Aranyosi-Ávéd Imola 2020. május 21.
Bányász József néhány éve felhagyta addigi munkáját és gazdálkodni kezdett. Azóta igyekszik ezt a természettel a legnagyobb harmóniában végezni. Vele beszélgettünk. Bányász József Gyergyóújfaluban él gazdálkodóként. Néhány éve döntött úgy, hogy lemond a gyulafehérvári Caritasnál betöltött pozíciójáról, és megélhetését a természet adta lehetőségek által fogja biztosítani. Így hozta létre a Tejbánya kézműves sajtokat készítő műhelyt, ami a Bányász család életformája is lett.
Ennek kialakulásáról és működéséről kérdeztem Jóskát. Miért és hogyan választottad az életmódot, amit folytatsz, a gazdálkodást?
— Tulajdonképpen mindig is paraszt ember voltam,(„Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket” — Mózes Attila) mégis az ötvenhez közel gyűrte maga alá minden ellenállásomat a gazdálkodás hivatása. A teremtő munkatársának lenni igényességet és bátorságot jelent, mert a mérce, a viszonyítási alap maga a harmónia. A teremtés művének folytatása a természethez való visszatalálás a gazdálkodó életformában számomra kézenfekvőnek tűnt. Egyrészt azért, mert kreativitásra sarkall, másrészt empátiát feltételez az élővilág felé, ugyanakkor folytatása annak a munkának, örökségnek, amit családom korábbi nemzetségei rám hagytak. Édes iga ez, aminek viselése életminőséget ígér.
Mesélj kérlek kicsit arról, hogy mivel is foglalkozol pontosan! Mit csináltok ti a Tejbányában?
— A fenti fennkölt gondolatok prózai dolgokat is rejtenek a hétköznapokban. Értelmiségi attitűddel gazdálkodni azt jelenti, hogy a napi korai felkelésben, a ganéhányásban, a szénapor nyelésében, a sokszor értetlen, öntörvényű kérődző munkatársaim akaratosságában is a szépet kell keresni és meg is találni. A Tejbánya az a műhely, ha úgy tetszik tárna, ahol a nagyállattartás teljes vertikumát felvállaljuk és annak végtermékét a paraszti életformát a halhatatlanság felé próbáljuk kitolni. Megélhetésünket nyerstejből készült, hosszan érlelt, hegyi, kézműves sajt készítésével és értékesítéséve biztosítjuk, amely sajt nem más, mit a tej „elrugaszkodása – szintén – a halhatatlanság irányába”
Az agrikultúra az élet egészét szolgálja, ezért a kultúrateremtés színtere is a gazdaságunk. A csíki medencében vidéken a mai napig a parasztudvart életnek nevezik. Ez az élet magában kell hogy hordozza a művészet megjelenítésének a nüanszait is. A Felszállott a páva színpadjain felvonultatott magas kultúra egy paraszti életforma szublimált hozadéka, ami mára „konzerv” formájában maradt fenn csupán. Teremtő közege kihalóban. Újra fel kell támasztani, amíg még nem késő. Ennek lehetőségeit is ki szeretnénk bányászni a Tejbánya tárnáiból.
Tudom, hogy a te kapcsolatod a teheneiddel nem hétköznapi. Barátok is ők számodra, munkatársak. Miben nyilvánul meg ez a viszony? Hogyan működik?
— Hogy az ember gazdája lehet a természetnek, állatvilágnak, az nem kiváltság, hanem elsősorban felelősség. Egy brahmani mondás szerint: „A Jóisten a kövekben alszik, a növényekben lélegzik, az állatokban álmodik és az emberben ébred fel”. Nekem, parasztnak, az a dolgom, hogy Isten álmát őrizzem, és olyan világot teremtsek, hogyha ő felébred, örömét lelje benne. Egyelőre nem kellene őt felébreszteni, mert az a világ, amit mi mára szinte élhetetlenné züllesztettünk csalódást okozna neki. Nálunk a tehenek munkatársak, partnerek. Együtt örülünk az életnek, közösen viseljük annak terheit is. Nekem az a feladatom, hogy biztosítsam számukra a természetük szerinti optimális életfeltételeket. Ennek fejében ők jó tejet adnak, ami megélhetést biztosít a családomnak és az egész gazdaságnak. Neve van mindeniknek, egyénisége. Akként viszonyulok hozzájuk és ők ezt meg is hálálják. Nagyon sok örömet okoznak. Ennek a fajta kapcsolatnak a leírására csak antropomorf fogalmaink vannak, ami meg sem tudja közelíteni annak finomságát, emelkedettségét. A tiszta természet, csak tiszta lélekkel dekódolható. Nyitott az út errefelé mindenkinek.
Kíváncsi vagyok arra is, hogy családtagjaid is részt vesznek-e a gazdaságban, illetve, ha igen, akkor hogyan?
Azt látom Facebookon, Instagramon, hogy Anna lányod például igen közel áll a tehenekhez, egy egészen különleges irányból közelíti meg őket a fotózás által.
Így viszonyul az egész családod hozzájuk?
— A Tejbánya a család életformája, nem egyszemélyes feladat. Három nemzedék él egy udvaron, és mindenki a maga személyiségével próbálja finomra hangolni az „élet – szimfóniát”. Anyósom virágokkal szépíti, apósom a háttérmunkát végzi konok következetességgel, Anna lányom a művészet eszközeivel emeli a ganéhányás prózáját katartikus élménnyé („káromkodásból katedrálist” — Nagy László), András fiam pedig a folytonosság reményét élteti a mindennapok munkájának sűrűjébe. A gazdálkodás 21. századi olvasatának ígéretét hordozza. Feleségem, Emerencia az egyensúly és a szépség megteremtője. Ha kell tanít, ápol, moderál, gondoskodik, tűr. Anya ő a szó nemesebb értelmében.
Na, és az elmaradhatatlan kérdés: te mit gondolsz a járványról, a jelenlegi helyzetről? Miként, illetve egyáltalán érint-e benneteket, a Tejbányát?
— A Tejbánya a természet része akar lenni, mint a vírus. Nem ellenség, hanem az ökoszisztéma harmóniájának eleme. Tudomásul vesszük. Tiszteljük és óvatosan viszonyulunk hozzá. Sok ismeretlen elemet tartalmaz. Valószínűsítem, hogy a földanya kíméletes immunreakciója a parazitává silányult emberiség bizonyos hányadával szemben, akik szenvtelenül kizsákmányolják azt. Csak remélni tudom, hogy megértjük üzenetét és megtanulunk visszafogottabban, szerényebben élni. Nincs már fenntartható fejlődés, csak fenntartható visszavonulás. Talán ezt kellene dekódolnunk a vírus körüli zűrzavarból.
