A Laudato si’ kezdetű enciklika utolsó, hatodik fejezete az ökológiai neveléssel és lelkiséggel foglalkozik. Ennek első lépcsőfoka nem valamiféle absztrakció, hanem egy másfajta, „megtért” életstílus célként kitűzése (LS 203–208).
A fogyasztói szemlélet elkerülhetetlenül kihat az emberre, s sajátos érzést kelt benne: minden árucikk, s mint ilyen, esetleges, eldobható. Az emberben kialakul egyfajta bizonytalanságérzet, minek okán elveszettnek érezheti magát a világban (LS 204). Ha mindehhez hozzávesszük a súlyos egyenlőtlenségeket, ráébredhetünk arra, hogy az erőszak és a pusztítás valós veszélyt jelent (ld. uo.). Ugyanakkor látnunk kell: „Nincsenek rendszerek, amelyek teljességgel eltörölnék a jóra, az igazságra és a szépségre való nyitottságot, sem pedig a reagálási képességet, amelyre Isten folytonosan bátorít minket szívünk mélyén. Ily módon mindenkitől azt kérem: ne feledkezzen meg méltóságáról, amit senkinek sincs joga elragadni tőle” (LS 205). A személyes életstílus megváltoztatása talán kis lépésnek tűnik, ám végül mégis elvezethet oda, hogy „egészséges nyomást gyakoroljon azokra, akik a politikai, gazdasági és társadalmi hatalmat birtokolják” (LS 206). „Mindig lehetséges az önmagunkból a másik felé való kilépés új képességének kifejlesztése” (LS 208). Meg kell haladnunk önmagunkat, jó döntéseket kell hoznunk.
A környezeti válság súlyosságának tudatosítása ráirányítja a figyelmet arra is, mennyire fontos az emberiség és a környezet közötti szövetségre való nevelés, ami a bibliai teremtésteológiából forrásozik (LS 209–215). A környezettudatos nevelés napjainkra szerencsére már több a puszta természettudományos ismeretterjesztésnél, ugyanakkor továbbra is kihívás, hogy le tudja-e bontani az olyan mítoszokat, mint az individualizmus, a korlátlan fejlődés, a szabályok nélküli piac stb. (LS 210). Ezen a téren az egyháznak sajátos küldetése van, mert – túl az állami intézményeken – hozzájárulhat a neveléshez a családban, a médiában vagy a katekéziseken (LS 213).
A pápa a legfőbb hangsúlyt a családra helyezi, mert „itt ápolják az első szerető magatartásformákat és az életről való gondoskodást, mint például a dolgok helyes használatát, a rendet és tisztaságot, a helyi ökoszisztéma iránti tiszteletet és minden teremtmény védelmét” (uo.). Kicsi gesztusok, mégis hatalmas a hatásuk. A Szentírás, a krisztusi hit rendkívüli motiváció forrása ezen a téren, s lehetővé teszi, hogy a környezetvédelem ne csak technológiai, gazdasági vagy politikai kérdés legyen.
A hívő ember, bejárva a fent jelölt „utat”, elérkezik az ökológiai megtérés gondolatához (LS 216–221). XVI. Benedek mondta egy homíliájában: „a külső sivatagok azért sokasodnak a világban, mert a belső sivatagok oly hatalmassá váltak” (idézi: LS 217). Ha ez így van, akkor belső és mély megtérésre van szükség, teszi hozzá Ferenc pápa (uo.). Sajnos sok keresztény, aki elkötelezett az imában, s úgy véli, realista, pragmatikus ember, valójában semmit sem törődik a környezettel, annak védelmével. Assisi Ferenc ezért ragyogó példa számunkra „úgy a természettel ápolt egészséges kapcsolat, mint a személy teljes értékű megtérésének dimenziója” terén (LS 218).
Ez azonban nem magányos út. „Az egyének elveszthetik képességüket és szabadságukat az eszközszemléletű gondolkodás logikájának legyőzésére, s áldozataivá válnak egy etikátlan, társadalmi és környezeti érzék nélküli fogyasztói szemléletnek” (LS 219). A válasz nem pusztán sok egyéni döntésben, hanem közösségi hálók kiépítésében áll. Csakis így születnek meg olyan magatartásformák, amelyek szeretetteljesek, gyöngédek, oltalmazók. Közösségben ébredünk tudatára annak, mennyire kötődünk a többi teremtményhez, s milyen közös felelősségünk van a teremtett világért.
„Hitünk meggyőződései, amelyeket ennek az enciklikának az elején kifejtettünk, segítenek, hogy gazdagítsuk ezen megtérés értelmét. Ilyen annak tudatossága, hogy minden teremtmény tükröz valamit Istenből, és átadandó üzenete van, vagy annak bizonyossága, hogy Krisztus felvette magába ezt az anyagi világot, s most, feltámadva, ott él minden létező bensőjében, körülvéve azokat szeretetével, átjárva azokat fényével” (LS 221).