2015. július 2.
A Laudato si’ kezdetű enciklika több megállapítása már magában hordozta a megújulás, a megtérés, a változás igényét, megjelölve ennek lehetséges irányait is. Az ötödik fejezetben a pápa azonban kiemel néhány olyan konkrét „vezérfonalat”, amelyeknek vezérelniük kell cselekvésünket.
1) Párbeszéd a környezetről a nemzetközi politika szintjén (LS 164–175). Az első alfejezet megvizsgálja az elmúlt évtizedekben a nemzetközi politika szintjén lezajlott találkozókat, aláírt környezetvédelmi egyezményeket. Vannak olyan területek, ahol sikereket lehetett elkönyvelni, például a veszélyes hulladékok kezelése vagy az ózonréteg védelme terén (LS 168). Más problémák azonban méltatlanul kevés figyelmet kaptak, mint a biológiai sokszínűség védelme vagy az elsivatagosodás (LS 169). Ugyanakkor a legnagyobb nehézséget a fosszilis energiaforrások felhasználása jelenti, hisz ezen alapul technológiánk, s gazdasági nyomás nehezedik a politikára (LS 165). Lévén, hogy a kérdés elválaszthatatlan a globális felmelegedéstől (LS 175), nemzetközi fellépésre lenne szükség. A szén-dioxid-kibocsátási kreditek rendszere sajnos nem bizonyult kielégítőnek, hisz túl a nagy ipari hatalmak tartózkodásán ez csak újabb spekulációk forrása lett – ez csak „gyors és könnyű” megoldás, amely nem vezetett valós eredményre (LS 171). A fő problémát az jelenti, hogy az éghajlatváltozás orvoslása elválaszthatatlan a fejlődő országok helyzetének kezelésétől. Világszintűgovernance-ra lenne szükség, miként XVI. Benedek is fogalmazott (CV 67). „Ugyanaz a logika, amely nehézzé teszi a drasztikus döntéseket a globális felmelegedés megállítására, nem engedi meg azt sem, hogy megvalósuljon a szegénység kiiktatásának a célja (LS 175).
2) Az új nemzeti és helyi politikákra irányuló párbeszéd (LS 176–181). „Nemcsak az országok között, de az országokon belül is vannak győztesek és legyőzöttek” (LS 176). Mivel a (helyi) politikát gyakran csak a gyors siker és a növekedés érdekli, egyes kormányok a megoldást a fogyasztás növelésében, vagy a környezetvédelmet is kiiktató beruházásokban látják (LS 178). Ezért szükséges a helyi összefogás, a megújuló energiaforrások alkalmazásának támogatása, de legfőképpen a folytonosság, „hogy ne lehessen megváltoztatni az éghajlatváltozásra és a környezetvédelemre vonatkozó politikát, ahányszor csak kormányt váltanak” (LS 181).
3) Párbeszéd és átláthatóság a döntéshozatali folyamatokban (LS 182–188). Napjainkban sajnos azt látjuk, hogy a döntések, az azok alapjául szolgáló tanulmányok nem függetlenül, objektíven készülnek, s nem is hozzáférhetők az állampolgárok számára (LS 183). Ki kell alakítani a párbeszéd és a konszenzus keresésének a kultúráját, hogy minden döntés előtt világosak legyenek a remélt előnyök, de a valós veszélyek is (LS 184). Olykor a profit, a gazdasági szereplők mozognak a háttérben. Ennek okán alapelvvé kellene tenni: a haszon nem lehet kizárólagos érv és szempont, a nyilvánosság tereiben kell lehetőséget adni az esetleges alternatívák felmutatására, megvitatására (LS 187). A pápa kijelenti: „az egyháznak nem szándéka, hogy meghatározza a tudományos kérdéseket, vagy hogy a politika helyébe lépjen, hanem meghív egy őszinte és átlátható vitára, hogy a részleges szükségletek és az ideológiák ne károsíthassák meg a közjót” (LS 188).
4) Politika és gazdaság párbeszéde az emberi teljességért (LS 189–198). „A politika nem vethető alá a gazdaságnak, ez pedig nem vethető alá a technokrácia hatékonyságelvű paradigmája diktátumainak” (LS 189). A környezetvédelem nem lehet haszon és veszteség mérlegelésének kérdése. Sokkal inkább a fejlődés globális modelljének megváltoztatására van szükség, hogy az valóban emberi legyen (LS 194). A politika akkor lesz jó eszköze és útja ennek a fejlődésnek, ha szubszidiárisan működik, ha teret nyit a szabadságnak, de nem engedi meg, hogy egyes gazdasági erők kontroll nélkül eluralkodjanak rajta (LS 196). „Olyan politikára van szükségünk, amelynek átfogó szemlélete van, s új, teljes értékű megközelítést alkalmaz” (LS 197).
5) Vallások párbeszédben a tudománnyal (LS 199–201). „Bolygónk lakosságának többsége vallásosnak vallja magát, s ennek arra kellene ösztönöznie a vallásokat, hogy célzott párbeszédbe kezdjenek egymás között a természet gondozásáról, a szegények védelméről, a tisztelet és testvériség hálózatainak kiépítéséről” (LS 201). Ez a párbeszéd elválaszthatatlan a tudománnyal folytatott közéleti dialógustól. „Leegyszerűsítés azt gondolni, hogy tisztán elvont módon elő lehet adni az etikai elveket (…), a tény pedig, hogy vallásos nyelvezetben jelennek meg, nem von le semmit az értékükből a közéleti vita során” (LS 199). Ez azért is fontos, mert „nem fenntartható állítás, miszerint az empirikus tudományok teljességgel megmagyarázzák az életet, az összes teremtmény benső lényegét és a valóság összességét” (uo.).