvitelét jelentette (Lumen fidei). Az első teljesen „ferenci” szöveget azEvangelii gaudium kezdetű, a 2012-es újevangelizációs szinódust követő apostoli buzdítás képezte, amely kijelölte az egyház missziós megtérésének, megújulásának az útját. Ez volt a pápa „programbeszéde”, amely az előttünk álló évekre kijelölte az egyház előrehaladásának az útját (ld. EG 1).

Hit és hitátadás – az első két nagyobb dokumentumnak ez a témája. Ezekhez látszólag alig kapcsolódik a mostani, vagyis a „közös otthon” védelméről szóló. Ez azonban csak a felszínen, a látszat szintjén van így. Ugyanis ahogy elkezdjük olvasni az új enciklikát, legalábbis két dolog nyilvánvalóvá válik:

1) A tónus, az alkalmazott szófordulatok és látásmód teljességgel ismerős azEvangelii gaudiumból. Ahogy ott, úgy itt is egy „kiáltást hallunk meg” (EG 187–192 és LS 2): az első esetben a szegényekét, a második esetben a „Föld anyáét” (Assisi Ferenc: Naphimnusz). Erre kell válaszolnunk, valamiféle nem csak elméleti, de gyakorlati választ adnunk.

2) Itt tárul fel a válaszadás hitbeli mélysége: ahogyan a szegényeknek nyújtott szolgálat nem szociológiai vagy filozófiai kategória (EG 198), úgy Föld anyánk óvása és védése sem csupán tudományos, „környezetvédelmi” kérdés, hanem a hitből fakadó felszólítás és küldetés (LS 13–16).

E két szempontot szépen egyesíti az enciklika címe, amely Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát visszhangozza, azt a csodálatos költeményt, amelyet Umbria zöld völgyére tekintve, a San Damiano-kápolna mellett szerzett a 13. századi szent. Hiszen a teremtett szépség szemlélése felemeli a lelket a teremtetlen és teremtő Szépségig: magához Istenhez. Amikor az ember tudatára ébred, hogy a teremtésben mennyi „fivére” és „nővére” hirdeti az Alkotót, hirtelen észreveszi, hogy hite is elmélyül, lelke is kitágul. A pápa joggal idézi Szent Pál apostol gondolatát (Róm 8,22), aki kozmikus-eszkatologikus távlatban ír az „egész teremtett világról”, amely sóhajtozik (s ez a szülés kínját kísérő sóhaj), mígnem megnyilvánulnak Isten fiai – vagyis a fizikai mindenség és az ember sorsa elválaszthatatlan (LS 2). Az én személyes üdvösségem kérdése elválaszthatatlan attól a teremtett világtól, amelyben élek. Senki sem hiheti, hogy ő maga odaállhat Isten elé úgy, hogy közben fájdalmat, szenvedést, pusztulást okoz azoknak a „fivéreknek” és „nővéreknek”, akikről a Naphimnusz énekel. Nem lehet hitelesen hinni, hitet átadni anélkül, hogy közben ne töltenénk be Istentől kapott küldetésünket, amely a teremtett világ „őrzésére és gondozására” irányul (ld. Ter 2,15).

Laudato si’ – III. Az enciklika bevezetése

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-iii-az-enciklika-bevezetese

2015. június 24. 

„Ez a nővérünk [a Föld] felkiált a miatt a kár miatt, amelyet az Isten által belé alkotott javak felelőtlen felhasználása és az azokkal való visszaélés révén okozunk. Azzal a gondolattal nőttünk fel, hogy birtokosai és urai vagyunk, ami jogot ad kizsákmányolására. A bűn által megsebzett emberi szív erőszakja világossá válik azokban a betegségtünetekben is, amelyeket a talajban, a vízben, a levegőben és az élőlényekben tapasztalhatunk” (LS 2). Ferenc pápának ez az erőteljes felütése megvilágítja, hogy mit is jelent: az ember a földből vétetett (ld. uo.; vö. Ter 2,7). Ez a sokszor elfelejtett igazság mind a hit, mint a fizikai valóság rendjében összekapcsolja az ember és a „közös otthon”, a teremtett világ sorsát.

Ez az oka annak, hogy számunkra semmi sem lehet közömbös, ami ebben a világban történik (LS 3–6). Ugyan átfogó ökológiai enciklika eddig még nem jelent meg, az egyház mégis szüntelenül igyekezett reflektálni a környezetet érintő kérdésekre. XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikája nem csak a háború elkerüléséről szólt, de megmutatta a teljes értékű béke útját. Utódja, VI. Pál már nyíltan beszélt az „ökológiai katasztrófáról”, amely „az emberiség magatartásának radikális megváltoztatását követeli”, különben a tettes, az ember végül maga is áldozattá válik (vö. Octogesima adveniens, nr. 416–417). II. János Pál pápa ugyancsak szólt ennek az emberi átalakulásnak a szükségességéről, így fogalmazta meg az „ökológiai megtérés” igényét (Általános kihallgatás, 2001. január 17). XVI. BenedekCaritas in veritate kezdetű enciklikájában szintén rámutatott arra, hogy kultúránk hibás működése, kilengése okozza azokat a károkat, amelyeket a környezetben tapasztalhatunk (nr. 51). Ez a kérdés nemcsak a katolikusokat, de minden keresztényt foglalkoztat (ld. LS 7–9) ­– Ferenc pápa külön is kiemeli Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárkának ezen a téren tett megnyilatkozásait.

Nem csoda hát, hogy Assisi Szent Ferenc üzenete napjainkban egyre aktuálisabb (LS 10–12). „Tanúsága megmutatja, hogy az integrális ökológiának olyan kategóriák iránti nyitottságra van szüksége, amelyek meghaladják a matematika vagy a biológia nyelvezetét, és amelyek összekötnek minket a tulajdonképpeni emberivel. (…) [Ferenc] az egész teremtéssel lépett kapcsolatba, és még a virágoknak is prédikált…” (LS 11).

A pápa ehhez az „integrális”, vagyis „egész szerinti” ferenci szemlélethez kapcsolódik mostani dokumentumával, tudva, hogy itt minden ember közös fáradozására lesz szükség. Miközben megköszöni mindazok munkáját, akik a teremtésvédelem terén már eddig is fáradoztak, új párbeszédre hív „mindenkit arról a módról, ahogyan bolygónk jövőjét alakítanunk kell. Olyan párbeszédre van szükségünk, amely mindenkit egybegyűjt, ugyanis a környezet helyzetének általunk megélt kihívása, és annak emberi gyökerei mindannyiunkat érdekelnek és mindannyiunkra tartoznak. (…) Új, egyetemes szolidaritásra van szükségünk. Ahogyan Dél-Afrika püspökei megjegyezték: »mindenki talentumaira és elköteleződésére szükség van, hogy az Isten teremtését ért emberi bántalmazás által okozott károkat újra jóvá tegyük«.” (LS 14). Ezért lehetnek ugyan sajátos „címzettjei” ennek a dokumentumnak (pl. felelősséget viselő politikusok, ld. LS 15), az üzenet mégis mindenkié. A dokumentum egyes fejezetei egy-egy konkrét vetületre összpontosítanak, ám vannak központi kérdések, amelyek különösen is nyomják a pápa szívét: a szegények és a bolygó törékenysége közötti kapcsolat, a meggyőződés, hogy a teremtett világban minden létező kapcsolatban áll egymással, a hatalom új modelljeire vonatkozó kritika, a gazdaság és fejlődés megújult értelmezésének kihívása, az ökológia emberi értelme – és így tovább (ld. LS 16). Mindezek irányok, kérdések, szempontok, amelyeket a dokumentum nem lezár, sokkal inkább kinyitni, felvetni igyekszik. Az út, amely a megoldáshoz vezet: a párbeszéd és a közös cselekvés. Ennek előmozdítása a pápa célja.

Laudato si’ – IV. Közös otthonunk gondjai – a természetben

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-iv-kozos-otthonunk-gondjai-termeszetben

2015. június 25. 

Korunk egyik jellemzője a felgyorsulás. Miről is van szó? „Élet- és munkaritmusunk” szinte fékevesztve rohan, messzire maga mögött hagyva a biológiai változás, evolúció tempóját (LS 18). Ez okozza, hogy az önmagában elfogadható, sőt akár jó változások is végül pályát tévesztenek, s negatív kihatással bírnak úgy az ember, mint a környezet életminőségére nézvést. Épp ezért ma már nem tekintünk feltétlen bizalommal, mondhatni gyermeki naivsággal a fejlődés ideáljára: tudjuk, hogy a sebes előrelépések közben problémák, nehézségek is fellépnek, amelyek károkat, szenvedést okoznak (LS 19). Melyek a legfontosabb, a teremetett környezetünket érintő átalakulások, ártalmas fejlemények?

1) Környezetszennyezés és éghajlatváltozás (LS 20–26). Ferenc pápa már azEvangelii gaudium kezdetű buzdításában is írt a szemeteskosár kultúrájáról, arról az eluralkodó magatartásról, hogy selejtezünk, eldobunk mindent, ami nem hasznos számunkra (nr. 53). Ez a mentalitás sajnálatosan kihat környezetünkre is: könnyelműen használjuk a teremtés kincseit, fölöslegesen pazarolunk, gondatlanok vagyunk, s a szemeteskosár-életvitel elszennyezi a földet, vizet, levegőt. Az eszeveszett szeméttermelés a lakott területek legnagyobb gondjai közé tartozik. Meg kellene tanulnunk, hogy ami itt és most adott, nemcsak a miénk, hanem a jövendő generációké is. Nem szabad mindent felhasználnunk és eldobnunk, mintha csak mi élnénk, és utánunk senki sem jönne! Ez a kérdés még égetőbb, amikor arra gondolunk, hogy ez a magatartás hogyan rombolja az éghajlatot, hat ki az életminőségre, az ivóvízhez való hozzáférésre, hogy váltja ki növények, állatok és emberek élőhelyváltását, „vándorlását”. Vannak előremutató vállalások (szemét-újrahasznosítás, megújuló energiaforrások stb.), ám ameddig a „megtérülés”, a haszon az elsődleges, ameddig a szemeteskosár-szemlélet nem változik meg, kevés és kis hatékonyságú lesz az előrelépés.

2) Az ivóvíz kérdése (LS 27–31). Hazánkban talán el sem tudjuk képzelni, milyen komoly válságot okozhat az, ha egész néptömegek nem férnek hozzá a vízhez, ha a mezőgazdaság és akár még az ipar is vízhiánnyal küzd. Arról is szólnunk kell, hogy milyen az elérhető víz minősége: a szennyezettség rengeteg halálos áldozatot követel, a teljes élővilágban. „A biztos ivóvízhez való hozzáférés elemi, alapvető és egyetemes emberi jog, mivel ez döntő fontosságú az ember túlélése, s ily módon a többi emberi jog gyakorlása szempontjából” (LS 30). Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, mert ha ezt a jogot negligáljuk, akár a politika, akár a gazdaság, akár a szükséges szolidaritás szintjén, alapvető jogot sértünk meg.

3) A biológiai sokféleség elvesztése (LS 32–42). A természet kizsákmányolása magával hozza a sokféleség, szépség fogyatkozását is. Itt nem elég célirányosan néhány „hasznos” forrást, fajt megóvni. Hajlamosak vagyunk például az emlősök védelmét hangsúlyozni (mert talán közelebb állnak hozzánk), de az ökoszisztéma szempontjából ugyanígy nyugtalanító egy gomba-, alga-, féreg-, vagy rovarfaj kipusztulása is (LS 34). Meg kell értenünk: környezetünk nem állítható a haszon és fogyasztás szolgálatába, a teremtés szépsége önmagában érték, élővilágunk rendszere önmagában megóvandó. Hogy ezt megértsük, hosszú távon kell gondolkodnunk. Segítenünk kell a fejlődő országokat eltökélt szándékukban, hogy megőrizzék a biológiai sokféleséget területükön – mindez az egész világ, s nemcsak egy régió közös ügye. A pápa utal Amazóniára és a Kongó medencéjére (LS 38), ahol a természet gazdagsága csak úgy őrizhető meg az egész Föld számára, ha az érintett országok segítséget kapnak, hogy a környezeti forrásokat ne kelljen a helyi vagy nemzetközi érdekeknek kiárusítaniuk. Ferenc pápa a nagy szárazföldi területek mellett szól az óceánok, tengerek aggasztó állapotáról is, hisz már ezeknek a fenekét is elérte az erőforrások utáni vadászat és a szennyezés (LS 41). A veszélyek elkerülése végett a felelősség és tervezés mellett szükség van arra, hogy még többet áldozzanak a felelősök az ökoszisztéma kutatására, elemzésére, hogy a változások közepette is megtalálják a védés, segítés, oltalmazás helyes útjait.

Laudato si’ – V. Közös otthonunk gondjai – az emberi társadalomban

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-v-kozos-otthonunk-gondjai-az-emberi-tarsadalomban

2015. június 26. 

„Ha figyelembe vesszük, hogy az ember ebbe a világba tartozó teremtmény, és hogy joga van az életre és a boldogságra, ezenfelül kivételes méltósága van, akkor nem hagyhatjuk el, hogy a mostani környezetrombolás, fejlődésmodell és a szemeteskosár-kultúra emberi életre gyakorolt hatásait is szemügyre vegyük.” (LS 43) Ferenc pápa az alábbi hatásokat nevezi meg a leginkább jelentősként:

1) Az életkörülmények romlása és a szociális hanyatlás (LS 43–47). A városok kontrolltalan növekedése rengeteg nehézséget okoz, a közlekedéstől egészen a környezeti terhelésig. Eközben a vidék is gondokkal küzd: nagybirtokok, kisajátítások, a környezet értékeinek elzárása a tömegek elől. Közben a technológia fejlődése kihat az emberi munkára, a kirekesztés új formáit hozva létre. A kiszolgáltatott emberek körében pedig nő a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás… Olyan fejlődésre lenne szükség, amely az egész embert mozdítja elő. Ferenc pápa emellett szól még a média s a digitális világ dinamikáiról, veszélyként említve, hogy „nem segítik elő a bölcs élet, mélyreható gondolkodás és nagylelkű szeretet fejlődését. A múlt nagy bölcseire az a veszély leselkedik (…), hogy bölcsességük kialszik az információk mindent szétszóró lármájában” (LS 47). Az igazi bölcsesség „a reflexióból, a párbeszédből és a személyek közötti nagylelkű találkozásból” forrásozik (ld. uo.), épp ezért olyan kultúrát kell munkálnunk, amely ezt segíti elő.

2) Világszintű társadalmi igazságtalanság (LS 48–52). „Az emberi környezet és a természeti környezet együtt romlik, és nem foglalkozhatunk megfelelő módon a környezetrombolással, hogyha nem vesszük figyelembe az okokat, amelyek az emberi és társadalmi szinten tapasztalható hanyatlással függnek össze.” (LS 48) Gyakran tudatában sem vagyunk, milyen szintű kirekesztés, igazságtalanság uralkodik a világban – mindenki a saját gondjaival van elfoglalva, s ezért a világszintű problémák nem kapják meg az őket megillető helyet, jóllehet „bolygónk nagyobb része, több milliárd ember” kirekesztve él (LS 49). Ezért kötelességünk „ugyanúgy meghallani a szegények kiáltását, mint a Földét” (Uo.). „A szegények problémájának megoldása, vagy egy másmilyen világ elgondolása helyett egyeseknek semmi egyéb javaslatuk nincsen, mint a születésszámok csökkentése” (LS 50). A fejlődő országokra ezen a téren rendkívüli nemzetközi nyomás nehezedik, miként a 2014-es családszinódus beszámolói is megmutatták. A probléma elmismásolása, ha nem a gazdasági rendszer bűneiről vagy a nyugati fogyasztói társadalom egész Földet megterhelő kihatásairól beszélünk, hanem megelégszünk annyival, hogy szülessen kevesebb gyerek. A pápa emlékeztet: a világszinten megtermelt élelem harmada szemétben végzi – akkor tényleg a Föld erőforrásaival, s nem inkább a mi életstílusunkkal van baj? Nem egy világszintű társadalmi igazságtalanság van, melynek haszonélvezői többek között azok az európai országok, amelyek felvásárolják és elfogyasztják, vagy éppen kidobják azt, amit a déli félteke országai termelnek. Eközben a szegény országok folyamatosan eladósodnak, ami „a kontroll eszközévé vált” (LS 52). Az ő természeti erőforrásaik kizsákmányolása révén fejlődnek a leggazdagabb országok (ld. uo.). Ideje lenne tudatosítani az eltérő felelősségi szinteket, s azok következményeit mindenkinek felvállalni!

3) A reakciók gyengesége (LS 53–59). Ahogy már elődei, úgy Ferenc pápa is sürgeti olyan leadershipek kialakítását, amelyek hatékony válaszokat adnak az előttünk álló kihívásokra. A jog, a gazdaság, a politika minden szintjén szükség van „áthághatatlan határokra”, csakis így lehet kialakítani majd egy szükségszerű új paradigmát. A pápa kijelenti, hogy „feltűnő a nemzetközi politikai reakció gyengesége” (LS 54). Úgy tűnik, az ipar és a gazdaság uralja a politikát, s ebből ered a nemzetközi klímacsúcsok tehetetlensége. Márpedig arra lenne szükség, hogy a közjó kerüljön az első helyre, s minden társadalmi szereplő azt szolgálja. Ez már csak azért is fontos, mert az éghajlatváltozás, az erőforrások kimerülése olyan konfliktusokat vetít előre, amelyek háborúk forrásai lehetnek. A jó reakciók keresése során lehetne támaszkodni azokra a jó példákra, amelyek már tapasztalhatók egyes országokban. Sokak azzal kerülik ki a cselekvés igényét, hogy azt mondják: nem is olyan rossz a helyzet, még sokáig mehetnek így tovább a dolgok. Ferenc pápa óva int ettől az önbecsapástól, amelynek egy célja van: hogy ne kelljen változtatnunk életstílusunkon.

4) A vélemények különbözősége (LS 60–61). Az útkeresésben két véglet mutatkozik: nem változtatni, illetve az embert mint „a” problémát kiiktatni. A végletek között számos álláspont lehet, amelyeknek párbeszédbe kell kezdeniük. Maga az egyház is dialogizál, hisz nincsenek előre kész válaszai. Figyel a tudományra, s igyekszik a realitás felé terelni a párbeszédet.

Laudato si’ – VI. A teremtés evangéliuma 1.

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-vi-teremtes-evangeliuma-1

2015. június 27. 

A környezeti és társadalmi problémák felvázolása után enciklikánk a kinyilatkoztatás felé fordul. Követi a családszinódus „módszertanát”: először szemlélni, meghallgatni (azaz: befogadni a valóságot), majd Krisztusra tekinteni – ezt követheti az enciklika második felét kitevő „távlatkeresés”. A második lépcsőfok azért is jelentős, mert most egy minden embert érintő probléma kapcsán a keresztények megmutathatják, hogy Istentől kapott ajándékuk, a Szentírás milyen inspirációt nyújthat a problémák értelmezésében és kezelésében (ld. LS 64).

1) A hit által nyújtott fény (LS 63–64). „A hit meggyőződései a keresztényeknek, és részben más hitek követőinek is fontos motivációt nyújtanak a természet ápolására és a leggyengébb testvéreink gondozására” (LS 64).

2) A bibliai elbeszélések bölcsessége (LS 65–75). A Szentírás alapkijelentése, hogy a teremtett világ nagyon jó (Ter 1,31). Ez abból fakad, hogy nem véletlenszerűen, hanem a Teremtő szándéka szerint, mondhatni az ő „szívéből” jött létre minden, ami él. A teremtéselbeszélés szimbolikus és narratív módon mutatja meg, miként alkotja az emberi létezés alapját a hármas viszony: Isten–felebarát–teremtett világ. E hármas viszonyon belül értelmesek azok a kijelentések, amelyektől ismertetésünkben mi is elindultunk: „uralni”, „művelni”, „óvni”. A Biblia eközben emlékeztet: az ember nem Isten. Ha uralomra nyert is meghívást, azt nem teheti „istenként”, ahogyan az a kizsákmányolás, rombolás erőiben megmutatkozik. Sokkal inkább a Földért Isten előtt viselt felelősségről, sajátos emberi hivatásunkról van itt szó, amely magában foglalja – az Ószövetség tanúsága szerint – a földdel, növénnyel, állattal szembeni gondosságot is, a megpihenés lehetővé tételét, hogy elkerüljük a források kiapasztását, a nagyon jó teremtés lerontását. A teremtéselbeszélés emellett emlékeztet még arra is, hogy minden életnek, teremtménynek sajátos értéke van Isten szemében, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. És bár tudjuk, hogy az ember megromlott (Káintól a történelem nagy bukásaiig), Isten mégsem hagyta el teremtését. Különösen a próféták buzdítanak megtérésre, a világot teremtő Isten szemléléséből való erőt merítésre, megújulásra.

3) Az univerzum titka (LS 76–). Amikor „teremtésről” beszélünk, az „a zsidó-keresztény hagyományban több, mint a természetről beszélni, mert Isten szeretet-tervéhez van köze, ahol minden teremtménynek értéke és jelentősége van” (LS 76). Miközben a zsidóság és a kereszténység „mítosztalanította” a természetet (elvetette a természet istenítését, növények, állatok imádását, szakralizálását stb.), egyszersmind rámutatott arra, hogy ennek a világnak a gyökere Isten szeretetében, gyöngédségében van, ami többet ér bármi másnál. „Ebben az univerzumban, amely egymással kommunikáló nyitott rendszerekből épül fel, a viszonyok és osztozások számtalan formáját ismerjük fel. Ez elvezet a gondolathoz, hogy maga az egész is nyitott Isten transzcendenciájára, amelybe ez a kifejlődik” (LS 79). A világban látott változások, a fejlődés, a jelenségek, maga az evolúció mind-mind mélységet és távlatot nyernek a hívő szemléletben, magát Istent mutatják meg. Még amit szenvedésnek, fájdalomnak, kínlódásnak tekintünk, az is a „szülés kínjának” bizonyulhat Isten tervében (LS 80). Maga az ember is része a fejlődés ezen folyamatainak, ám „valami újat foglal magába, ami nem magyarázható meg teljességgel a többi nyitott rendszer fejlődéséből kiindulva” (LS 81). A Biblia istenképűségről beszél, valójában az embernek a puszta biológiai szintet meghaladó személyességéről, lét-mélyéről van itt szó, ami által sajátosan vagyunk személyek, cselekvő alanyok ebben a világban. Ezért sem válhat soha tárggyá az ember.

„Ugyanakkor téves lenne azt gondolnunk, hogy a többi élőlényt puszta tárgynak kell tekintenünk, amelyek alá vannak vetve az ember önkényes uralmának” (LS 82). Így eljutnánk gazdasági rendszereink perverz logikájához, miszerint „a győztes mindent visz”, így az ember is, aki leigázza a természetet. A teremtés „harmóniát, igazságot, testvériséget és békét” kíván, amit Jézus maga állít elénk (ld. uo.), nem pedig valamiféle kifordult zsarnokságot.

Laudato si’ – VII. A teremtés evangéliuma 2.

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-vii-teremtes-evangeliuma-2

2015. június 28. 

A Szentírás teremtéselbeszéléséből világossá válik, hogy minden egyes teremtett lénynek illeszkednie kell a teljes teremtett világ harmóniájába (LS 84–88). „A föld, a víz, a hegyek, minden Isten gyöngédsége. Még az Istennel való barátságnak a története is mindig egy földrajzi térben bontakozik ki, amely tér igen személyes jellé válik, s mindannyiunk emlékezetében élnek olyan helyek, amelyekre jól esik emlékezni” (LS 84). A pápa idézi a kanadai püspököket, akik szerint Isten csodálatos könyvet írt, „amelynek betűit a világegyetemben lévő teremtmények sokasága képezi” (LS 85). Ez a világ, a sok teremtmény szövedékes hálózata, tükrözi Isten gazdagságát, bölcsességét – ahogyan ez kifejezésre jut az enciklikának címet adóNaphimnusz-ban. A világ szüntelenül Teremtőjéről beszél, aki nem csak „nyomai”, de a mindeneket éltető Lélek révén is szüntelenül jelen van alkotásában.

A keresztény ember ezért hiszi, hogy minden létező „olyan jó, amelynek nincs tulajdonosa” (LS 89), ha nem maga az Úr. A Biblia szavaival: „Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet!” (Bölcs 11,26). A magyar fordítás (ahol ez a 27. vers) nem adja vissza az eredeti kifejezés bensőségességét: Isten deszpota philopszükhész, olyan egyeduralkodó, aki az éltető léleknek, vagyis az életnek a barátja. Azt is mondhatjuk, az élet iránti szeretet Istennek, a Királynak a sajátos jegye és vonása. „Ez nem jelenti, hogy egyenlővé teszünk minden élőlényt, s hogy elvesszük az emberi lénytől azt a kivételes értéket, amely egyszersmind rettenetes felelősséget is jelent” (LS 90). Az ember kivételes, mivel Isten képmása. Ám ez a tudat el is torzulhat benne, olyan magatartássá válhat, amely felelőtlen, lekezelő, kizsákmányoló és kártékony a többi létezővel szemben. Ennek végső formája, amikor egyes emberek különbeknek érzik magukat más embereknél, úgy vélik, hogy nekik több joguk van, mint másoknak (ld. uo.).

Ezzel a téves magatartással szemben ki kell jelenteni tehát, hogy a teremtésnél fogva „egyetemes közösség” áll fenn a létezők között (ld. LS 89–92). Az embernek fáradoznia kell azon, hogy ezt soha ne feledje, hogy „szíve nyitott legyen erre az egyetemes közösségre” (LS 92). „Minden viszonyban áll, és mi, emberi lények, testvérként egyesülünk egy csodálatos zarándoklásban. Isten minden teremtménye iránti szeretete köt egybe minket” (uo.).

A fenti megfontolásból származik egy olyan alapelv, amely a Katolikus Egyház társadalmi (és morális) tanításának az alapkövét képezi, s egyre nagyobb hangsúlyra tesz szert az elmúlt száz év tanítóhivatali megnyilatkozásaiban: a javak egyetemes rendeltetésének elvéről van szó (LS 93–95). Ahogyan II. János Pál megfogalmazza a Centesimus annus-ban: „Minden, ami jó, magának Istennek a műve, aki a földet és az embert teremtette, és aki a földet az embernek adta (…) Isten – anélkül, hogy bárkit is kizárt vagy előnyben részesített volna – az egész emberi nemnek adta a földet, hogy valamennyi tagját éltesse. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének gyökere” (CA 31). A magántulajdon joga mindig másodlagos és alárendelt ehhez képest – a szegénység és gazdagság feszültségéről folytatott reflexiónak ezt nem szabad elfelejtenie. Különösen is fontossá válik ez az elv a környezetvédelem kapcsán, hiszen „a környezet közjó, az egész emberiség öröksége, mindenki felelőssége” (LS 96). Amikor a föld lakosságának kis része használja fel a források zömét, amikor a nyugati társadalmak fogyasztása elpusztítja a szegényebb országokban a környezetet, amikor a gazdag Észak a gondokkal küzdő Dél rovására tesz szert profitra, ez az elv sérül. Ennek a társadalmi szintű bűnnek a környezetromboló hatása mára már egészen nyilvánvalóvá vált.

Mit kell tennie a kereszténynek? „Jézus tekintetével” (LS 96–100) kell szemlélnie a világot: úgy a környezetet, mint az emberi társadalmat. Ő volt az, akinek „a szelek és a tenger is engedelmeskedett” (vö. Mt 8,27), s aki képes volt megélni a teremtés harmóniáját. Ő az, akin keresztül minden eléri a teljességet. A földi Jézus és szerető viszonya a világhoz megnyitja az utat a megdicsőült Krisztus előtt, akiben betelik az új és az új föld (LS 100).

Laudato si’ – VIII. Az ökológiai válság gyökere: a technológia rossz uralma

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-viii-az-okologiai-valsag-gyokere-technologia-rossz-uralma

2015. június 29

Ferenc pápa a helyzet leírása és a szentírási tanítás feltárása után az enciklika harmadik fejezetét „az ökológiai válság emberi gyökerének” szenteli. Itt több aspektust is meg lehet említeni, ezek első csoportja olyan magatartásformákat, emberi mintákat mutat, amelyekben a technológia (s az ahhoz kapcsolódó gazdasági rendszerek) rossz uralma mutatkozik meg.

A technológia nem rossz önmagában. VI. Pál szavaival azt az erőfeszítést képviseli, amellyel az emberi lélek „megműveli” az anyagot. Az enciklika a technológiát ezért „kreativitásnak és hatalomnak” (LS 102–105) ismeri el. Különösen az orvoslás, a mérnöki alkotás és a kommunikáció terén elért eredményeket, valamint a fenntartható fejlődés érdekében tett erőfeszítéseket emeli ki (ld. LS 102). 

A jó mellett azonban számolnunk kell a rosszal is: számos fejlesztés, amely jó célokat szolgálhat, olykor borzalmas eredményekre vezet, gondoljunk az atomenergiára, a biotechnológiára, a génmanipulációra stb., „…ezek a tudás, s mindenekelőtt a gazdasági hatalom birtokosainak módot adnak olyan alkalmazásokra, melyek révén a teljes emberi nem és az egész világ fölötti nyomasztó hatalomra tesznek szert” (LS 104). A pápa szerint aggasztó, hogy az emberek millióit tönkretevő folyamatok, háborúk mögött meghúzódó hatalom „az emberiség egy kicsiny részének a kezében” összpontosul – „ez rettenetesen veszélyes” (uo.). Sokan eközben úgy gondolják, hogy a hatalomszerzés egyenlő a fejlődéssel – az ember így pusztító módon elfeledkezik önnön korlátairól, arról, hogy soha nem lehet teljességgel autonóm. E hatalmi logika nyomán az ember végül „meztelen, és ki van téve saját hatalmának, amely folyton nő anélkül, hogy meglennének az ellenőrzéséhez szükséges eszközök” (LS 105). Így áll elénk az etikátlan technológia mint zsarnoki hatalom.

Nagy nehézség, hogy ez a „technokratikus paradigma” globalizálódik (LS 106–114). „Az alapvető probléma más, még mélyebb: az, hogy az emberiség a technológiát és annak fejlődését együtt egy egynemű és egydimenziós paradigmaként fogadta el” (LS 106). Azt hisszük, hogy az egész valóság manipulálható, kontroll nélkül alá van vetve a mi „fejlődésünknek”, ami alatt egyfajta technológiai előrelépést értünk. Ez a mentalitás kimondatlanul úgy működik, mintha „végtelen mennyiségű energia és felhasználható eszköz létezne (…) s a természet manipulálásának a negatív hatásait könnyedén meg lehetne szüntetni” (uo.). Ez mára szinte dogma – alig-alig lehet úgy alkalmazni e paradigma forrásait, hogy közben ne uralkodjon el rajtunk annak logikája is (LS 108). Ennek többek között az is következménye, hogy az egyéni szabadság és kreativitás terei korlátozódnak (ld. uo.).

A technokratikus paradigma mára a politikát és a gazdaságot is uralja (LS 109), s dogmatikus voltát jelezi, hogy a nemrég átélt pénzügyi válságból mintha semmit sem tanultunk volna: megpróbálunk ugyanúgy folytatni mindent: nem tártuk fel a problémák igazi gyökereit, nem következett be valós váltás. Emellett a technológia egyre kisebb szegmensekre történő specializálódása elveszi az embertől a szintézis, az „együtt-látás” lehetőségét, ami megint csak nehezíti, hogy az összetett problémákra összetett megoldásokat találjunk (LS 110).

Fontos tehát kijelenteni, hogy a környezetvédelem nem tekinthető „speciális kérdésnek”, „technológiai problémának”. A politikát, oktatást, életstílust kellene megváltoztatni, ehhez azonban „új szintézisre” van szükség, az eltárgyiasító paradigma elleni fellépésre, amely képviseli „a szépet és az azt szemlélő személyt” (LS 112). Ahhoz, hogy erre sor kerüljön, szükséges, hogy az emberek újra higgyenek a jövőben, rátaláljanak az élet mélyebb dimenzióira – ha ez nem következik be, csupán legitimálni fogják a status quót. „Ami történik, szembesít minket egy bátor kulturális forradalom sürgető igényével. A tudomány és a technológia nem semleges (…) Senki sem akar visszatérni a barlangok korába, mégis szükséges lassítani a tempót, s másképp tekinteni a valóságra, egybegyűjteni a pozitív és fenntartható fejlődési eredményeket, ugyanakkor visszaszerezni a féktelenné vált megalománia által elpusztított nagy értékeket és célokat” (LS 114).

Laudato si’ – IX. Az ökológiai válság gyökere: emberközpontúság

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-ix-az-okologiai-valsag-gyokere-emberkozpontusag

2015. június 30. 

A mai világ középpontja az ember kell, hogy legyen – mondják sokan. Ám azt látjuk, hogy az emberközpontúság örve alatt a technológia uralma valósult meg, amely mindent maga alá vet, a valóságot, magát az embert is (LS 115). E folyamat kihatása, hogy az ember önközpontú egyedként áll elénk, elvágva minden másra való vonatkozástól. Ennek gyakorlati hatása a környezetrombolás miatt érzett aggodalom hiánya, a természet belső rendjének, törvényeinek negligálása (LS 117). 

„Ez a helyzet állandósult skizofréniát eredményez, amely a technológia magasztalásától (…) eljut egészen az emberi lény minden sajátos értékének tagadásához” (LS 118). Ha nem lesz megújult emberképünk, akkor a teremtett világ megvédésére sem leszünk alkalmasak. Nem megoldás, ha az emberközpontúságot a „biocentrizmus” váltja fel, hisz így a mostani egyensúlyvesztés helyébe egy másikat helyeznénk (ld. uo.). 

Gondot kell fordítanunk az emberi társadalomra, a kapcsolati hálókra is. „Ha az ökológiai válság a modernitás etikai, kulturális és spirituális válságának felbukkanása vagy külső megnyilvánulása, akkor nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy helyreállíthatjuk a természethez és környezethez való viszonyunkat az alapvető emberi viszonyok helyreállítása nélkül” (LS 119). Ezért elfogadhatatlan, ha egyesek „környezetvédelmi okokból” például az abortuszt akarják igazolni (LS 120). Hogyan lehetne a gyöngébb, törékenyebb védelmére nevelni ott, ahol ennyire nem tisztelik az életet?

Az emberközpontúság egyik „tünete” a gyakorlati relativizmus, amely veszélyesebb az elméletinél (vö. EG 80). Ez alakít ki egy olyan mentalitást, amely önközpontú, s amelynek révén az egyik ember már a másikat is tárgyként kezeli. Ugyanis ha nincsenek objektív értékek, akkor csak a saját kielégülés, fogyasztás, „élmény” marad, s minden csupán annyit ér, amennyire és amennyiben erre szolgál (LS 123).

A munka megvédése szintén fontos ahhoz, hogy teljes értékű, nem „elembertelenített” ökológiáról beszéljünk. Isten rendeli munkára az embert, már a teremtés pillanatában (LS 128), a munka ezért elengedhetetlen, hogy méltó, teljes emberi életet éljünk. Napjainkban azonban a profit többet ér, mint a befektetés az emberbe, a munkás méltó bérezésébe. Ez összefügg a környezetvédelemmel, hiszen ahol romlanak a munkakörülmények, nő a nyomor és a munkanélküliség, ott az ember válsága hamar átcsap környezeti válságba is.

A pápa szól még a kutatáson alapuló biológiai innováció fontosságáról is (LS 130–136). A tudományos kutatás az emberi szellem kivételes lehetőségeiből fakad, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy korlátokhoz kötött. Már az élőlényeken végzett kísérleteknél alapelv, hogy csak végső esetben, emberi élet megmentésére irányuló kutatásban kerülhet ezekre sor (vö. KEK 2417). 

Az emberi technika lehetőségei mellett nem lehet eltekinteni az etikai értékek által kijelölt korlátoktól, hiszen nem mindent szabad, amit lehet. Ha a kutatás öncélúvá válik, elveszíti önazonosságát, igazi hivatását. Különösen is világos ez a génmódosított növények, állatok kapcsán (LS 133). Egyrészt a nemesítési, háziasítási folyamatok olykor olyan hatásokat gyorsítanak fel, amelyek a természetes evolúcióban is lejátszódnak, s egyes kockázatok nem magából a technológiából, hanem a „helytelen és túlzó alkalmazásból” adódnak. Másrészt számolnunk kell a valós veszélyekkel is, amelyeknek objektív tudományos értékelése a mai napig vitatott (LS 134). Ami biztos: a génmanipulált fajták terjedése a nagybirtokoknak, a monokultúráknak kedvezett, háttérbe szorítva úgy a kis- és középgazdákat, mint a régi, hagyományos fajokat, fajtákat. Ennek a folyamatnak a környezetromboló hatása már nyilvánvaló. 

Mivel ezek a kérdések átnyúlnak az országok határain, fontos lenne az információcsere, az együttműködés, de legfőképp az „autonóm és interdiszciplináris kutatás” előmozdítása, különösen a génmódosítás terén (LS 135). Ám amikor a környezetet védjük, nem vállalhatunk fel olyan álláspontot, amely a környezet óvása terén alkalmazott elveket nem vonatkoztatja az ember és az emberi élet védelmére. Arra van hát szükség, hogy a kutatást etikai elvek vezéreljék (LS 136).

Laudato si’ – X. Egy „egész”-séges ökológia

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-x-egy-egesz-seges-okologia-10

2015. július 1. 

A Laudato si’ kezdetű enciklika egyik központi kijelentése, hogy a környezetvédelem, az ökológia ügye nem választható el a társadalom és a gazdaság kérdéseitől, szükséges megváltozásától (ld. LS 138–142). Ezért szól a dokumentum negyedik fejezete egy integrális ökológiáról, amelyet talán „egész-séges”-nek is nevezhetünk. Mivel maga a világ végtelenül összetett, s benne minden viszonyban áll mindennel, nem oldhatjuk meg a természet gondjait anélkül, hogy választ keresnénk az ember problémáira (LS 142) – ennek vetületeiről a harmadik fejezetben részletesen is szólt a pápa.

A negyedik fejezetben külön hangsúlyt kap a „kulturális ökológia” (LS 143–146), vagyis a „veszélyeztetett történelmi, művészeti és kulturális örökség” védelme. A globalizált gazdaság komoly veszélyt jelent ezen a téren, s maga a kultúra is – a környezethez hasonlóan – a kizsákmányolás áldozatául esik. „Ebben az összefüggésben nélkülözhetetlen, hogy kiemelt figyelmet szenteljünk a bennszülött közösségekre és kulturális hagyományaikra. (…) Számukra a föld nem gazdasági jó, hanem Isten és a földben nyugvó ősök ajándéka, szent tér, amellyel kölcsönhatásban kell állniuk, hogy táplálják önazonosságukat és értékeiket. Amikor megmaradnak saját területeiken, ők azok, akik legjobban gondot viselnek arra” (LS 146).

A pápa hasonlóképpen szól a „mindennapi élet ökológiájáról” (LS 147–155). Itt megmutatkozik, hogy csakis az a fejlődés tekinthető teljes értékűnek, amely magával hozza „az emberi élet minőségének integrális javulását” (LS 147). Ahol az élet minősége süllyed, éhínség, nélkülözés lép fel, ott megjelennek a bűnszövetkezetek, az antiszociális magatartás, az erőszak. „Mégis ki kell mondanom: a szeretet erősebb. (…) A közösségi üdvösség tapasztalata ébreszt gyakran kreatív reakciókat egy épület vagy egy városrész jobbá tételére” (LS 149). Mivel ezek a kérdések kihatnak a városi létre, az emberi magatartásformákra, végül kihatnak a vidékre, a környezetre, a természetre is. 

Amikor nem csak a szegényeknek, de a társadalom széles rétegeinek gondot jelent az otthonteremtés, az egzisztenciális biztonság megalapozása, a közlekedés, a munkavállalás, előbb-utóbb komoly környezeti károk is bekövetkeznek: gondoljunk a nyomortelepekre, a szemétre, a légszennyezésre és így tovább. Olyan látásmódra van hát szükség, amely elismeri az ember méltóságát, illetve – XVI. Benedek szavaival – azokat az erkölcsi törvényeket, amelyek az ember természetébe vannak foglalva (LS 155). Így alkothatunk méltóbb emberi és természeti környezetet.

Ez az „emberi ökológia” elválaszthatatlan a közjó fogalmától (LS 156–158). Már XVI. Benedek kiemelte a Caritas in veritate kezdetű enciklikájában, mennyire fontos a közjó középpontba állítása az etikus gazdaság megteremtéséhez (CV 6–7). Amikor sok kortársunk a globalizált gazdasági mechanizmusok révén elveszti méltóságát, „szemeteskosárba kerül”, a közjó elve gyakorlati felhívássá válik: ki kell állni a szegények mellett, küzdeni kell az egyenlőtlenség struktúrái ellen (LS 158, vö. EG 186–201).

A közjóból fakadó szolidaritás sajátos kifejeződése a nemzedékek közötti igazságosság (LS 159–162). A környezetvédelem terén ez különösen a jövendő generációkkal szembeni magatartásunk kapcsán mutatkozik meg. A portugál püspökök így fogalmaznak: „A környezet a kapás logikájának keretében helyezkedik el. Olyan kölcsön ez, amelyet minden nemzedék megkap, s amelyet tovább kell adnia az utána következő nemzedéknek” (idézi: LS 159). Ki kell alakulnia bennünk egy önmagunkkal szemben támasztott elvárásnak: jobb világot szeretnénk hátrahagyni az utánunk jövőknek. Ez az elv kihat életstílusunkra, döntéseinkre, konkrét cselekedeteinkre. „A katasztrofális előjelzéseket immár nem szemlélhetjük lekicsinylően vagy iróniával. Túl sok bajt, sivatagot és mocskot hagyhatunk hátra a következő nemzedékekre” (LS 161). 

Miért olyan nehéz komolyan venni ezt a kihívást? Azért, mert etikai és kulturális romlás korát éljük, s a környezet pusztulása ennek következménye (LS 162). Önzés, fogyasztás, profit, mértéktelenség – mind-mind olyan magatartásformák, amelyekkel megrövidítjük, károsítjuk gyermekeinket, unokáinkat. Ezért elengedhetetlen, hogy megújuljon bennünk a nemzedékek közötti szolidaritás elve.

Laudato si’ – XI. Cselekvési program: politika, gazdaság és vallás párbeszéde

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-xi-cselekvesi-program-politika-gazdasag-es-vallas-parbeszede

2015. július 2. 

A Laudato si’ kezdetű enciklika több megállapítása már magában hordozta a megújulás, a megtérés, a változás igényét, megjelölve ennek lehetséges irányait is. Az ötödik fejezetben a pápa azonban kiemel néhány olyan konkrét „vezérfonalat”, amelyeknek vezérelniük kell cselekvésünket.

1) Párbeszéd a környezetről a nemzetközi politika szintjén (LS 164–175). Az első alfejezet megvizsgálja az elmúlt évtizedekben a nemzetközi politika szintjén lezajlott találkozókat, aláírt környezetvédelmi egyezményeket. Vannak olyan területek, ahol sikereket lehetett elkönyvelni, például a veszélyes hulladékok kezelése vagy az ózonréteg védelme terén (LS 168). Más problémák azonban méltatlanul kevés figyelmet kaptak, mint a biológiai sokszínűség védelme vagy az elsivatagosodás (LS 169). Ugyanakkor a legnagyobb nehézséget a fosszilis energiaforrások felhasználása jelenti, hisz ezen alapul technológiánk, s gazdasági nyomás nehezedik a politikára (LS 165). Lévén, hogy a kérdés elválaszthatatlan a globális felmelegedéstől (LS 175), nemzetközi fellépésre lenne szükség. A szén-dioxid-kibocsátási kreditek rendszere sajnos nem bizonyult kielégítőnek, hisz túl a nagy ipari hatalmak tartózkodásán ez csak újabb spekulációk forrása lett – ez csak „gyors és könnyű” megoldás, amely nem vezetett valós eredményre (LS 171). A fő problémát az jelenti, hogy az éghajlatváltozás orvoslása elválaszthatatlan a fejlődő országok helyzetének kezelésétől. Világszintűgovernance-ra lenne szükség, miként XVI. Benedek is fogalmazott (CV 67). „Ugyanaz a logika, amely nehézzé teszi a drasztikus döntéseket a globális felmelegedés megállítására, nem engedi meg azt sem, hogy megvalósuljon a szegénység kiiktatásának a célja (LS 175).

2) Az új nemzeti és helyi politikákra irányuló párbeszéd (LS 176–181). „Nemcsak az országok között, de az országokon belül is vannak győztesek és legyőzöttek” (LS 176). Mivel a (helyi) politikát gyakran csak a gyors siker és a növekedés érdekli, egyes kormányok a megoldást a fogyasztás növelésében, vagy a környezetvédelmet is kiiktató beruházásokban látják (LS 178). Ezért szükséges a helyi összefogás, a megújuló energiaforrások alkalmazásának támogatása, de legfőképpen a folytonosság, „hogy ne lehessen megváltoztatni az éghajlatváltozásra és a környezetvédelemre vonatkozó politikát, ahányszor csak kormányt váltanak” (LS 181).

3) Párbeszéd és átláthatóság a döntéshozatali folyamatokban (LS 182–188). Napjainkban sajnos azt látjuk, hogy a döntések, az azok alapjául szolgáló tanulmányok nem függetlenül, objektíven készülnek, s nem is hozzáférhetők az állampolgárok számára (LS 183). Ki kell alakítani a párbeszéd és a konszenzus keresésének a kultúráját, hogy minden döntés előtt világosak legyenek a remélt előnyök, de a valós veszélyek is (LS 184). Olykor a profit, a gazdasági szereplők mozognak a háttérben. Ennek okán alapelvvé kellene tenni: a haszon nem lehet kizárólagos érv és szempont, a nyilvánosság tereiben kell lehetőséget adni az esetleges alternatívák felmutatására, megvitatására (LS 187). A pápa kijelenti: „az egyháznak nem szándéka, hogy meghatározza a tudományos kérdéseket, vagy hogy a politika helyébe lépjen, hanem meghív egy őszinte és átlátható vitára, hogy a részleges szükségletek és az ideológiák ne károsíthassák meg a közjót” (LS 188).

4) Politika és gazdaság párbeszéde az emberi teljességért (LS 189–198). „A politika nem vethető alá a gazdaságnak, ez pedig nem vethető alá a technokrácia hatékonyságelvű paradigmája diktátumainak” (LS 189). A környezetvédelem nem lehet haszon és veszteség mérlegelésének kérdése. Sokkal inkább a fejlődés globális modelljének megváltoztatására van szükség, hogy az valóban emberi legyen (LS 194). A politika akkor lesz jó eszköze és útja ennek a fejlődésnek, ha szubszidiárisan működik, ha teret nyit a szabadságnak, de nem engedi meg, hogy egyes gazdasági erők kontroll nélkül eluralkodjanak rajta (LS 196). „Olyan politikára van szükségünk, amelynek átfogó szemlélete van, s új, teljes értékű megközelítést alkalmaz” (LS 197).

5) Vallások párbeszédben a tudománnyal (LS 199–201). „Bolygónk lakosságának többsége vallásosnak vallja magát, s ennek arra kellene ösztönöznie a vallásokat, hogy célzott párbeszédbe kezdjenek egymás között a természet gondozásáról, a szegények védelméről, a tisztelet és testvériség hálózatainak kiépítéséről” (LS 201). Ez a párbeszéd elválaszthatatlan a tudománnyal folytatott közéleti dialógustól. „Leegyszerűsítés azt gondolni, hogy tisztán elvont módon elő lehet adni az etikai elveket (…), a tény pedig, hogy vallásos nyelvezetben jelennek meg, nem von le semmit az értékükből a közéleti vita során” (LS 199). Ez azért is fontos, mert „nem fenntartható állítás, miszerint az empirikus tudományok teljességgel megmagyarázzák az életet, az összes teremtmény benső lényegét és a valóság összességét” (uo.).

Laudato si’ – XII. Az ökológiai megtérés

http://magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-xii-az-okologiai-megteres

A Laudato si’ kezdetű enciklika utolsó, hatodik fejezete az ökológiai neveléssel és lelkiséggel foglalkozik. Ennek első lépcsőfoka nem valamiféle absztrakció, hanem egy másfajta, „megtért” életstílus célként kitűzése (LS 203–208).

A fogyasztói szemlélet elkerülhetetlenül kihat az emberre, s sajátos érzést kelt benne: minden árucikk, s mint ilyen, esetleges, eldobható. Az emberben kialakul egyfajta bizonytalanságérzet, minek okán elveszettnek érezheti magát a világban (LS 204). Ha mindehhez hozzávesszük a súlyos egyenlőtlenségeket, ráébredhetünk arra, hogy az erőszak és a pusztítás valós veszélyt jelent (ld. uo.). Ugyanakkor látnunk kell: „Nincsenek rendszerek, amelyek teljességgel eltörölnék a jóra, az igazságra és a szépségre való nyitottságot, sem pedig a reagálási képességet, amelyre Isten folytonosan bátorít minket szívünk mélyén. Ily módon mindenkitől azt kérem: ne feledkezzen meg méltóságáról, amit senkinek sincs joga elragadni tőle” (LS 205). A személyes életstílus megváltoztatása talán kis lépésnek tűnik, ám végül mégis elvezethet oda, hogy „egészséges nyomást gyakoroljon azokra, akik a politikai, gazdasági és társadalmi hatalmat birtokolják” (LS 206). „Mindig lehetséges az önmagunkból a másik felé való kilépés új képességének kifejlesztése” (LS 208). Meg kell haladnunk önmagunkat, jó döntéseket kell hoznunk.

A környezeti válság súlyosságának tudatosítása ráirányítja a figyelmet arra is, mennyire fontos az emberiség és a környezet közötti szövetségre való nevelés, ami a bibliai teremtésteológiából forrásozik (LS 209–215). A környezettudatos nevelés napjainkra szerencsére már több a puszta természettudományos ismeretterjesztésnél, ugyanakkor továbbra is kihívás, hogy le tudja-e bontani az olyan mítoszokat, mint az individualizmus, a korlátlan fejlődés, a szabályok nélküli piac stb. (LS 210). Ezen a téren az egyháznak sajátos küldetése van, mert – túl az állami intézményeken – hozzájárulhat a neveléshez a családban, a médiában vagy a katekéziseken (LS 213). 

A pápa a legfőbb hangsúlyt a családra helyezi, mert „itt ápolják az első szerető magatartásformákat és az életről való gondoskodást, mint például a dolgok helyes használatát, a rendet és tisztaságot, a helyi ökoszisztéma iránti tiszteletet és minden teremtmény védelmét” (uo.). Kicsi gesztusok, mégis hatalmas a hatásuk. A Szentírás, a krisztusi hit rendkívüli motiváció forrása ezen a téren, s lehetővé teszi, hogy a környezetvédelem ne csak technológiai, gazdasági vagy politikai kérdés legyen.

A hívő ember, bejárva a fent jelölt „utat”, elérkezik az ökológiai megtérés gondolatához (LS 216–221). XVI. Benedek mondta egy homíliájában: „a külső sivatagok azért sokasodnak a világban, mert a belső sivatagok oly hatalmassá váltak” (idézi: LS 217). Ha ez így van, akkor belső és mély megtérésre van szükség, teszi hozzá Ferenc pápa (uo.). Sajnos sok keresztény, aki elkötelezett az imában, s úgy véli, realista, pragmatikus ember, valójában semmit sem törődik a környezettel, annak védelmével. Assisi Ferenc ezért ragyogó példa számunkra „úgy a természettel ápolt egészséges kapcsolat, mint a személy teljes értékű megtérésének dimenziója” terén (LS 218).

Ez azonban nem magányos út. „Az egyének elveszthetik képességüket és szabadságukat az eszközszemléletű gondolkodás logikájának legyőzésére, s áldozataivá válnak egy etikátlan, társadalmi és környezeti érzék nélküli fogyasztói szemléletnek” (LS 219). A válasz nem pusztán sok egyéni döntésben, hanem közösségi hálók kiépítésében áll. Csakis így születnek meg olyan magatartásformák, amelyek szeretetteljesek, gyöngédek, oltalmazók. Közösségben ébredünk tudatára annak, mennyire kötődünk a többi teremtményhez, s milyen közös felelősségünk van a teremtett világért.

„Hitünk meggyőződései, amelyeket ennek az enciklikának az elején kifejtettünk, segítenek, hogy gazdagítsuk ezen megtérés értelmét. Ilyen annak tudatossága, hogy minden teremtmény tükröz valamit Istenből, és átadandó üzenete van, vagy annak bizonyossága, hogy Krisztus felvette magába ezt az anyagi világot, s most, feltámadva, ott él minden létező bensőjében, körülvéve azokat szeretetével, átjárva azokat fényével” (LS 221).

Laudato si’ – XIII. Ökológiai lelkiség

http://www.magyarkurir.hu/hirek/laudato-si-xiii-okologiai-lelkiseg

2015. július 4. 

Június 18-án a Vatikánban, a szinódusi aulában bemutatták Ferenc pápa Laudato si’ (Áldott légy...!) kezdetű enciklikáját, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését naponta, folytatásokban adjuk közre.

Az ökológiai megtérés, amelyről az előzőekben szó volt, örömöt és békét hoz (LS 222–227). Ennek alapja – a keresztény lelkiség tanítása szerint – a mértékletesség, józanság és az alázat. E két magatartásformát ugyan az elmúlt századok nem becsülték sokra, ám mára világos: a bennük rejlő emberkép, az önkorlátozás képessége elengedhetetlen a valódi boldogsághoz (LS 224). Ennek azonban részét képezi a béke önmagunkkal. „A személy belső békéje nagyban kötődik az ökológia ápolásához és a közjóhoz, mert ha hitelesen élik meg, kiegyensúlyozott életstílust tükröz, amely egyesül a rácsodálkozás képességével, amely elvezet az élet mélységére” (LS 225). Amiről itt szó van, a szív bibliai értelemben vett megtérése. Ez tesz minket képessé arra, hogy megálljunk, s hálát adjunk életünk minden pillanatában, például az egyszerű étkezés előtti és utáni ima esetében (LS 227). Ha mindig hálásak vagyunk a teremtés ajándékaiért, valódi öröm és béke költözik a szívünkbe.

A megtért lelkületű ember számára sajátos kihívássá lesz a civil és politikai szeretet (LS 228–232). Hisz a környezetet védő ember lelke érzékeny az emberi, társadalmi gyöngeségre, törékenységre is. A pápa példaként hozza Lisieux-i Terézt, aki a szeretet kis útjára tanít minket (LS 230). Miként pedig az előző fejezetnél is utaltunk rá, a szeretet gesztusai, legyenek mégoly aprók is, kihatnak a családi, közösségi, társadalmi szintekre, s lépésről lépésre változást tudnak elhozni. Ez még akkor is így van, ha nem közvetlenül a politika terén munkálkodunk (LS 232). Ezen a téren elengedhetetlen a közösségalkotás, a közösségi cselekvés, mert ezekben a szeretet és ajándékozás kézzelfoghatóvá válik.

Korunkban valódi jellé és üzenetté lesznek a szentségi jelek s a pihenés általi ünneplés (LS 233–237). A szentségek azt üzenik ugyanis, hogy bennük és általuk Isten a természetfölötti életet közli (LS 235). Az anyagvilág ekként sajátosan Istené lesz, a fizikai valóság hordozza a kegyelmit. Ha ezt átérezzük, mélységet nyert a természettel való kapcsolatunk: amikor például szemléljük a teremtett világ szépségét, lelkünk felemelkedik Istenhez (LS 234). A vasárnap, amelynek középpontja az Eucharisztia szentségének ünneplése, egybekapcsolja ezt a gondolatot a pihenés szentírási parancsával. „A pihenés a tekintet kiteljesítése, amely lehetővé teszi, hogy felismerjük a többiek jogait. Így a pihenés napja, amelynek középpontja az Eucharisztia, kiárasztja fényét az egész hétre, és bátorít minket, hogy megtegyük a magunkét a természetről és a szegényekről való gondoskodás terén” (LS 237).

A hívő ember a teremtmények közötti viszonyok hálójában magát a Szentháromságot szemléli (LS 238–240). „Az Atya mindennek a végső forrása, szerető és önközlő alapja mindannak, ami létezik. A Fiú, aki tükrözi őt, és aki által minden teremtetett, egyesült ezzel a földdel, amikor alakot öltött Mária méhében. A Lélek, a a végtelen szeretetkapocs, bensőségesen jelen van az univerzum szívében, új utakra lelkesítve, új utakat ébresztve” (LS 238). A keresztény ember számára tehát a Szentháromságba vetett hit egyszersmind mód és modell a másik emberhez s a környezethez való viszonyra is.

Az enciklika tematikájába kapcsolódóan elénk áll Mária is, az egész teremtés királynője (LS 241–242). A Szűzanya, aki szünet nélkül közbenjár, „anyai szenvedéssel visel gondot erre a megsebesült világra” (LS 241). Amikor pedig mennybevitelét szemléljük, meglátjuk benne az egész teremtett világ Királynéját is. Ő, aki gondosan őrizte Jézus (vö. Lk 2,19.51), ebbe a törődésébe most már mindeneket belefoglal. Mellette áll József, az „őrző”, az egyetemes Egyház védőszentje – tőle is megtanulhatjuk ezt a megőrzésre irányuló hivatást (LS 242).

Az enciklika záró gondolata eszkatologikus természetű, ezt a címet viseli: A Napon túl (LS 243–245). Szent Pál szavai szerint végül színről színre látjuk majd Isten végtelen szépségét (vö. 1Kor 13,12). Ez az üdvös állapot a mennyei Jeruzsálemben teljesül be, ahol Krisztus újjáalkot mindent (vö. Jel 21,5). Erre várunk most, efelé tart a világ. „Minden teremtménnyel együtt járunk ezen a földön, Istent keresve (…) Járjunk énekelve! Bolygónkért viselt harcaink és aggodalmaink ne ragadják el tőlünk a remény örömét!” (LS 244).

„Isten, aki meghív minket a nagylelkű önátadásra és minden odaadására, felkínálja nekünk azt az erőt és fényt, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy előre haladjunk. Az élet Ura, aki nagyon szeret bennünket, mindig jelen marad ennek a világnak a szívében. Nem hagy el, nem hagy magunkra minket, mert visszavonhatatlanul egyesült földünkkel, és szeretete mindig arra vezet minket, hogy új utakat találjunk. Övé legyen a dicséret!” (LS 246).

A pápai dokumentum ismertetését holnap az utolsó résszel folytatjuk és fejezzük be.

A Laudato si’ kezdetű enciklika teljes szövege különféle nyelveken elérhető a Vatikán hivatalos honlapján.

Fotó: News.va

Török Csaba/Magyar Kurír

Visszajáró professzort köszöntöttek a csűrszemináriumokon

http://www.szekelyhon.ro/aktualis/marosszek/visszajaro-professzort-koszontottek-a-csurszeminariumokon

Gligor Róbert László | 2015.07.02.

A Csíkfalvi Csűrszemináriumok visszajáró előadója és a kezdeményezés lelkes támogatója Füleky György professzor, akit szerdán köszöntöttek a helyiek.

Szívesen tér vissza a csűrszemináriumokra Füleki GyörgyA szerda délután rajtoló csűrszemináriumok első estéjén meglepetést szerzett Füleky Györgynek, a mindenki által „professzor úrnak” nevezett visszajáró vendégnek a rendezvény házigazdája, Szász Csaba Levente annak apropóján, hogy az egyetemi tanár idén töltötte be a 70. életévét. Az előadások végén folyó eszmecserét a jobbágyfalvi Nagy Ferenc Férfikar zárta be hirtelen, amelynek tagjai énekkel és egy-egy koccintással köszöntötték őt.

Füleky György a felvidéki Ekecsen született 1945-ben, Budapesten végezte tanulmányait, majd az Eötvös Loránd Tudoményegyetem kémia-fizika szakán diplomázott. Ezután a Magyar Tudományos Akadémia talajtani és agrokémiai kutatóintézetében dolgozott, 1983 óta a gödöllői Agrártudományi Egyetemen (ma Szent István Egyetem – szerk. megj.) dolgozik, tanár, dékán, rektorhelyettes, főleg az agrokémia, talajerőgazdálkodás, a mezőgazdaság környezeti hatásai, geokémiai körfolyamatok, földértékelés, környezeti rekonstrukció, környezetvédelmi gyakorlat témakörökben oktat.

„Füleky Györgyöt 2009-ben hallhattuk első alkalommal a Csűrszemináriumok előadójaként, azóta minden nyáron eljön, ötletadónk, elmaradhatatlan nyári vendégünk” – mondta el szerkesztőségünknek Gagyi József főszervező. A rendezvény közvetlenebb keretet teremt a tanár, kutató és a diák között, kilép a tantermek korlátozó-szabályozó világából. Éjszakába nyúlóan ülnek egy asztal mellett, beszélgetnek, netán mulatnak is. Évente mintegy húsz diák, kétszer ennyi kolléga, tanár és érdeklődő hallgathatja Füleki professzor előadásait, találkozhat, ismerkedhet, beszélgethet vele. Voltak, vannak, akik minden évben végigkövethették előadásait, akik várják a vele való találkozást, a közvetlen beszélgetéseket. Vakációzás helyett mindig dolgozik valamit Füleky a Nyárádmentén töltött napokon is, napközben, a délutáni előadások előtt járja a vidéket, kutatja a nyárádmenti, székelyföldi tájat. Fontos a helyiekkel kialakított viszonya is, a vendégből ismerőssé, baráttá lett. A nyárádmenti emberek nem ismerik egyetemi előadásait, nem olvassák publikációt, mégis a falusi világban igen becsülendő tulajdonságaiért tisztelik, és szeretik őt – mondta el érdeklődésünkre Gagyi József.

Füleky professzor kérdésünkre elmondta: szakmailag olyan kérdések vetődnek itt fel, amelyek közel állnak hozzá, másrészt pedig jól érzi magát az itteni emberek között, szívesen elbeszélget velük akár a kocsmában is, és ez számára „tiszta szociológiai felmérés”.

Ez a hét a traktorlegendáké volt

http://www.agroinform.com/gepeszet/traktorklegendak-hete-23224?system=cachefrissit

2015. június 27.Agroinform.hu

Az elmúlt napokban megindult betakarítás ütemét ugyan visszavetette a júniusi "ősz", de így is egyre több úton találkozhattunk vonuló kombájnokkal. Hatalmas meglepetést okozott az újjászületett cseh Zetor Crystal bemutatkozása – válogatás az Agroinform.hu heti gépészeti cikkeiből.

Zetor Crystal – A traktorlegenda visszatért!

Eddig titkolták, de végre leleplezték a Zetor traktorgyár eddig nagy titokban tartott újdonságát, az egykori Zetor Crystal széria újjászületését. Az új Crystal család egyelőre két tagból áll, melyek külső megjelenése követi az elmúlt időszakban a kisebb teljesítményű szériákon bevezetett formavilágot. 

Traktorok, vető-és permetezőgépek a Cereals szántóföldi show-n

A britek idei legnagyobb gabonatermesztési szántóföldi bemutatójára, a CEREALS 2015-re június 10-11-én került sor a Lincolnshire-i Boothby Graffoe birtokon. Az agrárseregszemle termékfejlesztési versenyén 4 kategóriában pályázhattak a gépújdonságok.

Forradalmian új megoldás segíti a rendképzést

A Vicon EXTRA 332XF frontfüggesztésű kaszához a gyártó egy új rendképző megoldást alakított ki, mellyel a mellső függesztésű tárcsás kasza egy szögletes alakú laza, jól szellőző rendet hagy hátra. Így szársértő alkalmazása nélkül is ugyanolyan optimális alakú rendet takaríthatunk be, melyben a lekaszált takarmány egyenletesen veszít a nedvességéből.

Újra köztünk a lengyel legenda is

Az egykori modell új köntösben, új technikával tér vissza a traktorpiacra és a márkanéven kívül szinte már semmi sem emlékezteti a sok évtizedekkel korábban népszerű ősére. A legendás Ursus "C" sorozat 380-as modelljének visszatérését a tavaszi Kielce-i AGROTECH agrárseregszemlén jelentették.

Ezekre figyeljünk a kombájnnal való vonuláskor

Az elmúlt két-három évben ugrásszerűen megnőtt a kombájnokkal vonulás közben történt közúti balesetek száma, amelyek a jelentős anyagi kár mellett sokszor súlyos kimenetelűek voltak, tragédiához vezettek. Cikkünkben arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy milyen alapvető szabályokat kell betartani a kombájn vonulása során, mik azok a figyelemfelkeltő jelzések és eszközök, amelyekkel figyelmeztetni tudjuk az autósokat.

A tarlóhántás új dimenziója a BEDNAR Atlas HO rövidtárcsával

A BEDNAR vállalat tárcsás tarlóhántók gyártása területén szerzett sokéves tapasztalata az Atlas HO fejlesztésénél csúcsododott ki igazán. A fejlesztésben fontos szerepet játszottak a magyar gazdák által megosztott tapasztalatok, hiszen hazánkban hatalmas vetésterületen folyik a kukorica és a napraforgó termesztése

III. Japán Kistraktoros Találkozó

http://www.agroinform.com/gepeszet/iii-japan-kistraktoros-talalkozo-kepek-23228?system=cachefrissit

2015. június 28.,Agroinform.hu - Igric Dominika

Élményekkel telve értünk haza a III. Japán Kistraktoros Találkozóról - rövid beszámolóval jelentkezünk azoknak, akik nem tudtak eljönni.

Az Agroinform.hu portál Fórum Japán Kistraktoros topikjából kerekedett közösség már harmadszor rendezte meg baráti - és szakmai összejövetelét. A találkozó történetének három éve alatt megháromszorozódott a látogatók - és a résztvevők létszáma is.

fotók: Simi Agovideó - Simon Péter

Húsz erőgép és közel negyven munkagép érkezett Újszilvásra a hétvégén egy remek hangulatú kötetlen, beszélgetős családi programra... ...Amiből mi is kerekedett? Természetesen az öt éves korosztály sem bírta tétlenül nézni a kiállított traktorokat, így egy rögtönzött akadálypályán bizonyították, hogy máris rátermett traktorosok.

Igen, valóban akadálypályán dönget és közben integet is Dani, aki még csak öt éves és alig látszik ki a gépből... de már otthon is azt kéri édesapjától, hogy hadd álljon be ő az udvarra... 

Bizony, így "születik valaki traktorosnak". fotó: Igric Dominika

Ebéd után a felnőttek is beindították a motorokat és átvonultak egy parlagon hagyott területre, ahol nem mindennapi látványban lehetett része a látogatóknak: Tíz-tizenöt kistraktor szántott fegyelmezett rendben, szorosan egymás után haladva - és példás munkát hagyva maguk után.

Ezt követte a szántáselmunkálás

......majd műtrágyaszórás és fóliafektetés egy menetben. fotók: Simi Agovideó - Simon Péter

A komplett kertészeti gépsor bemutatását követően még sokáig elemezték a résztvevők az eszközök után maradt munka minőségét.

"Itt tényleg mindenki szakmabeli volt és tudtunk mit tanulni egymástól. Jó volt megnézni, hogy más gazdák mivel, hogyan dogoznak, - remélem, hogy jövőre én is el tudom hozni a traktoromat!" - nyilatkozta Ajzert Balázs, aki a Balaton déli partja mellől érkezett.

A rendezvény támogatói voltak 2015-ben: Agroinform.hu, agrotechnik.hu, agroapro.hu, Bagodi Mezőgép, Kelet-Agro Kft., Rugó Center és Újszilvás Önkormányzata.

fotó: Simi Agovideó - Simon Péter

Ilyen is van: Nem vette át a piacot dévai a város vezető

http://www.nyugatijelen.com/jelenido/nem_vette_at_a_piacot.php

Gáspár-Barra Réka 2015. július 02., 

Nem volt hajlandó átvenni a dévai Cioclovina piac felújítási munkálatait Petru Mărginean polgármester.

A 20 évvel ezelőtt kialakított piac felújítását idén tavasszal kezdték el, 360 ezer lejes önkormányzati finanszírozásból. A piacot szerdán nyitották meg, ám az eseményen jelen lévő polgármester elégedetlenül nyilatkozott a munkálatokról és megtagadta a hivatalos átvételt. – Felháborító, ahogyan egyes vállalatok összecsapják a munkát. Itt is felszerelték a kéz- és termékmosó csapokat, de lefolyót nem alakítottak ki. Az árusokat, vásárlókat beengedjük a piacra, de a munkálat átvételére, kifizetésére csak azután kerül sor, miután a jelzett hiányosságokat megoldják – mondta a polgármester.