Hunyadi Attila
A szövetkezeti intézményt rendszerként (system) értelmezve három összetevõje segítségével határozhatjuk meg: 1. sajátos értékrend (célcsoportok rendszere); 2. sajátos szerkezet, szervezeti forma; 3. humán és anyagi erõforrások. Ebben a tanulmányban – a szövetkezeti eszmerendszer (alapértékek, irányelvek) rövid ismertetése után – a rendszert alkotó három alrendszer mentén elemzem a két világháború közötti kisebbségi magyar szövetkezeti intézményrendszert, valamint a szövetkezeti szervezet kapcsolatát más társadalmi (állami, gazdasági, érdekvédelmi, egyházi és közmûvelõdési) intézményekkel.
A magyar társadalomtörténet korszakolása tekintetében a trianoni közhatalomváltozás képezi a cenzúrát. A szövetkezeti-gazdasági önállósulás általi nemzetépítés elgondolása új fordulatot vett a két világháború közötti megváltozott helyzetben azáltal, hogy az utódállamok kormányzatai a szövetkezeti intézményt is fölhasználták az új állam „nemzeti” gazdaságának és identitásának stabilizálása és modernizációja céljával. Legtöbb helyen 1918 után a „nemzeti szövetkezeti mozgalom” eszközzé vált az utódállamok kormányzatai kezében a földreform végrehajtásában, valamint a rurális társadalom, s ezáltal az egész „nemzet” stabilizálásában, a népesedési és gazdaságpolitikában. A kisebbségek számára – kulturális létük fenyegetettsége miatt is – vált különösen fontossá a szövetkezeti érdekvédelem nemcsak gazdasági, hanemszociálpolitikai (foglalkoztatás– és kamatpolitika) és nemzetkisebbségi szempontból is (földbirtokpolitika, nemzeti kultúra támogatása).
A trianoni szerzõdéssel az OKH (Országos Központi Hitelszövetkezet) 2474 hitelszövetkezetének 64,5 százaléka, községeinek pedig több mint kétharmada maradt az utódállamokban.1 Felvidéken az 1919-ben Pozsonyban létrehozott csehszlovák „Központi Szövetkezet” radikálisan megszakította a szövetkezetek kapcsolatát a magyarországi központokkal. A magyar lakosságú körzetekben 1923-ban kezdték meg a területükön mûködõ szövetkezetek önálló szövetségbe való szervezését. 1925-ben alakult meg Galántán a „Hanza” Szövetkezeti Áruközpont, majd 1929-ben az önálló „Hanza” Szövetkezeti Szövetség. A 310 fogyasztási és 150 hitelszövetkezet, valamint 33 más típusú magyar szövetkezet helyi szinten fõleg a kultúrházak, iskolák és templomok építéséhez járult hozzá. A központ áruraktára, gépparkja, likõrgyára, mezõgazdasági terményfelvásárló osztálya mellett nyomdaszövetkezetet is mûködtetett. A hitelszövetkezeti hálózaton kívül kevés magyar pénzintézet maradt.2 A délvidéki magyarság tervszerû szociális és gazdasági elszegényítés áldozata lett Jugoszláviában. A központosítás és diszkriminatív adópolitika (túladóztatás, hatósági visszaélések) miatt a magyar gazdasági intézmények beolvadni kényszerültek valamely szerb intézetbe. A félmillió délvidéki magyarnak egyetlen számottevõ pénzintézete sem maradt. Az 1918-ig fennálló 168 pénzintézetbõl néhány jelentéktelen pénztár maradt meg; 230 különféle tevékenységû magyar szövetkezetbõl pedig mindössze 17.3
A szövetkezetek jogi helyzete Romániában
Az 1918–20-ban Romániához csatolt trianoni Erdély4 területén 702 magyar hitel- és 641 fogyasztási szövetkezet volt 220 646 taggal. Az új államban ezek minden anyagi támasz és erkölcsi irányítás nélkül maradtak, és az állami támogatás hiányában meg az anarchikus viszonyok miatt számuk megcsappant: a hitelszövetkezetek száma 1918 és 1920 között 209-cel, a fogyasztási szövetkezeteké pedig 208-cal lett kevesebb. A Romániához csatolt területekre 1920. szeptember 26-án terjesztette ki a román kormányzat a regáti szövetkezeti törvényt.5 E törvény alapvetõen sértette az erdélyi szász és magyar kisebbségek érdekeit. A magyarországi Hangya a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége 1919-i genfi kongresszusán elvi határozatot provokált a szövetkezetek autonómiája érdekében, és a kongresszus erélyesen foglalt állást a csehországi 210. sz. szövetkezeti törvénnyel szemben, amely megfosztotta a felvidéki magyar és szlovák szövetkezeteket autonómiájuktól, és állami támogatású központba kényszerítette õket. A nemzetközi tiltakozás nyomán, valamint a Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége intésére a román kormány is visszavonulásra kényszerült, s az igazságügy-minisztérium kolozsvári kirendeltségének 1922/33000. sz. rendeletében elismerte a kisebbségi szövetkezeti mozgalmak alapelveit. A rendelet elismerte az 1920-ban alapított, de jogi személyiség nélküli magyar szövetkezeti központokat. Ezeknek javára a bukaresti Országos Szövetkezeti Központ lemond jogairól, kivéve az 1920. szept. 20-i törvénybe foglalt ellenõrzési jogról. Az átruházott jogok ellenében viszont, a kisebbségi központok elvesztik a román szövetkezeti törvény kedvezményeit. 1923-tól tehát hivatalosan megkezdhetik mûködésüket a magyar központok, az 1920-ban Nagyenyeden 433 fogyasztási szövetkezet csatlakozásával alakult „Hangya” fogyasztási szövetkezetek központja, illetve a Kolozsváron 403 szövetkezettel alakult „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja6 (a továbbiakban GHK). Mindkét központ alapszabályainak megalkotásánál a budapesti központok alapszabályait vették mintául, szervezetük és jogi konstrukciójuk tehát megegyezõ volt azokéval.7 Az erdélyi kisebbségi magyar és német szövetkezetek a megalakulásukkor hatályban levõ magyar törvények alapján mûködhettek továbbra is a húszas években. Románia szövetkezeti rendszerének szerkezetét a Nemzeti Parasztpárt kormányzása idején hozott, 1929. március 28-i szövetkezeti törvény változtatta meg.8
A törvény a szövetkezeti rendszer felépítésébe a román szövetkezeti jogban új érdekvédelmi és irányító szerveket vezet be: a szövetkezetek vidékenként gazdasági tevékenységük elõmozdítása érdekében federálékba, érdekvédelmi feladataik megoldására (irányítás, ellenõrzõ, szervezõ és propaganda tevékenység) uniókban tömörülhetnek. A magyar szövetkezetek unióik révén részesévé váltak, s a többségi szövetkezetekhez hasonlóan élvezhették az 1929-es szövetkezeti törvényben, valamint az 1935. április 6-i törvényben (M. Of. 1935. 8. sz.) megállapított összes adó-, bélyeg-, szállítási és egyéb kedvezményeket. Az uniók keretében folytatott önellenõrzés joghatályúvá vált a hatóságok elõtt is.9 Az 1929-tõl mindkét központ mellett megalakult ún. Ellenõrzõ Unió mûködött, mûködési körük kiterjedt az egész trianoni Erdélyre. A Központok és az Uniók közötti szoros kapcsolatot többnyire azonos személyi összetételû vezetõségük biztosította. A központok a kereskedelmi vezetést és financiális irányítást végezték, mint gazdasági vállalkozások. A központ tulajdonképpen szövetkezet volt, tagjai pedig a szövetkezetek. Az Uniók (mint „nemlukratív célú alakulatok”) feladata volt: a szövetkezetek tevékenységének ellenõrzése és esetenkénti irányítása; szövetkezeti nevelés és propaganda; a tagszövetkezetek jogvédelme; új szövetkezetek alapszabályainak megvizsgálása, láttamozása, a mûködési engedélyek kiadása; új szövetkezetek beszervezése és mûködésüknek beindítása. A magyar uniók tagszövetkezeteik fölötti ellenõrzési joga 1938-ban szûnik meg, hatáskörük az ekkor létesített Nemzeti Szövetkezeti Intézetre száll át. Az Uniók tevékenységét a két központ vette át, nem hivatalos formában fenntartva az addig eredményesnek bizonyult irányító, ellenõrzõ, ismeretterjesztõ és képzõ munkát.10 Az 1938. február 5-i törvényrendelet a korábban is fennállott szövetkezeti minisztérium hatáskörét tágította ki: többek között joga lett felszámolni a tagszövetkezeteket vagy a központokat. Az 1938. június 23-i és július 15-i, 1939. január 20-i rendelettörvények kizárólag a június 23-án létrehozott Szövetkezetek Országos Intézetének (INCOOP) tartják fenn a szövetkezetek hivatalos ellenõrzésének jogát, míg a kisebbségi uniókat megszüntették. Ezek csak nemhivatalos szervként tarthatták meg tagszövetkezeteikkel a gazdasági és pénzügyi összeköttetéseiket, támogató és irányító szerepüket. A kisebbségi központok ügyvezetõ igazgatóinak kinevezését is az INCOOP gyakorolja, és a kinevezettek saját tisztviselõivé válnak. A törvény szerint a kisebbségi központok igazgatóságainak 9 tagjából 4 jogszerinti tagot a nemzetgazdasági minisztérium nevez ki. Az utolsó rendelettörvény szabad kezet ad az INCOOP-nak, hogy bármely szövetkezet igazgatóságát és felügyelõ bizottságát feloszlassa, helyébe másokat nevezzen ki az elõbbieket megilletõ jogkörrel, sõt az INCOOP jogot nyer a szövetkezetek szabad feloszlatására, más szövetkezetekkel való egybeolvasztására, „ha azt a közrend vagy magasabb nemzetgazdasági érdekek megkívánják”. Az egyetemes szövetkezeti elveket és demokratikus jogokat sértõ diktatórikus intézkedések ugyanakkor elzárták a magyar szövetkezeteket bizonyos monopóliumcikkektõl, nem kaptak italmérési, sóárudai és búzafelvásárlási engedélyt.
Erõforrások, eredmények
Az elsõ kisebbségi évtizedben a szövetkezetek szép eredményekkel mûködtek, ám a gazdasági válság és a konverzió megbénította a hiteléletet is.11 Ezek negatív hatásának ellensúlyozására a magyar szövetkezeti központok szervezetszintû stratégiaváltást hajtanak végre.12 A hitelszövetkezeti központ 1935–ben munkatervbe foglalta a tevékenységbõvítést (üzletágdiverzifikáció), az önsegélyre alapozó intenzív növekedést. Ennek nyomán fellendül a tejszövetkezetek13 és gazdasági szakosztályok szervezése minél több tevékenység szövetkezeti lefedésére (beszerzés-értékesítés, feldolgozás, biztosítás, háziipar, fakitermelés); alaptõkeemelés történik, hitelnyújtásnál a termelési, beruházási célú kölcsönök és a rövid lejáratú, kis összegû kihelyezések kapnak elsõbbséget. Intenzívebbé válik a kapcsolat és konkrét együttmûködés az Erdélyi Gazdasági Egylettel,14 valamint az egyházakkal és a magyar közintézményekkel is.
A magyar intézmények koordinált tevékenységére és a magyar nemzetkisebbségi szolidaritásra egyre fokozottabb igény fogalmazódott meg – különösen a gazdasági válság és konverzió hatására. A koordinációt érdekegyeztési-képviseleti éspénzügyi-finanszírozási szempontból tartotta különösen fontosnak minden magyar intézmény.
Míg az OMP kongresszusain a Közgazdasági szakosztály ülései teremtettek fórumot valamennyi magyar társadalmi/gazdasági szervezetnek nézeteik megvitatására, hiányzott az érdemi döntéseket hozó és alkalmazó operatív, integráló szerv. „Az elmúlt 15 esztendõ tapasztalataiból megállapítható, hogy a jövõben magyar kisebbségi társadalmunk csakis úgy tudja helyét megállani, ha megmaradt gazdasági és pénzügyi intézményeit egységes irányítás mellett újjászervezi. E cél elérése érdekében megalakítandó az erdélyi magyarság Gazdasági Tanácsa akként, hogy abban az erdélyi magyar gazdasági érdekképviseleti szervek megfelelõen képviselve legyenek” – így szólt az OMP kongresszusának határozati javaslata A magyar gazdasági és hitelszervek egyesítése címmel. A szászok gazdasági parlamentjét mindvégig paradigmatikus szervezõdési modellként említi a két világháború között az erdélyi magyar értelmiségi és gazdaságpolitikai elit.15 Az ideális Gazdasági Tanács nem valósulhatott meg, ám hasonló célokkal indult a Magyar Népközösség keretében szervezett gazdasági alosztály.16
A tõkekoncentráció elõnyeinek elérése céljából a gazdasági szakemberek több ízben javasolták a magyar pénzintézetek fúzióját, hogy ezek legalább a középbankok tõkeerejével bíró „gondosan érdekelt” vagyoni erejû pénzintézetté tömörülve a fluktuáló tõke bizalmát hatékonyabban megszerezhessék, és a magyar jellegû intézmények refinanszírozását kellõképpen biztosíthassák.17 Egy nagy magyar bank létrehozását a magyar pénzintézetek fúziója18 útján képzelték el, a vidéki kisintézetek mint annak fiókjai mûködtek volna tovább. „A magyar bank elgondolást azonban alacsony egyéni érdekekbõl és személyi önzésbõl nem lehetett megvalósítani. Így a magyar pénzintézeti szervezet, mely a magyar gazdasági életben a vezetõ szerepet követelte magának, nem tudott nemzetiségi hivatásának a magaslatára emelkedni, sem nemzetgazdasági feladatát betölteni. Politikusaink és népmozgalmi vezetõink nehezen ébredtek rá arra, hogy az erdélyi magyarságnak ugyanolyan tõkeerõs és nemzetiségi jellegû intézetekre lesz szüksége, mint amilyen intézete a magyar uralom alatt a román és szász kisebbségeknek volt” – írja 1939–ben Oberding József György.19
A kisebbségi magyar bankok érdekképviseleteként 1922–ben alakult Erdélyi Bankszindikátusnak szerkezetébõl adódóan sem sikerülhetett a „magyar nemzetiségi hitelintézmény”-tõl elvárt feladatok ellátása.20 Célja és hatásköre pusztán alkalmi érdekegyeztetés volt: az összes bankot közösen érdeklõ erkölcsi és anyagi ügyekben közös elhatározásokat és közös eljárásokat kidolgozni és végrehajtani. Csupán a bankérdekek általános védelmét tekintette feladatának; szorosabb (nemzeti szolidaritáson alapuló) kölcsönös érdekegyeztetést csak a gazdasági válság és a konverzió eredményezett.21
Az Erdélyi Bankszindikátus gyengeségét a magyar jellegû tõke túlzott szétdaraboltsága magyarázza. Hátrányos volt a magyar tõke túlzott megosztottsága (81 intézet között 320 millió saját tõke), amely nem koncentrálódott specifikusan magyar tartalékká. Emiatt az 1920-as évek konjunktúrája idején jövedelmezõ mezõgazdaság, ipar és kereskedelem vagyonosodási folyamatában a magyarság nem támogathatott tartalékaival egy megbízható magyar jellegû pénzintézetet. Az RNB visszleszámítolási hitelének a hiányában csupán saját tõkeerejükre utalva a magyar pénzintézetek tagjai erõs küzdelmet folytattak egymás között a betétekért, s emellett minden intézet osztalékpolitikát ûzött. A drága pénz mellett tehát nagy haszonra törekedtek, ami az adósok rovására ment. Ehhez járult még a drága igazgatási költség, hiszen mindenkis intézetnek önálló igazgatósága volt. Ezzel ellentétben a szász pénzintézetek következetesen kitartottak a (szászoknak nyújtott) kölcsönök alacsony kamatszintje mellett. A harmincas évek végi erdélyi magyar pénzügyeket elemzõ Bözödi György hitelpolitikai cselekvési paradigmaként a szász altruizmus követését javasolta: „Pedig kész leckét és kész példát szolgáltattak számunkra a szász bankok, miképpen kell kisebbségi népnek berendezni a maga pénzügyi életét. 1912–ben a szászok kezelésében lévõ idegen tõkék közel tízszeresét tették ki a saját tõkéjüknek és évi tiszta nyereségüknek közel egyharmad részét, 726 000 koronát fordítottak jótékony célra s ebbõl 456 000 korona az egyházaknak és az iskoláknakjutott. Ekkora összeggel a háború után pénz hiányában bezárt összes felekezeti iskolánkat fenntarthattuk volna.”22
A Bankszindikátus részvénytársasági bankjaihoz képest a kishitel és takarékosság szövetkezeti kezelése gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt hatékonyabbnak bizonyult.23
A magyar intézmények között gazdaságilag is konkretizálódott szolidaritásra szemléletes példa volt a szövetkezeti rendszer és az egyházak együttmûködése – fõleg az oktatás, szövetkezetalapítás és a biztosításügy megszervezésében. Az 1929-ben megjelent román mezõgazdasági szakoktatási törvény lehetõséget nyújtott magánalapítású gazdasági szakiskolák létesítésére. Ezt a lehetõséget felhasználva a magyar egyházak gazdasági iskolákat alapítottak: Székelykeresztúr (1931, unitárius egyház), Csombord (1934, református egyház), Radnót és Kézdivásárhely (1935, a Római Katolikus Státus alapítása).24 A szövetkezetek szervezésében és mûködtetésében a magyar lelkészek és egyházi szervezetek (IKE, Kolping Egyesület, Római Katolikus Népszövetség Egyetemi Szakosztálya25) település/közösségi szinten is oroszlánrészt vállaltak,26 ezért volt nagy csapás, hogy 1940-ben a román állam megtiltotta a magyar lelkészeknek, hogy szerepet vállaljanak a szövetkezetek vezetésében.27 A szövetkezeti mozgalom széles társadalombázisa és demokratikus szerkezete abban is megnyilvánult, hogy a magyar szövetkezeti központok vezetésében egyenlõ arányban voltak képviselve a történelmi egyházak.28 Amellett, hogy betétgyûjtésben az egyházak is támogatták a hitelszövetkezeteket, azáltal, hogy megtakarítható tõkéiket a hitelszövetkezetnél helyezték el, a biztosítási üzletágintézményes megszervezése céljából a GHK átvette a Minerva Biztosító Rt. érdekképviseletét, hogy azt tagszövetkezeteinek alképviseletként tovább adja. Mindezt az üzletpolitikai váltás (a válságot és konverziót ellensúlyozó üzletág-diverzifikáció) mellett még három különleges szempont is indokolta: a tagok és a szövetkezet elõnye, valamint a magasabb nemzetgazdasági célok. „A Minerva belföldi vállalat, a magyar egyházak intézménye, tehát a Minervánál fizetett biztosítási díjak egyházi, kulturális és gazdasági érdekeinket szolgálják, sõt a szövetkezet által felvett biztosítások díjai hosszú idõn keresztül betétként ott maradnak a szövetkezetnél, s így a falu pénzforgalmát növelik, a falu hiteléletét táplálják”.29
A nemzetgazdasági cél (belsõ vagyonforgalom/kezelés) mellett érvényesült e közösségi (falu pénzforgalmának bõvülése), vállalati (biztosítási jutalék, 10 éves folyószámla-betétként helyben kezelt biztosítási díj), valamint egyénielõny (biztosítási anomáliáktól való megvédés, díjkedvezmény). Az a tény, hogy a Minerva Biztosító Intézet részvényei a magyar egyházak tulajdonában voltak, garancia volt az intézet erkölcsi megbízhatóságára nézve.
A hivatásrendi államban a magyar kisebbséget egyetlen szervezet képviselhette, az 1938-ban létrehozott Magyar Népközösség, amelyben szakmai-hivatás szerinti szervezetek képviselték a magyar kisebbségi társadalmat. A szövetkezetek társadalmi súlyáról tanúskodik az, hogy a Magyar Népközösségben a két magyar szövetkezeti központ mint legnagyobb, legátfogóbb magyar szervezet vehetett részt. Az egyház mellett ilyen jelentõs és átfogó szervezet a szövetkezeti mozgalommal szintén együttmûködõ gazdaköri mozgalom, az EMGE volt. A szövetkezeti sérelmek és kívánságok megoldására a GHK és a Hangya közösen megalakította a Népközösség Szövetkezeti Alosztályát, emlékiratban terjesztették sérelmeiket a kormányhatóság elé.30
A magyar szövetkezeti hálózat volt – a gazdasági diszkrimináció ellenére – a legnagyobb lélekszámú31 szervezet Erdélyben. A bécsi döntést közvetlenül megelõzõ idõszakban az erdélyi magyar családoknak fele legalább egy szövetkezetnek volt tagja. 1938-ban Románia magyarlakta területein 466 gazdasági és hitelszövetkezetnek 135 ezer tagja volt, 320 fogyasztási szövetkezetnek pedig 66 ezer tagja, akik családtagjaikkal együtt 3/4 millió magyar szövetkezeti tagot jelentettek, azaz a romániai magyarság csaknem felét.32 A magyaroknál 14,8, a németeknél 15,9, az erdélyi románoknál 33,5 lélekre jutott egy hitelszövetkezeti tag.33 Minthogy az erdélyi magyarság 72 százaléka falun élt, a magyar falvakban a szövetkezet iskolafenntartó szerepet töltött be.34 A falusi lakosság mellett különösen a városi magyar iparosság, valamint az irodalmárok és egyetemi hallgatók valósították meg közös gazdasági érdekeik érvényesítését (könyvkiadás, kolozsvári magyar diákotthon) szövetkezeti formában.35 Erdély magyar egyházi biztosító intézete, a Minerva Rt. volt egyben a legnagyobb könyvkiadó is. A magyar szövetkezeti hálózat üzletágdiverzifikáció36 révén nemzetközileg versenyképes minõségû márkázott37 termékeket exportra is szállított, mindezzel helyi foglalkoztatást38 és többletjövedelmet39 nyújtott a családoknak. Jelentõs volt szociális és vidékfejlesztõ tevékenységük,40 reálértékben pedig a szövetkezetek vagyona.41 Az erdélyi magyar közösség oktatási és kulturális42 intézményeinek fenntartásában ugyancsak pótolhatatlan szerepet töltött be a két szövetkezeti központ (könyvtárszervezés,43 iskolaszövetkezetek,44 egyetemi diákotthon45). A szövetkezetek társadalmi szerepét tekintve nemcsak a gazdasági érdekvédelem (EMGE), hanem a tudományos (EME Közgazdasági szakosztálya, elnök dr. gr. Bethlen László a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központjának elnöke is) és ifjúsági szervezetek, így a Székelyek Kolozsvári Társasága, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel és a Vásárhelyi találkozó résztvevõi is az északi népek (elsõsorban a dán és a finn) szövetkezeti demokráciáját tartották követésre méltó paradigmának gazdasági és kulturális–nemzeti vonatkozásban egyaránt.46 A magyar szövetkezeti intézményrendszer azáltal, hogy a nemzeti közösség mintegy felét integrálta, a kisebbségi magyarság demokratikus társadalomgazdasági rendszerének kiépülését segíthette elõ.47
JEGYZETEK
1. Wanke Gusztáv: A hitelszövetkezeti ügy Magyarországon. Bp., 1935. 28–29.
2. Hantos László: Szlovenszkó és a szlovenszkói magyarság gazdasági helyzete. Magyar Kisebbség. Új sorozat. V. évf. 1999. 4. (18) sz. 86–99. (újraközlés). Lásd még Vavrik Ferenc dr.: A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története 1918–1948. Sajtókoop kiadó. 1993; Pukkai László: A „Hanza” Szövetkezeti Áruközpont Galánta. Madách–Posonium. Pozsony, 1994.
3. Prokopy Imre: Az elszakított Délvidék. In: Észak–Kelet–Dél–Nyugat. Négy elõadás az elszakított magyar részekrõl. Pécs, 1937.
4. Az általános kibontakozási lehetõségeket tekintve, Erdélyt az övénél jóval alacsonyabb gazdaság-szerkezeti–infrastrukturális színvonalú, bürokratikusabb, regionális-nemzeti diszkriminációs gazdaságpolitikát érvényesítõ Romániához csatolták. A román gazdaságpolitikáról, adó-, kamat-, földbirtok-politikáról lásd Közgazdasági Évkönyv. Erdély gazdasági lexikonja. Szerk. Rados Móric–Székely János. Temesvár, 1923. 1924; Bánáti gazdasági problémák 1938-ban. In: Közgazdasági Évkönyv 1939; Móricz Miklós: Románia tõkepolitikája Erdélyben 1919–1929 között. Bp., é. n.; Móricz Miklós: Erdély és a Regát. Gazdaságpolitikai tanulmány Erdély mai helyzetérõl. Magyar Kisebbség kiadása.
Az elsõ világháború után Románia területe 137 786 294 967 négyzetkilométerre nõtt, lakossága pedig
735 800-rõl 17 393 000-re. A csatolt területek különbözõ szövetkezeti hagyományokkal és törvényekkel rendelkeztek. A jogi egyesítés hosszadalmas volt, és ráadásul a már 1914-ben megígért földreform nehezítette meg a jogharmonizációt. Romániában az 1864-es földreform nem adta meg a föld mûveléséhez és a gazdasági önállósághoz szükséges élõ és holt leltárfelszerelést az új szabadparasztságnak, amely a 300–500 százalékos kamatlábat szedõ uzsora- és fináncrendszer „újjobbágyságául” esett. A papok és tanítók kezdeményezésére jöttek létre az elsõ falusi szövetkezeti próbálkozások. A kormány 1903-ban adja meg az elsõ törvényes keretet a „Népbankok és Központi Intézetek törvénye” életbeléptetésével, az állam segítségével a népbankok az agrárkérdést megoldani szándékozó állam falusi szerveiként (kvázi a közigazgatás részeként) gyorsan fejlõdtek: a törvény évében 700, 1907-ben 2000, 1918-ban 3000 hitelszövetkezet volt az Ókirályságban. A háború elõtt állami szövetkezeti szervek támogatják a szövetkezeti mozgalmat: Mezõgazdasági Hitelintézet (1892), 1903 – Casa Centralã a Bãncilor Populare, 1912 – Casa Centralã a Bãncilor Populare si Cooperativelor Sãtesti, 1912 – Casa centralã a Meseriilor, Creditului si Asigurãrilor Muncitoresti, 1919 – Centrala Bãncilor Populare. (Dobrogeanu Gherea: Neoiobãgia. Bucuresti, 1910; Nagy Zoltán: Les regimes legaux de cooperatives en Transylvanie. Dijon, 1934.) A megnagyobbodott Romániában az 1917-ben rendelettel megígért és 1921-ben törvénnyel végrehajtott földreform gyökeresen megváltoztatta az ország jellegét: Románia a kisbirtokosok hazája lett (a paraszti kisbirtok az összes földterület 89 százalékát jelentette, a 100 ha-t meghaladó birtok pedig csak 11 százalékát. A következmények már az elsõ években megmutatkoztak: termelés visszaesés, exportcsökkenés, gabonaválság, kezdetleges gazdálkodás – hasonlóak az 1864-es reform eredményeihez. Az állam a kisgazdáknak szükséges tõke kiutalásával a szövetkezeti rendszert bízta meg, a támogatás ellenében azonban bizonyos ellenõrzést, politikai befolyást biztosított magának. A földreformot és a mezõgazdasági ágazat modernizációját az állam a szövetkezeti rendszer már kiépített hálózatának felhasználásával akarta megoldani, e céllal megalakítva a Casa Centralã a Cooperaþiei ºi a Împroprietãririi Þãranilort. „Romániában, az állam ellenõrzése alatt, a szövetkezeti mozgalom a közigazgatás egyik ágazata lett. Teljesen egyedi esettel állunk szemben: nem létezik tudtommal egyetlen ország sem, amelyben a Szövetkezetek Országos (Nemzeti) Föderációja élére az igazgatót és az igazgatótanács többségét az állam vagy a kormány nevezné ki.” – szögezi le a nemzetközileg elismert szövetkezeti tudós, Charles Gide. (Gide, Charles: La Coopération dans les Pays Latins. Paris, 1926–27, 207–208.) Gormsen dán szövetkezeti szakember 1940-ben ugyanezt állapítja meg a központosított és államilag irányított, befolyásolt román szövetkezeti rendszer problémáit elemzõ monográfiájában. (Ion Michalache–Marius Gormsen: Problemele cooperaþiei române. Bucureºti, 1940.) Maguk a szövetkezeti vezetõk véleményei megoszlanak, ami az állami támogatás mértékét illeti. 1925-ben a szövetkezetek kongresszusán az állam támogatását elengedhetetlen szükségességnek tekintik, és ezt a jövõre nézve is elvárják. A szövetkezeti közgazdászok ugyan elvben kitartanak a szövetkezeti függetlenség mellett, de az államnak (mint modern demokratikus államnak, melynek nincsenek ellenkezõ szociális és gazdasági érdekei) elismerték, hogy felvállalhatja a szövetkezeti oktatás és mozgalom támogatását. A szövetkezeti autonómia híveinek végül az 1929-es törvény garantálta jogilag az autonóm mûködést. A gyakorlatban azonban, a politikai harcok és gyakori kormányváltások miatt a román szövetkezés nem maradhatott politikasemleges, bár a Szövetkezõk Kongresszusa 1927-ben „a politikai harcokkal szembeni legtökéletesebb semlegesség megõrzését” proklamálta. A román szövetkezeti rendszer fogyatékosságait elemezve, mûködésük egész idõtartamára nézve elfogadhatjuk Galan megállapítását a rendszer fõ jellemvonásairól: mindenütt, ilyen vagy olyan formában, megfigyelhetõ az állam beavatkozása; túlsúlyban vannak a falusi szövetkezetek; a hitelszövetkezetek teszik ki a létszám nagy részét. Utóbbi két jellemvonás elsõsorban Románia agrárjellegével magyarázható. A kisbirtok óriási hányada és ennek folytán a mezõgazdaság rendkívül gyenge hatékonysága a szövetkezésre is rányomta bélyegét, jóllehet éppen a szövetkezetek által vélték a közgazdászok megtalálni a kiutat a krónikus válságból (Galan, A.G.: Monografia cooperaþiei de credit în România 1906–1935. Buc., VI A román szövetkezeti mozgalom fõ negatív jellemvonása maradt mindvégig az állami intervenció, ami a nemzetközi alapelvekbe foglalt szövetkezeti semlegességet és autonómia alapelvét sértette. 1918 elõtt „az állam támogatása és a bátorító törvények elengedhetetlen feltételei voltak annak, hogy a szövetkezeti mozgalom létrejöhessen Romániában, egy újjobbágy környezetben, ahol még a kalákamunkáltatás és a dézsmarendszer dívott, míg a többi kelet-közép-európai országban a mozgalom természetesebb feltételek között fejlõdhetett ki, a jobbágyság megszüntetése után és a kapitalizmus teljében.” (Galan, A. G: Ce este cooperaþia. Gândirea ºi sistemele cooperative în România. Buc. 1938. p. III Ionescu, Toader: Istoria gândirii economice din România 1900–1940. Buc., 1996. 311.)
5. Oberding József György: A magyar szövetkezetek jogi helyzete Romániában. In: Magyar Kisebbség 1939, 189–195.
6. A Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja (GHK) szövetkezetekbõl (jogi személyekbõl) álló másodfokú szövetkezetként mûködött. Hivatalos megnevezése: „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja mint szövetkezet. Évi közgyûléseinek határozatait 1924-tõl az évente magyarul és románul megjelenõ közleménye jelentette meg.
7. Oberding József György: Az erdélyi magyarság szövetkezeti mozgalma: Magyar Gazdák Szemléje. 1938. 2. sz. 50.
8. Valamennyi kritika elismeri, hogy ez a parasztpárti kezdeményezésû törvény a decentralizáció és autonómia elvén alapult. A kisebbségi központokat federálékként ismerte el, és megengedte, hogy 1938. szeptember 1-jéig a régi alapszabályaik szerint mûködjenek. Ezzel szemben, az erdélyi román szövetkezeteknek a törvény rendelkezései szerint kellett módosítaniuk alapszabályaikat. Az újonnan alakuló szövetkezetek a Román Nemzeti Szövetkezeti Hivatal jóváhagyását voltak kötelesek megszerezni. Csúcsintézménnyé az Oficiul Naþional al Cooperaþiei Române vált, míg a hitelellátó szerv a Központi Szövetkezeti Bank (Casa Centralã Cooperativã) lett. (Ion Rãducanu: Despre legea cooperaþiei adoptatã de guvernul naþional-þãrãnist. In: Politica ºi legislaþia agrarã în România 1848–1945. Cluj, 1989. 253–254.)
9. Az uniók hatáskörét az 1935. április 6-i szövetkezeti törvény bõvíti ki, elsõfokú bírói hatáskörrel ruházva fel az uniókat a tagszövetkezetek közötti viszályokban, továbbá tagszövetkezeteik érdekeit képviselhették a bíróság elõtt, azok felkérésére vagy anélkül. A kisebbségi uniók kötelékében továbbra is alakulhatnak új szövetkezetek a törvény szerint. A kisebbségi szövetkezetek alapszabályai továbbra is érvényben maradhattak 1938. szeptember 1-i határidõvel. Az 1938. februári rendelettörvény a kisebbségi uniókat betiltotta. (Oberding József György: A magyar szövetkezetek jogi helyzete Romániában. Magyar Kisebbség 1939, 189–.)
10. Szövetségünk jubiláris közgyûlése. Szövetkezeti Értesítõ. 1938. 91–93.
11. Míg a hitelszövetkezetek üzletrésztõkéi 1925–tõl 1931–ig 9,6 millió lejrõl 48,7 millióra emelkedtek, kihelyezéseik 94,6 millióról 465,1 millióra nõttek, nyereségük pedig 1 millióról 6,7 millióra; a konverzió folytán a hitelszövetkezetek 162 millió lej, központjuk pedig 12,5 millió lej veszteséget szenvedtek. (Oberding József György: Az erdélyi magyarság mezõgazdasága és mezõgazdasági szervezetei a román uralom alatt. Kisebbségi körlevél. 1942. 1. sz. 16–30.)
12. A Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének munkaterve. Gr. Bethlen László elõadása. Szövetkezeti Értesítõ. 1935. 9. sz. 104–107.
13. A magyar tejszövetkezetek száma így alakult: 1929: 7; 1930: 12; 1931: 26; 1932: 54; 1933: 66; 1934: 72; 1935: 81; 1936: 101; 1937: 125; 1938: 133; 1940: 135. A tej szakszerû feldolgozására, versenyképes tejtermékek elõállítására és az értékesítés minél eredményesebbé tétele végett létesítette a Központ tejfeldolgozó telepét 1936–ban Marosvásárhelyen, majd 1938-ban ezt követte a második üzem felállítása Székelykeresztúron. Elõbbi napi 15–20 000 liter, utóbbi 10–15 000 liter tejet gyûjtött be és dolgozott fel. A tejszövetkezetek tiszta és erkölcsös mûködésérõl az Unió mellett mûködõ fegyelmi bíróság gondoskodott. A Tejszövetkezeti Szemle igen fontos többoldalas mellékletté vált a Szövetkezeti Értesítõben. A mozgalom gazdasági hatékonyságáról a számok tanúskodnak: a marosvásárhelyi telep felállítása a tejszövetkezetek megnövekedett alkupozícióját és termelékenységnövekedését eredményezte, így 1936–ban a gazdák literenként 53 banival többet kaptak, ami 3 896 342 liter tejnél 2 065 061 lej többletet jelentett 1934–hez viszonyítva. A gazdasági erõkoncentráció, a közös gazdasági akció a telepek kapacitásának maximális kihasználására irányult, amit gazdasági számítások is tükröznek: Maros megyében napi 40 000 liter tejtermelésbõl 20 000 litert dolgozott fel a telep. Udvarhely megyében 25 000 liter tej termelõdött naponta, amibõl a székelykeresztúri telepre 12 000 litert szállítottak. (Beszéljenek a számok. A tejszövetkezetek céljai. Szövetkezeti Értesítõ. 1937. március hó. 4. [rendkívüli] szám.)
14. A gazdaköri mozgalommal a szövetkezetek különösen a gazdasági szakosztályok létesítésében mûködtek közre. E szakosztályok célja volt: a tagok részérõl egyenként el nem érhetõ kedvezmények megszerzése, közös beszerzések, közös értékesítések, közös mezõgazdasági gabonaraktárak, igényes és költséges ipari növényeknek elõre biztosított piacon történõ lekötése, irányított közös termelése és értékesítése. Leggyakrabban tejszövetkezeti, állatbiztosítási szakosztályt, közös géphasználatot vagy tenyészállattartást szerveztek meg.
15. Gazdasági kongresszusunk által elfogadott határozati javaslatok. Szövetkezeti Értesítõ. 1933. 8. sz. 4–5.
16. Vita Sándor: Gazdaságpolitikánk lehetõségei. Hitel. 1939/1.
17. Ezt a szükségletet az Országos Magyar Párt Közgazdasági Szakosztálya elsõ kongresszusán dr. Ferenc József, a GHK képviselõje fogalmazza meg. A hitelszövetkezetek központja ugyanis a többi kisebbségi pénzintézethez hasonlóan, nem részesült állami visszleszámítolásban, ezért kénytelen volt a pénzpiacon hitelt keresni. A kongresszus évében, 1926–ban a GHK képviselõje szerint a Bukaresti Szövetkezeti Központnak 400 millió 8 százalékos hitele volt. A magyarságnak ilyen körülmények között erõs szövetkezeti központra van szüksége, és ehhez a többi magyar pénzintézetet és a Bankszindikátust kéri, vállaljanak kötelezettséget kedvezõ kamatozású hitel nyújtására a GHK számára, 500 lejes alapítványi üzletrészjegyzésre. A közbirtokosságok, árvaszékek vezetõit is kölcsönösségre és erkölcsi támogatásnyújtásra kéri, az OMP erkölcsi és anyagi támogatása és közbenjárása elsõsorban az állami hitel megszerzése érdekében volt elengedhetetlen. A kölcsönös támogatás példája a szász és sváb szolidaritás: „szász és sváb testvérek egyenesen bojkott alá helyeznék azt, aki merne uzsoráskodni készpénzével a községben.” (Gazdasági sérelmeink és kívánságaink. Az OMP Közgazdasági szakosztálya Gyergyószentmiklóson 1926. X. 9–én tartott nyilvános ülésébõl. Dicsõszentmárton. 1926. 76–81.)
18. A fúzió nemcsak nemzeti célú igény volt, hanem gazdasági (sõt társadalmi) problémák is indokolták. A Hermannstädter Allgemeine Sparkasse például 1928-ban három szász pénzintézettel fuzionált, s további koncentrációs mûveletekrõl tárgyaltak, valamint alaptõkeemelést hajtottak végre. (Osváth Kálmán: Erdélyi lexikon. Nagyvárad, 1928. 122.)
19. Oberding József György: A szövetkezetek szerepe az erdélyi magyarság életében. Magyar Szövetkezés. 1939. 7. sz. 6–7.
20. Gyárfás Elemér: Az erdélyi magyar pénzintézetek. Magyar Kisebbség. 1924. 154–167.
21. Az OMP Közgazdasági Szakosztályának gazdasági kongresszusa „a magyar adósoknak és hitelezõknek figyelmébe ajánlja, hogy egymással és a magyar tõkével rendelkezõ intézményekkel, egymás nehéz helyzetének figyelembevételével, mielõbb végleges formában egyezzenek meg, lehetõleg oly módon, hogy úgy az egyesek, mint az intézmények jövõje és gazdasági munkája biztosítható legyen”. (Gazdasági kongresszusunk által elfogadott határozati javaslatok. Szövetkezeti Értesítõ. 1933. 8. sz. 4–5.)
22. Nagy-Romániában a diszkriminatív nemzeti kamatpolitika a kisebbségi intézeteket kirekesztette az alacsonyan megszabott (6%) kamatlábas állami leszámítolási hitelezésbõl, így a jegybank visszleszámítolását kizárólag a román intézeteknek nyújtotta. A magyar és a szász vagy sváb intézetek szinte egyetlen tõkeforrásként a betétekre voltak utalva. Ez hátrányosabban érintette a magyarokat, ugyanis a szászoknak továbbra is sikerült alternatív hitelforrásokat megszerezni, s ezáltal a kamatpolitikát mérsékelni, ami viszont a magyar Bankszindikátusnak nem sikerült. (Bözödi György: Székely bánja. Mentor. Reprint. h. é. n. 145–151. L. még Móricz Miklós: Románia tõkepolitikája Erdélyben 1919–1929 között. Bp., é. n. 14.)
23. Gazdasági szempont: míg a konjunktúra évei alatt a bankszindikátusi társult pénzintézetek alaptõkéje csak duplájára emelkedett, betéteiket és tartaléktõkéiket megnégyszerezték, ez a fejlõdés meglehetõsen csekélynek bizonyul, ha figyelembe vesszük, hogy a hitelszövetkezetek ugyanannyi idõ alatt és ugyanolyan körülmények közepette saját tõkéiket meghúszszorozták, betétgyûjtési akcióikkal takarékbetéteiket hatvanszorosára emelték. E sikeres fellendülést leállították a világgazdasági válság és a román mezõgazdasági moratóriumos és konverziós törvények, ezek következtében a Szövetség elveszítette kihelyezéseinek kb. 60 százalékát, 460 millióból 300–at, amit részben a tartalékalapokból és az üzletrésztõke csökkentésével fedeztek, részben pedig kénytelenek voltak egyezség útján áthárítani a betétesekre és hitelezõkre. A konverzió következtében a szövetkezetek legnagyobb része 30–50 százalékra csökkentette a betéteket, amit 5–15 éven belõl ajánlott megfizetni kamatmentesen olyan arányban, amilyen arányban a konverziós adósok tartozásaikat befizetik. A magyar szövetkezetek által kezelt betétek összege 290 millió lejt tett ki, amibõl 200 milliót a betétesek a törvény következtében elvesztettek. A kisebbségi szövetkezetek nem részesültek állami kárpótlásban, pedig a román szövetkezetek/bankok konverziós veszteségeit törlesztette az állam. A gazdasági válság és a konverzió miatt meggyengült hitelszövetkezetek 1935–ig veszteséggel mûködtek, amit a tartalékalapból fedezett a Szövetség. A szindikátusi bankok válsága 1936–ban is folytatódott, akcióképességük csökkent. 1938-ban pedig még mindig elenyészõen kevés volt a Bankszindikátus tartalékereje (5 615 000 000 lej) a magyar gazdasági élet hitelszükségletének az ellátására. Ezzel szemben a szász bankok újjáéledtek, betétemelkedést mutattak mérlegeik, ráadásul a nemzetközi érdekeltségû bankoknál is hitelhez jutottak. Ugyanígy, a tagok bizalmára és hûségére alapozó szemlélettel, valamint az intenzív belsõ erõsödést tevékenységdiverzifikációval ötvözõ hitelszövetkezeti központ is 1936–tól szintén tud kis kölcsönöket nyújtani. Beindul a takarékbetét-képzõdés, a központ visszleszámítolási hitele is bõvül és mérlegadatai ismét emelkedést mutatnak. Ettõl az idõszaktól kezdve a központ az idegen tõkék helyett az üzletrész növelésére törekedett. Ebben segítségére volt a törvényhozás, amely elõírta, hogy minden tagnak legalább egy darab, 500 lejes befizetett üzletrésszel kell rendelkezni.
Társadalmi szempont: A mezõgazdasági és kisipari kishitelkereslet kezelésében is összehasonlították a szövetkezeti szervezet módszereit a bankokéval. Már az OMP 1926-os kongresszusán fölmerült a kishitel kérdése. Ekkor a mezõgazdasági hitelt 40 százalékos kamattal adták, az államilag megállapított 8 százalékos helyett. Az állam azonban csak román hitelszövetkezetei útján folyósította a maximálisan 12 százalékosan továbbadható kishitelt, de a magyar szövetkezeteket kizárták ebbõl. Amíg a románság szövetkezetei olcsó hitelek formájában állami támogatásban részesültek, és a szász szövetkezetek a szász bankok (Nagyszebeni Általános Hitelbank) segítségével szintén megfelelõ olcsó hitelt tudtak nyújtani, addig az erdélyi magyar hitelszövetkezeteknek nélkülözniük kellett az ezekhez hasonló refinanszírozási formát. A pénzpiacon szerzett hitelbõl a székelyföldi szövetkezetek csak 20–24 százalékért tudtak kölcsönt adni, míg a szász és román szövetkezetek 16–18 százalékért folyósíthatták a kölcsönöket tagjaiknak. Olcsó hitelek hiányában a székelyföldi hitelszövetkezetek a bankhitelnél olcsóbb betétgyûjtésre fektették a hangsúlyt, így idegen tõkéik 79 százaléka betétekbõl tevõdött össze. A román és szász szövetkezetek kevesebb betét és sokkal több kölcsön fölött rendelkeztek. A szászok Raiffeisen szövetkezeti rendszere a tagok korlátlan és kölcsönös felelõssége alapján nagymértékû idegen tõkét vonzott. A konverziós veszteségek túlvészelése, valamint a hitelképesség/bizalommegõrzés szempontjából is hátrányos volt a betétek óriási aránya a magyar hitelszövetkezeteknél, a hitelkamatok nagysága pedig ürügy volt az állam részérõl a konverziós kártérítés megtagadására. Jóllehet az adósságrendezõ törvény rendelkezéseket tartalmazott arra vonatkozólag, hogy a szövetkezetek konverziós veszteségeit a Román Nemzeti Bank külön alapjából 17 év alatt meg fogja téríteni, a magyar szövetkezeteket e kártalanításban nem részesítette a román állam, azzal az indoklással, hogy arra csak az a szövetkezet tarthat igényt, amely igazolja, hogy 1926-tól kölcsönök után 18 százaléknál magasabb kamatot nem szedett, és a betétekért 14 százalékos kamatnál többet nem adott. A kártalanításnak ezt a feltételét az állami támogatásban nem részesülõ magyar hitelszövetkezetek nem tudták teljesíteni, hiszen a szervezetlen tõkepiac igen drága hitelét voltak kénytelenek igénybe venni. A kétmilliárd lej kártalanítást tehát kizárólag csak a román szövetkezetek kapták, amelybõl tõkeállományukat bõségesen pótolni tudták. A székelyföldi szövetkezeteket az EME vándorgyûlésén bemutató Perjessy János a szövetkezeti elõnyöket is felsorakoztatja: „Bár jelenleg nem áll a szövetkezeteknek módjában sokkal olcsóbb kölcsönöket folyósítani, mégis nagy szolgálatot tesznek a kisgazdáknak azáltal, hogy mostanában, amikor a bankoktól egyáltalán nem, vagy csak súlyos feltételek mellett kaphatnának kölcsönt, akkor elég kedvezõ feltételek mellett, két és fél éves törlesztésre folyósítják kölcsöneiket.” A hitelszövetkezetek szociális szerepük és közösségbe ágyazottságuk folytán jelentettek többet a tõkés célokat követõ bankokkal szemben. Bözödi György szociográfiájában Hitelélet címmel ismerteti a székelyföldi hitelviszonyokat, elmarasztalva az öncélú „erdélyi bankpolitikát”. A szociográfiai elemzés következtetése, hogy a Székelyföldön inkább hitelszövetkezetekre, mint 40 százalékos kamatokat behajtó pénzintézetekre lett volna szükség. A pénzintézetek önzõ, a lakosságra nézve versengõ politikája miatt a Székelyföld nem alakíthatott ki egyetlen összefogó, jól mûködõ pénzintézeti központot. A szövetkezetekkel ellentétben, a banktõke nincs a székely közületek és lakosság kezén, a 37 önálló pénzintézet pedig, hivatalnokaival, tisztviselõivel, adóterheivel meghaladja „a székelység kevés jövedelmét, amit a fejenként 1 holdnyi mezõgazdaságilag mûvelhetõ föld nyújt, amikor ezen a kis földön 40 százalékos adósság van, melynek még 2 százalékát is alig lehet keresni”. A pénzügyi megterhelést súlyosbította még a banktõke erkölcstelen eljárása az adósokkal szemben, a peres költségek és utaztatások. A hitelszövetkezetektõl felvett adósságok sem jelentettek akkora veszélyt, mint a magánbankok hitelintézetei, hiszen a szövetkezetben a tagok saját adósságaikról maguk határozhattak. (L. még Perjessy János: Székelyföldi szövetkezetek. Szövetkezeti Értesítõ 1939 139–141; Bözödi György: Székely bánja. Mentor. Reprint. h. é. n. 145–151; Bárdos Péter: A gazdahitel. In: Gazdasági sérelmeink és kívánságaink. Az OMP Közgazdasági szakosztálya Gyergyószentmiklóson 1926. X. 9-én tartott nyilvános ülésébõl. Dicsõszentmárton, 1926. 72–75. Petrovay Tibor: Szövetkezeti ügyünk. In: Erdélyi Magyar Évkönyv 1938. 118.)
24. Oberding József György: Az erdélyi magyarság mezõgazdasága és mezõgazdasági szervezetei a román uralom alatt. Kisebbségi körlevél. 1942. 1. sz. 16–30.
25. Elnöke Dsida Jenõ, alelnök: Nagy Zoltán. In: Erdélyi Fiatalok 1930. 103.
26. Balázs Ferenc erdélyi író, költõ unitárius lelkészként önfeláldozó munkával lendítette fel az egész Aranyosszék mûvelõdési és gazdasági életét, népfõiskolát, gazdasági tanfolyamot, óvodát, iskolát, templomot, lelkészlakot, számtalan szövetkezetet és a maga korában egyedülálló Vidékfejlesztõ Szövetkezetet alapítva. (Mikó Imre–Kicsi Antal–Horváth Sz. István: Balázs Ferenc. Monográfia. Buk., 1983.) Márton Áron, 1939-tõl katolikus püspök, az 1933-ban általa alapított Erdélyi Iskola folyóiratban nagy gondot fordított a szövetkezeti eszme terjesztésére, különösen az iskolaszövetkezeteket illetõen. Kolozsvári egyetemi hitszónokként bekapcsolódott a magyar szövetkezeti mozgalomba. Püspökként is lelkes tagja és támogatója maradt az erdélyi magyar iskola– és ifjúsági szövetkezeteknek (Kolping, Alfa, Méhkas). Szövetkezeti Értesítõ 1939. 41. (l. még Virt László: Nyitott szívvel. Márton Áron erdélyi püspök élete és eszméi. Bp., 2002.) Prohászka Ottokár püspök mozgalma, valamint a pápai szociális körlevelek (Rerum novarum 1891, Quadragesimo Anno 1931) nagy hatással voltak az erdélyi katolikusságra is, a Katolikus Státus szociális tevékenységére. Az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség (1300 helyi egyesülettel rendelkezett) szociális szakosztálya, az evangélikus, református és unitárius egyház civil szervezetei (IKE, Dávid Ferenc Egyesület, Nõszövetség) szövetkezeti témájú tanfolyamokat is tartottak. (Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Bp., 1990. 405.) A székelykeresztúri szövetkezeti vajgyár az unitárius egyház által adományozott telken épült. (Bözödi György: Székely bánja. Mentor. Reprint. h. é. n. 232.)
27. Az 1940. július 20–i 40529. sz. miniszteri rendelet eltiltja a papságot a falusi szövetkezetek irányításától, vezetésétõl. (L. Nagy Zoltán: Az erdélyi szövetkezetek a visszatéréskor. Kolozsvár, 1942. 10.)
28. Amikor az 1938-as törvény rendeletével a GHK eredetileg 16 tagú igazgatóság tagjainak számát hatra csökkentették, s e hat igazgatósági tag között unitárius nem maradt, Gyárfás Elemér javasolta, hogy a hiányt pótolják. „Erdély vallási összetétele olyan, hogy a szövetkezetek vezetõségének, amely egész Erdély magyarságát képviseli, ezt összetételében is kifejezésre kell juttatnia. Szükséges, hogy megmutatkozzék, hogy tényleg az egész erdélyi magyarság képviseltetve van benne.” (L. A „Szövetség” GHK igazgatósági jegyzõkönyvei. Kolozsvári Állami Levéltár.)
29. A teljes idézet így szól: „Nemzetgazdasági kötelességünk szem elõtt tartani, hogy nemzeti jövedelmünk saját nemzetgazdaságunk vérereiben keringjen. A biztosító intézetek túlnyomó többsége külföldi vállalat, így a nekik fizetett biztosítási díjak mind külföldre kerülnek, azok számunkra egyszer s mindenkorra elvesznek. A Minerva belföldi vállalat, a magyar egyházak intézménye, tehát a Minervánál fizetett biztosítási díjak egyházi, kulturális és gazdasági érdekeinket szolgálják, sõt a szövetkezet által felvett biztosítások díjai hosszú idõn keresztül betétként ott maradnak a szövetkezetnél, s így a falu pénzforgalmát növelik, a falu hiteléletét táplálják.” (A biztosítási ügy megszervezése. Szövetkezeti Értesítõ. 1937. 2. sz. Hivatalos rész. 1.)
30. Szövetkezeti Értesítõ. VII évf. 1939. 12. (dec.) 212. Negatív diszkriminációk 1938–tól: az uniók betiltásával megvonták az önálló ellenõrzési jogot; a központok igazgatóságának három tagját a nemzetgazdasági Minisztérium saját hivatalnokait nevezhette ki; újabb szövetkezetek létrejöttét nem hagyták jóvá; monopoltermékeket (só, gyapot, petróleum) csak a román szövetkezetek árusíthattak; a gabona állami pénzen történõ intervenciós felvásárlására, valamint a hadsereg ellátására kizárólag a román szövetkezetek kaptak megbízást. (Szövetkezeti sérelmeink a kormány elõtt. Magyar Kisebbség. 1939. 496–500.)
31. A magyar szövetkezetek eredményeit ismerteti Vita Sándor: Erdélyi szövetkezetek. Hitel. 1936/1; Petrovay Tibor: Szövetkezeti ügyünk. In: Erdélyi Magyar Évkönyv 1938. Szerk. Kacsó Sándor. Brassó 1937; Nádas Rózsa: Szövetkezetek Erdélyben. In: Közgazdasági Szemle 1940. 590–616; Oberding József György: Kisebbségi szövetkezetek Romániában. Magyar Kisebbség. 1940. 289–298. Az összes községi szövetkezet és a két központ vagyonát, tagságának létszámát, jövedelmét ismerteti Nagy Zoltán: Az erdélyi szövetkezetek a visszatéréskor. Különlenyomat az Erdélyi Tudományos Intézet 1940–41. évi Évkönyvébõl. Kolozsvár, 1942.
32. Más forrás szerint 1939–ben a Szövetség és a Hangya 791 magyar szövetkezetet és 160 ezer magyar családot képviselt. Szövetkezeti Értesítõ 1939. 41. A bécsi döntés 768 magyar szövetkezetet talált Erdélyben, ezekbõl 556 észak-erdélyi, 212 dél-erdélyi területen volt. Nagy Zoltán: Az erdélyi szövetkezetek a visszatéréskor. Különlenyomat az Erdélyi Tudományos Intézet 1940–41. évi Évkönyvébõl. Kolozsvár, 1942. 33.
33. Foglalkozás szerint a magyar hitelszövetkezeti tagok megoszlása a következõ volt: 82,1% földmûves, 6,6% iparos, 2,2% tisztviselõ, 2% földbirtokos, 1,4% pap és tanító, míg egyéb foglalkozású 5,7%. Nádas Rózsa: Szövetkezetek Erdélyben. Közgazdasági Szemle 1940. 598.
34. „…az egyházi adó annyival kevesbedik, amennyivel a szövetkezet az iskola támogatásához hozzájárul.” Dr. Orosz Pál: Faluszervezés. Erdélyi Iskola 1934. 20.
35. László József: Magyar Diákotthonért. Papp Ferenc: A diáksegélyezésrõl; Orbán Endre: Diákszövetkezetet! Erdélyi Fiatalok. 1930. 73–74, 76–77, 128–129, 150–152; Népies Irodalmi Társaság Jelentései. TLI kézirat.
36. Üzletágak: Önálló szövetkezetek vagy szövetkezeti alosztályok (1937): 68 hetibetétes, 36 állatbiztosító, 18 értékesítõ, 42 temetkezési, 1 földgázszolgáltató, konzervkészítõ, len- és kenderfeldolgozó, borvízpalackozó, erdõkitermelõ-fafeldolgozó, kertészet, géphasználati szövetkezet, borpincészet, csemetefa-iskola, valamint más kis- és háziipari, népmûvészeti szövetkezetek – fõleg Kós Károly és gr. Bethlen Lászlóné irányításával (Pitvar, AVE, ÁGISZ, Orbai). 1940-ben 25 magyar közép- és 1 fõiskolában mûködött iskolaszövetkezet 3092 taggal, ifjúsági és iparos szövetkezetek: Kolozsváron az Alfa, a Méhkas (étterem és diákotthon), Marosvásárhelyen a Concordia. A legtöbb iskolaszövetkezet évi átlagos jövedelme nagyobb volt, mint a minimális népkönyvtár 3000 lejes beszerzési ára.
37. Erdélyi magyar tejszövetkezetek „Transsylvania” vajmárkája („Szövetkezõk csak Transylvania pasztõrözött vajat vásárolnak”).
38. Foglalkoztatás: Románia két legmodernebbül felszerelt tejfeldolgozó üzeme közel száz családnak nyújtott megélhetést. 1937-ben a GHK-nak és marosvásárhelyi vajgyárának összesen 42 tisztviselõje és alkalmazottja volt, a szövetkezetek ellenõrzését 9 szakképzett és speciális ellenõri vizsgával rendelkezõ revizor végezte. A Hangya Fogyasztási Szövetkezetek Központjához 320 szervezet tartozott 1937-ben, amelyek 1000 embernek nyújtottak kiegészítõ jövedelmet. Vita Sándor: Az erdélyi magyar fogyasztási szövetkezeti mozgalom. Erdélyi Fiatalok. 1934. 47. A Hangya központnak, a vidéki tranzitó raktáraknak és az uniónak 1937-ben összesen 96 alkalmazottja volt.
39. A jövedelmezõséget tekintve: a szövetkezeti tagok számára óriási jövedelemtöbbletet hoztak például a tejszövetkezetek, amelyek feldolgozótelepeiken exportra állítottak elõ árut. A magyar tejszövetkezetek által 1937-ben bel- és külföldön eladott vaj értéke 34 millió lej volt. (Szövetkezeti Értesítõ. 1938. 92.) Az összeg relevanciája tekintetében megjegyezzük, hogy csak a református elemi iskolák fenntartása Erdélyben 1920-tól 1930-ig átlagban 18 millió lejbe került évente, 1930 után 20–20 millióba. Bíró Sándor: Kisebbségben és többségben. Bp., 1990. 430.
40. Szociális affinitás: A medgyesi Pax Hitelszövetkezet, amely 80 lakásépítés céljából nyújtott kamatmentes hitelt. A szövetkezeti alkalmazottak nyugdíjintézete szociális biztonságot jelentett; Aranyosszéken vidékfejlesztést tûzött ki célul a Balázs Ferenc alapította AVE Vidékfejlesztõ szövetkezet.
41. Reáljavak: A Hangya fogyasztási szövetkezeti hálózat (60 000 család, vagyis közel 250 000 fogyasztó) 23 millió lej befizetett üzletrésztõke mellett, a fogyasztás szövetkezeti megszervezése révén 22 millió lejt meghaladó tartalékalapot gyûjtött, míg a saját szövetkezeti ingatlanok értéke megközelítette a 13 millió lejt. (Szövetkezeti Értesítõ. 1938. 95.) 1937-es adatok szerint a magyar szövetkezetek közül 196-nak saját székháza, illetve ingatlana volt. A „Szövetség” GHK központ vagyonához tartozott: 2 székház, 2 korszerû tárház, 1 gyümölcsfeldolgozó és tárolótelep, 1 terménytároló, 1 hûtõház, 1 tollraktár. Erdei gyümölcsgyûjtõ telep Székelyudvarhelyen, Kovásznán és Hollósarkán volt. Az alkalmazottak nyugdíjintézetének 4 kirendeltségi háza és raktári épülete volt. 217 tagszövetkezet rendelkezett értékes ingatlannal, több szövetkezetnek volt tej- vagy más üzeme, cséplõ és gazdasági gépe. A Hangya központ nyugdíjintézete 10 millió lejes vagyonnal rendelkezett. (Vita Sándor: Az erdélyi magyar fogyasztási szövetkezeti mozgalom. In: Erdélyi Fiatalok. 1934. 47.)
42. Kulturális tevékenység, sajtó: A szövetkezetek alapszabályaik szerint kulturális feladatokat is vállaltak: valamennyi szövetkezetnek jövedelme bizonyos hányadát (10–20%) közmûvelõdési célokra kellett fordítania. Az 1935-ös szövetkezeti törvény értelmében külön kulturális célú szövetkezeteket is lehetett alapítani. A szövetkezeti központok hivatalos kiadványai voltak: a Szövetkezés (1925–1948) a Hangya Fogyasztási szövetkezetek központja hivatalos kétheti közlönye 1934-es adat szerint 900 példányban jelent meg (elõdje volt az Erdélyi Gazda újság mellékleteként 1921-ben indított Hangya). A kalendárium jellegû Hangya Naptár 1922-tõl jelent meg évente (17 000 példány, 1940-es adat szerint). A Szövetkezeti Falinaptár 40 000 példányban jelent meg. A „Szövetség” GHK havi közlönye, a Szövetkezeti Értesítõ (1933–1948) dr. Bethlen László gróf, a Központ elnöke kezdeményezésére jelent meg. E hivatalos közlönyök mellett a vidéki szövetkezetek maguk is áldoztak jövedelmükbõl szakmai és kulturális kiadványokra: pl. az udvarhelyi „Siculia” szövetkezet gazdalapja, a máramarosszigeti „Iza” lap, a brassói ÁGISZ naptárai és Hasznos Könyvtára, a tordai AVE–Aranyosszéki Vidékfejlesztõ Szövetkezet könyvkiadása. Az ÁGISZ kiadásában 22 könyvbõl álló sorozat jelent meg: a sorozatindító Kosztolányi Dezsõ: Anyanyelvünk után irodalom (népmesék, Tamási Áron, Petelei István), történelmi, kertészeti, népegészségügyi és csecsemõápolási témájú könyvecskék. Lásd Könyvtárkérdés Szövetkezeti Értesítõ. 1940. 6–7. sz. 119. Az iskolaszövetkezetek központja Iskolaszövetkezeti Közlöny, Szövetkezeti Család, Szövetkezeti Könyvtár, Törpeszövetkezeti Könyvtár címmel gyermek és ifjúsági irodalmat, pedagógiai ismeretterjesztõket adott ki. (L. Szövetkezeti Értesítõ 1940. 40.)
43. 1937-ben 166 magyar szövetkezetnek volt könyvtára és olvasóköre. Ez a szám azért fontos, mivel a csatolt erdélyi területen az 1912-beli 1417 népkönyvtárból 1937-re már csak 179 maradt meg, ebbõl 166 tehát szövetkezeti volt. A népkönyvtárak 3000 lejes beszerzési árának egyharmadáról társadalmi úton kellett gondoskodnunk. Ezen a téren elöl járt a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetségének kolozsvári Központja, mely a kötelékébe tartozó magyar hitelszövetkezeteknek nagymértékben megkönnyítette az új népkönyvtárak beszerzését, valamint a Magyar Nép címû elterjedt néplapnak kiadóbizottsága. A Hangya központ 1924-tól 50 000 lejes könyvtáralapjából évente jutalmazta sikeresebb tagszövetkezeteit, a középiskolákban szövetkezeti szakkönyvtárakat is létesítettek adományaiból. (Sulyok István: Az erdélyi magyarság társadalmi szervezete. Kézirat. Teleki László Intézet könyvtára; Szövetkezeti eszmeterjesztésünk. Szövetkezeti Értesítõ 1940. 95.)
44. Az iskolaszövetkezet az iskola tanulói által megszervezett, vezetett kicsiny szövetkezeti intézmény, amelynek segítségével a tanulók az iskola falain belül elsajátíthatják a szövetkezeti eszmét és ismereteket, és gyakorlatilag alkalmazhatják e gazdasági/kereskedelmi ismereteket az általuk alkotott és mûködtetett intézményben. Az iskolaszövetkezet célja a kis szövetkezõk erkölcsi, polgári és intellektuális nevelése az iskolaszövetkezet mûködtetése és tagjainak tevékenysége által. A tanulók értelmi, erkölcsi, szociális és szövetkezeti nevelésének tökéletesítésére a legmegfelelõbb gyakorlati eszközt adják a nevelõ kezébe. Rendkívüli módon fejlesztik a gyermek gazdasági érzékét és közösségi tudatát, szemléltetik a társulás hasznát, az iskolaszövetkezeti élmények a tanuló jellemének, egyéniségének és készségeinek egészséges fejlõdését könnyítik. Az önkéntességen alapuló kis közösség demokratikus önkormányzattal mûködik a közös tevékenység megszervezése céljából. Az iskolaszövetkezet abban különbözik más diákszervezetektõl, hogy gazdasági tevékenységet is folytathat. Demokratikusan felépített és mûködtetett kis gazdasági egység, amelyet maguk a tanulók (iskolaszövetkezeti tagok) irányítanak (a nevelõ diszkrét felügyeletével) közös érdekeiket szolgáló vállalkozási vagy egyéb (szociális, kulturális, oktató) tevékenységet folytatva. A közös tevékenység, munka eredményét különbözõ (az alapszabályban meghatározott) célokra fordíthatják: iskolaszépítésre, a pedagógiai tevékenység körülményeinek javítására, a tanulók mûvészeti, alkotó és szabadidõ–tevékenységeinek megszervezésére, kölcsönös segítésre vagy egyéb mûvelõdési-szociális célokra. Az iskolaszövetkezetek az év végi tiszta nyereség 15 százalékát tartalékalapra fordíthatták, 7 százalékát az igazgatóság, 3 százalékát a felügyelõ bizottság javadalmazására; a fennmaradó összeg egyharmadát az üzletrészek osztaléka, egyharmada a lelkes tagok tevékenységének jutalmazására, egyharmada az iskola és a szövetkezet szükségleteinek beszerzésére (könyv, folyóirat, vetítõgép, iskolai múzeum, szegényebb tanulók támogatása). Az erdélyi középiskolák közül 1935-ben a radnóti gazdasági iskolában alakult meg az elsõ iskolaszövetkezet. 1937-ig 127 népiskolában, 25 középiskolában és 1 fõiskolában indult egy–egy vezetõtanító, vezetõtanár irányítása s a két szövetkezeti központ közös iskolaszövetkezeti osztályának felügyelete mellett a gyakorlati nevelés, az iskolaszövetkezet. A GHK és Hangya központ által 1939-ben közösen létesített Iskolaszövetkezeti központ (elnök dr. Nagy Zoltán tanár) ismeretterjesztõ szerepének eredménye, hogy az 1939/1940-es iskolai évben 200 erdélyi iskolában, mind a 24 középiskolában és mindhárom teológián már bevezették a szövetkezeti oktatást; 530 iskolában azonban még hátra volt a szövetkezeti ismeretek bevezetése. 1938–39-ben 12 középiskolai szövetkezetnek 1345 tagja volt, 1952 üzletrésszel, 36 170 lej befizetett üzletrésztõkével, s melyeknek összvagyonuk 119 747 lejre emelkedett, tanszerelosztásból eredõ üzleti forgalmuk 333 824 lej, megtakarított tiszta feleslegük pedig 38 434 lej volt. 1940 elején 26 magyar iskolaszövetkezet mûködött – 3092 taggal és 118 427 befizetett üzletrésszel Erdély 18 római katolikus, 5 református és 1 unitárius középiskolájában, továbbá mindhárom teológiai fõiskolán. (Petrovay Tibor: Az iskolaszövetkezetek. Erdélyi Iskola 1933/1934. 120–123; Oberding József György: Az iskolai szövetkezetek. Erdélyi Iskola 1933/1934. 408–409; Szövetkezeti ismeretterjesztésünk egy éve. Szövetkezeti Értesítõ 1940. 93–99.)
Néhány iskolaszövetkezetet kiemelhetünk erkölcsi és gazdasági szempontból jelentõs tevékenysége vagy teljesítménye miatt. A Charitas tanszerrel látta el a hallgatóságot, a felesleget évvégén tanulmányi kirándulás fedezésére fordították. A Báthory tanszerellátó tevékenységen kívül takarékszövetkezetet és tejszövetkezetet létesített. A fogyasztási szakosztály által a nagy mennyiségben való árukhoz a tanulók kereskedelmi áron alul juthatnak hozzá. A betétgyûjtéssel összegyûjtött összeg után a tanulók év végén kamattérítést kapnak. A tejszövetkezeti szakosztály a tanulók mindennapi tízóraijáról gondoskodott. A tisztán kezelt tejbõl és péksüteménybõl álló uzsonnát csekély árért adta a tanulóknak. A termelõszövetkezeti szakosztály az ügyesebb tanulók kézimunkatermékeit, fafaragványait értékesítette. A Zsugori jégpályát létesített. Az Emericana a sísport terjesztésére 6400 lejért 9 pár sítalpat szerzett be, és ezeket a szövetkezet tagjainak napi 5 lej ellenében kikölcsönözte. A Pax szövetkezeti plakátversenyt rendezett, vezetõi szövetkezeti cikkeket közöltek a sajtóban. Legnépesebb iskolaszövetkezetként a gyergyószentmiklósi római katolikus leánygimnázium Transsylvania iskolaszövetkezete 330 taggal rendelkezett. Legnagyobb forgalmat pedig a székelykeresztúri református tanítóképzõ Hargita iskolaszövetkezete ért el:
129 604 lej 267 tagjának vásárlásaiból, és 12 601 lej tiszta haszonnal zárták az évet. Megtudhatjuk, hogy a szép nyereséget gyakran humanitárius célokra fordították: a brassói Cenk iskolaszövetkezet a szegény sorsú munkásgyermekeknek a tanszereket beszerzési áron alul is adta. A testvérszövetkezetek egymást támogató cselekedete nyilvánult meg abban, hogy a Horizont megalakulásakor az indításhoz szükséges könyvelési könyveket a két marosvásárhelyi iskolaszövetkezet szerezte be és ajándékozta az új szövetkezetnek. A Fraternitas beszerzési áron látta el tanszerrel a legszegényebb magyar iparosifjakat, akik az intézettel kapcsolatban álló tanonciskolát látogatták. A Transsylvania külön szövetkezeti és irodaberendezésen kívül 6800 lej értékû rádiókészüléket vásárolt a tanulók szabad idejének hasznos lekötésére. A Barázda tagjai vásárlási visszatérítés címén kisebb Wolff gazdasági eszközöket kaptak. A Gábor Áron évközben minden tagját díjmentesen látta el gazdasági szakkönyvekkel. Az elemi iskolai szövetkezetek eredménye sem kevésbé látványos ugyanebben az évben (1940). Nyolc gyergyói római katolikus iskola összesített iskolaszövetkezeti kimutatása szerint 600 taggal több mint 33 ezer lejt forgalmaztak, s elért tiszta hasznuk 7007 lej volt. A nagyszebeni református egyházmegye 12 iskolaszövetkezete 27 940 lej vagyongyarapodást mutatott fel. A segesvári Petõfi iskolaszövetkezet 1937-i alakulása óta 4972 lejt fordított iskolai felszerelésre; 1939/40-ben 4836 lej felesleggel zárt évet, hajnyírógépet vett a fiúk részére, s 4 személy részére csizmadiamûhelyt rendeztek be, ahol a nagyobb fiúk tanulótársaik cipõit javították. A leányok részére kézilabdát és fõzõedényeket vásároltak, s a könyvtárba 20 értékes könyvet szereztek be. 300 lejt adományoztak a szorgalmas és jó magaviseletû tanulók év végi jutalmazására. A brassói református elemi iskola Kálvin szövetkezete bevezette a tanulók tízórai tejellátását. A marosszentgyörgyi római katolikus iskola Pax szövetkezetének 3000 lejt érõ könyvtára volt. A széki Kálvin iskolaszövetkezet szép munkával 4181 lej tiszta felesleget ért el – amint azt a református lelkész beküldött mérlege mutatja. Kerelõszentpálon a Nemere iskolai szövetkezetben hajnyírógéppel, 2 fúróval és vésõvel, fûrésszel gyarapították felszerelésüket. Szerény falusi keretek között legparányibb iskolaszövetkezetek is eredményt mutattak fel a: az érkörtvélyesi református iskola kis Hangyája 540 lej tiszta feleslegrõl számolt be. Az erdõgyaraki Méh iskolaszövetkezet 612 lej jövedelmébõl nemcsak szövetkezeti könyveket vásárolt, hanem az árvízkárosultaknak is juttatott. (Iskolaszövetkezeteink eredményes vizsgatétele. Szövetkezeti Értesítõ 1940. Kis szövetkezõk rovata. 134–135. L. még az elemi iskolai szövetkezetekrõl Az Erdélyrészi Iskolaszövetkezetek Szövetségének kötelékébe tartozó népiskolák iskolaszövetkezetei. Szövetkezeti Értesítõ 1941. 198.)
Összesítve: 1940-ben a négy erdélyi vallásfelekezet 25 közép- és 1 fõiskolájában mûködõ iskolaszövetkezetek szervezete 3092 tagot számlált 118 427 lej befizetett üzletrésztõkével. Összvagyonuk 451 030 lej volt. Üzleti forgalmuk 1 276 282 lej s a megtakarított tiszta feleslegük, üzleteredményük 146 409 lej. Mennyit ért ez az összeg? Amellett, hogy több személynek többletkeresetet biztosított egy-egy ifjú szövetkezet (az Alfa kolozsvári ifjúsági szövetkezet alkalmazottainak összesen kifizetett 30 058 lejt, ami két embernek életlehetõséget biztosított), a nagyobb iskolaszövetkezetek áruraktárt, könyvtárat (Alfa), étkezdét és diákotthont mûködtettek (Méhkas). Az utóbbi két szövetkezet közvetítette az iparosok és a falu ruházati, illetve mezõgazdasági és háziipari cikkeit: a Méhkas egyik szakosztálya 1938-tól mezõgazdasági és gyümölcstermékeket árusít tejivójában, az Alfa háziszõttes-bált szervez a Méhkas helyiségeiben a háziszõttesek divatba hozataláért, a legszebb háziszõttesbõl készült ruhákban megjelenõknek 3 díjat osztottak ki; a célból pedig, hogy a székely szõttes viselésére szoktassák a magyar társadalmat, közel 20 egyetemi hallgató székely háziszõttes-mintagyûjteménnyel házalt a kolozsvári polgároknál. (Szõttes bál [hír]. Szövetkezeti Értesítõ 1938. 176.) Az Alfa egyik akciójával kölcsönösen segítették egymást a ruhakészítõ iparosok és a kevés pénzû diákok. A „150 lejért egy rend ruhát” akció keretében a diákok tizenkét, egyenként 10 személyes csoportot alakítottak, melyek tagjai 10 hónapon keresztül havi 150 lejt fizettek a szövetkezet pénztárába, sorsolással pedig havonta 12 öltönyt osztottak ki mindenik csoportban, ezzel biztosítva a szabók számára havi 12 biztos ruhaeladást, másrészt a tagok minimális befizetéssel jutottak a rend ruhához. (dr. Sáry István: Diákszövetkezeti mozgalmunk. Hitel 1939. 140.) A szolidaritás másik példája a marosvásárhelyi Concordia hitelszövetkezet, amelyet az IKE kezdeményezésére alapítottak „a fiatal iparos nemzedék önellátását elõremozdítandó” 1936 nyarán. A mûhelynyitáshoz, önálló egzisztenciateremtéshez kiskölcsönöket nyújtó ifjú hitelszövetkezet eredményes tevékenységét a város egész magyar közössége támogatta. (Vita Sándor: A fiatalok szövetkezetei. Szövetkezeti Értesítõ 1938. 45–46.)
Ezek az összegek anyagi tekintetben az iskolákban megindított szövetkezeti munka eredményét jelentik, az addig mások zsebében maradó, ám ezúttal a szövetkezeti tagok, tanulók számára megtakarított nyereséget, mely az iskolát és tanulóit gyarapította. Erkölcsiekben pedig azt az értéket, amely a fiatalok nélkülözhetetlen gazdasági érzékét gyarapította, fejlesztette az összetartás és egymás kölcsönös támogatása iránti készséget. Az ifjúsági és oktatási intézmények közül, melyek az iskola keretében mûködtek, s ahol a gyermek cselekedeteivel készülhetett az életre, az iskolaszövetkezet maradt a kisebbségi tanulók részére az egyedül alkalmas intézmény az ifjúság iskolán kívüli tevékenysége megszervezésére, a cserkészetet ugyanis beolvasztották a román strázsa-szervezetbe. Kolozsváron a cserkészszervezet idejében megalakult ún. Cserkészboltot szervezték át iskolaszövetkezetté. (Iskolaszövetkezeteink alakulása és mûködése intézeteinkben. Erdélyi Iskola. 1939/1939. 517.) A cselekvõ iskola elveinek alkalmazására nyílt tere a tanítónak, mert az iskolaszövetkezetben való részvétel számos alkalmat nyújt a tanuló egyéniségének és készségeinek kifejlesztésére (közösségi érzék és felebaráti szeretet, kooperáció). (N. Kollár Katalin: Kooperáció az iskolában. In: Az iskola szociálpszichológiai jelenségvilága. ELTE, Bp., 1997. 156–171.)
45. A kolozsvári diákság (90 személy) alapította a kolozsvári Méhkas diákszövetkezetet 90 000 lej üzletrésszel. A Méhkas 1936-ban tejivót nyitott, 1938–ban diákétkezdévé alakult át. A Méhkasnak 1939-ben 140 tagja volt, az ebédlõben naponta 60 egyetemi hallgató étkezett délit, kb. 30-an estélit. A Méhkas addig nem létezõ szolgáltatásokat nyújtott, sõt munkát adott a néhány felszolgáló diáklánynak is. A kolozsvári (1940. febr. 11-én nyíló) diákotthon létrehozásában a Méhkas diákszövetkezetet a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja támogatta, valamint a Magyar Népközösség és gr. Teleki Ádám. (Szövetkezeti Értesítõ 1940. 72; Vita Sándor: A fiatalok szövetkezetei. In: Szövetkezeti Értesítõ 1938. 45–46.)
46. Erdélyi Fiatalok. Dokumentumok, viták. Szerk. Cseke Péter. Kriterion, Bukarest, 1990. 11.; Erdélyi Fiatalok 1930. 101. Miért jómódú a dán nép? Erdélyi Iskola 1933. 438–441. Egy öntudatos kis nemzet. Suomi. (Kodolányi János könyve). Erdélyi Fiatalok. 1938. 18–23.
47. Petrovay Tibor: Szövetkezeti ügyünk. In: Erdélyi Magyar Évkönyv 1938. 118; Oberding József György: Az erdélyi magyarság mezõgazdasága és mezõgazdasági szervezetei a román uralom alatt. In: Kisebbségi körlevél. 1942/1. 16–30. A demokratikus szövetkezeti jellegrõl lásd még: Laycock, David: Democracy and Co-operative Practice és Fairbairn, Brett: Co-operatives as Politics: Membership, Citizenship and Democracy. In: Co-operative Organizations and Canadian Society. Popular Institutions and the Dilemmas of Change. Edited by Murray E. Fulton. University of Toronto Press, 1990. 77–92, 129–140.
