2015. június 28.
A Szentírás teremtéselbeszéléséből világossá válik, hogy minden egyes teremtett lénynek illeszkednie kell a teljes teremtett világ harmóniájába (LS 84–88). „A föld, a víz, a hegyek, minden Isten gyöngédsége. Még az Istennel való barátságnak a története is mindig egy földrajzi térben bontakozik ki, amely tér igen személyes jellé válik, s mindannyiunk emlékezetében élnek olyan helyek, amelyekre jól esik emlékezni” (LS 84). A pápa idézi a kanadai püspököket, akik szerint Isten csodálatos könyvet írt, „amelynek betűit a világegyetemben lévő teremtmények sokasága képezi” (LS 85). Ez a világ, a sok teremtmény szövedékes hálózata, tükrözi Isten gazdagságát, bölcsességét – ahogyan ez kifejezésre jut az enciklikának címet adóNaphimnusz-ban. A világ szüntelenül Teremtőjéről beszél, aki nem csak „nyomai”, de a mindeneket éltető Lélek révén is szüntelenül jelen van alkotásában.
A keresztény ember ezért hiszi, hogy minden létező „olyan jó, amelynek nincs tulajdonosa” (LS 89), ha nem maga az Úr. A Biblia szavaival: „Kímélsz mindent, mivel a tiéd, Uram, s az élőben leled örömedet!” (Bölcs 11,26). A magyar fordítás (ahol ez a 27. vers) nem adja vissza az eredeti kifejezés bensőségességét: Isten deszpota philopszükhész, olyan egyeduralkodó, aki az éltető léleknek, vagyis az életnek a barátja. Azt is mondhatjuk, az élet iránti szeretet Istennek, a Királynak a sajátos jegye és vonása. „Ez nem jelenti, hogy egyenlővé teszünk minden élőlényt, s hogy elvesszük az emberi lénytől azt a kivételes értéket, amely egyszersmind rettenetes felelősséget is jelent” (LS 90). Az ember kivételes, mivel Isten képmása. Ám ez a tudat el is torzulhat benne, olyan magatartássá válhat, amely felelőtlen, lekezelő, kizsákmányoló és kártékony a többi létezővel szemben. Ennek végső formája, amikor egyes emberek különbeknek érzik magukat más embereknél, úgy vélik, hogy nekik több joguk van, mint másoknak (ld. uo.).
Ezzel a téves magatartással szemben ki kell jelenteni tehát, hogy a teremtésnél fogva „egyetemes közösség” áll fenn a létezők között (ld. LS 89–92). Az embernek fáradoznia kell azon, hogy ezt soha ne feledje, hogy „szíve nyitott legyen erre az egyetemes közösségre” (LS 92). „Minden viszonyban áll, és mi, emberi lények, testvérként egyesülünk egy csodálatos zarándoklásban. Isten minden teremtménye iránti szeretete köt egybe minket” (uo.).
A fenti megfontolásból származik egy olyan alapelv, amely a Katolikus Egyház társadalmi (és morális) tanításának az alapkövét képezi, s egyre nagyobb hangsúlyra tesz szert az elmúlt száz év tanítóhivatali megnyilatkozásaiban: a javak egyetemes rendeltetésének elvéről van szó (LS 93–95). Ahogyan II. János Pál megfogalmazza a Centesimus annus-ban: „Minden, ami jó, magának Istennek a műve, aki a földet és az embert teremtette, és aki a földet az embernek adta (…) Isten – anélkül, hogy bárkit is kizárt vagy előnyben részesített volna – az egész emberi nemnek adta a földet, hogy valamennyi tagját éltesse. Ebben rejlik a földi javak egyetemes rendeltetésének gyökere” (CA 31). A magántulajdon joga mindig másodlagos és alárendelt ehhez képest – a szegénység és gazdagság feszültségéről folytatott reflexiónak ezt nem szabad elfelejtenie. Különösen is fontossá válik ez az elv a környezetvédelem kapcsán, hiszen „a környezet közjó, az egész emberiség öröksége, mindenki felelőssége” (LS 96). Amikor a föld lakosságának kis része használja fel a források zömét, amikor a nyugati társadalmak fogyasztása elpusztítja a szegényebb országokban a környezetet, amikor a gazdag Észak a gondokkal küzdő Dél rovására tesz szert profitra, ez az elv sérül. Ennek a társadalmi szintű bűnnek a környezetromboló hatása mára már egészen nyilvánvalóvá vált.
Mit kell tennie a kereszténynek? „Jézus tekintetével” (LS 96–100) kell szemlélnie a világot: úgy a környezetet, mint az emberi társadalmat. Ő volt az, akinek „a szelek és a tenger is engedelmeskedett” (vö. Mt 8,27), s aki képes volt megélni a teremtés harmóniáját. Ő az, akin keresztül minden eléri a teljességet. A földi Jézus és szerető viszonya a világhoz megnyitja az utat a megdicsőült Krisztus előtt, akiben betelik az új és az új föld (LS 100).