Évtizedeken át minden Romániában gyártott mezőgépet kipróbált és véleményezett. Nem akart részt venni a kényszer-szövetkezetesítésben, de megmaradhatott egyetemi oktatónak. A mezőgépészeti tudományok erdélyi szaktekintélyével, a 87 éves Antal András nyugalmazott egyetemi előadótanárral és szakíróval kolozsvári otthonában beszélgettünk.
A szerző felvétele
– Könyvtáramban egy tucat olyan szakkönyv van, amely a Mezőgazdasági és Erdészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében született, közülük többnek ön a társszerzője. Egyetemi oktatóként rendszeresen írt szakkönyveket?
– Magyar nyelvű szakkönyveim zömében társszerzésben jelentek meg. Az ötvenes-hatvanas években sokat írtam és sok román nyelvű szakirodalmat fordítottam magyarra. Az 1948 őszén indult kolozsvári Mezőgazdasági Tudományintézet magyar tagozatával egy időben létesült Kolozsváron a bukaresti mezőgazdasági kiadó magyar szerkesztősége. Szerzőgárdája magyar mezőgazdasági oktatókból verbuválódott. Magam is állandó szerkesztőbizottsági tag és mezőgépészeti szerző lettem, ez akkoriban együtt járt oktatói munkánkkal. Szívesen írtunk, hiszen diáknak és gyakorló agrárszakembernek egyaránt szüksége volt a magyar nyelvű szakkönyvekre.
– Harmadéves egyetemistaként lett egyetemi oktató: miközben kurzusokra járt, „másodállásban” diáktársait oktatta. Hogyan fért meg egymás mellett ez a két életforma?
– Szovjet minta alapján a kommunista párt már 1951-ben készült a szövetkezetesítésre, de ehhez hiányoztak a mezőgazdasági szakemberek. Ekkor született döntés arról, hogy felduzzasztják a mezőgazdasági főiskolák új évfolyamait. A kolozsvári agronómia magyar fakultásának első évfolyamán 150 helyet hirdettek meg, román szakon 250-et, viszont nem volt elég oktató. A minisztérium a legjobb képességű harmad- és negyedéves diákokat nevezte ki gyakornokoknak. Abban az évben hat magyar diákkal kötöttek oktatói szerződést, köztük velem. Nagy kihívás volt, de a tanszékvezető tanárom, Lám Béla és a gyakorlati oktatást irányító Papp István sokat segített. Utóbbi felügyelete mellett a mezőgépészeti tanszéken a gyakorlati oktatást bízták rám, az 1988-as nyugdíjazásomig ez maradt a szakterületem.
– Milyen volt az 1959-es beolvasztásig tartó, mintegy tízévnyi „magyar idő” a kolozsvári agronómián?
– Ez volt a kolozsvári agráregyetem egyik legeredményesebb periódusa a második világháború után. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet, az EMGE harmincas-negyvenes évekbeli kiváló agronómusgárdája – akik gazdakörök százait szervezték meg és felügyelték – bekerült oktatónak a magyar fakultásra. Ha nem is jó szívvel, de a rendszer kompromisszumot kötött velük, mivel kellett a magyar előadó. Szövérdi Ferenc, Nagy Miklós, Szász István, Antal Dániel, Veres István, Lám Béla és még sokan mások a korabeli magyar nyelvterület elismert agrárszakemberei, szakírói voltak. Olyan színvonalat honosítottak meg az erdélyi mezőgazdasági felsőoktatásban, hogy országszerte keresték a magyar végzősöket. Mégsem volt békés, nyugodt időszak ez a tíz év.
– Rossz szemmel nézték a magyar tagozatot?
– Bukarestben szemet szúrt a magyar fakultás népszerűsége: 1955-ben egyszerűen „kifelejtették” a beiskolázási tervből a magyar tagozatot. Telefonálgattunk, érdeklődtünk, de senki nem tudott érdemi választ adni. Azt mondták, véletlen volt, de jövőre minden rendbe jön. 1956 nyarán a felvételizni akaró magyar diákok megint az utolsó pillanatban tudták meg, hogy nem indul magyar évfolyam. El voltunk keseredve: senki nem tudta, mi fog történni a magyar mezőgazdasági felsőoktatással. ősszel Budapesten elkezdett fújdogálni a forradalom szele. Október 21-én a helyi magyar lapban váratlanul megjelent egy írás arról, hogy a román pártvezetés felülbírálta a szakminisztérium bürokratikus döntéseit, amelyek nincsenek összhangban az RKP nemzetiségi politikájával. Aznap közölték: meghirdethetjük a felvételit az első évre, a hiányzó második évfolyam diákjait pedig a Bolyai Egyetem rokon szakjairól kell összetoborozni. Senki nem sejtette, hogy ez tulajdonképpen a magyar tagozat felszámolásának előszele, ami 1959 februárjában be is következett. Az agronómián egyik napról a másikra megszüntettek minden magyar nyelvű tantárgyat.
– Mi történt az addig magyarul oktató tanári karral?
– Egyetlen tollvonással átkerült a román tanszékekre. A helyi román oktatókkal nem volt nézeteltérésünk, ők tisztában voltak vele, hogy ez önkényes bukaresti döntés. Valamennyi magyar oktató megőrizhette az állását, de román nyelven kellett előadnia. Később kiderült, az önkényes beolvasztás mást is jelent: magyar gyakornokot, tanársegédet többé nem alkalmaztak, így a magyar oktatók nyugdíjba vonulásával a tanári kar – néhány kivételtől eltekintve – román lett. Nekem is be kellett olvadnom a rendszerbe: elfogadtak, megbecsültek, de a múltról nem beszélhettünk. Csak így lehetett béke.
– Soha nem kívánkozott el erről a mesterséges „béke szigetéről”?
– Akkoriban nem volt sok választási lehetőség. Elevenen élt bennem egy ’52-es történet, amikor a főiskola küldötteként a bukaresti mezőgazdasági kiállításon megkerestek az RKP Központi Bizottságának mezőgazdasági osztályáról. Se szó, se beszéd, kezembe nyomtak egy kinevezést, hogy holnaptól itt fogok dolgozni: beválasztottak abba az országos bizottságba, amely a szövetkezetesítést készítette elő. Moldvába, Iași környékére delegáltak, ahol pártpropagandisták mellett agronómusként kellett jelentést készítenem arról, hol lehetne elkezdeni a kollektivizálást. Háromszéki származású falusi fiatalemberként ez a fordulat annyira megviselt, hogy stressz okozta gyomorvérzéssel szállítottak a bukaresti Elias kórházba. Amikor lábra álltam, a pártbizottság mezőgazdasági felelősét arra kértem, engedjen vissza Kolozsvárra, mert képtelen vagyok ezt a munkát végezni. Szerencsémre megértő volt, visszatérhettem az agronómiára. Ez a tapasztalat végigkísért: sokkal rosszabbul is alakulhatott volna az életem...
– Mennyire volt szerencsés a szocialista mezőgazdaságban dolgozni, ahol a hozamokat túllicitálták, túlhazudták?
– Nem a propagandistáknak, hanem az agrárszakembereknek köszönhetően Romániában negyven év alatt azért mégis létrejött egy modern mezőgazdaság. Az ötvenes-hatvanas években még orosz minta alapján gyártott traktorokkal és mezőgépekkel dolgoztunk, de a rendszerváltást megelőző húsz esztendőben amerikai licensz alapján gyártott korszerű hazai mezőgépekkel látták el a nagyüzemeket. A pneumatikus vetőgépek nemzedékének megjelenése már világszínvonalat hozott a román mezőgazdaságba. Ahol engedték, hogy az agronómus legjobb tudása szerint dolgozzon, ott jó hozamok születtek. Amelyik szakember adott a munkájára, sikerélménye is volt. Tanári pályafutásom alatt nem akadt olyan hazai gyártmányú mezőgép, amit ne próbáltam volna ki. A bukaresti Mezőgépészeti Kísérleti Intézet kiemelt partnereként a Kolozsvári Agrártudományi Egyetemen kipróbáltuk és véleményeztük az országban gyártott valamennyi mezőgépet.
– A napi oktatás mellett miként jutott idő erre is?
– Egy mai egyetemi oktató számára nehezen hihető az az iram, amit akkor diktáltak a mezőgazdaságban. Óráinkat úgy csoportosítottuk, hogy az egyetemen felváltva hetente három munkanapot töltsünk. A többi napokon egy-egy mezőgazdasági nagyüzem gépesítését kellett felügyelni, irányítani, vagy az egyetem kísérleti parcelláin üzemeltettük be az új gépeket. A heteken át kipróbált mezőgépekről részletes jelentést készítettünk: a sorozatgyártás beindulásakor a gyártó rendszerint ezt vette figyelembe.
– Úgy lett mezőgépészetet előadó tanár, hogy agronómusnak tanult, holott később a mezőgépészetet a műszaki egyetemen önálló szakként oktatták. Ki értett jobban a gépészethez: az agronómus vagy a mezőgépész mérnök?
– Az agrártudományi egyetemen az agronómusokat, a kertészmérnököket és az állattenyésztőket oktattuk mezőgépészetre. A mi előnyünk az volt, hogy az agrárszakember ismerte a teljes technológiát, amiben a mezőgépészet egy-egy láncszem volt. Gyakorlati szempontból az agronómusok jobban értettek a mezőgépészethez, mint a műszaki egyetem végzettjei. A nyolcvanas évek elejéig a mezőgépészet nem volt külön szak: a mindenkori agrárszakember és a gazda szakterületének számított. A gépekkel jómagam is gyerekkoromban barátkoztam meg a háromszéki Nyújtódon.
– Szüleitől örökölte a gépek iránti elkötelezettségét?
– Gyerekkori szerelem ez. Jól emlékszem a virágzó nyújtódi gazdakörre. Ma talán sokan csodálkoznak ezen, de a harmincas években a szülőfalumban senki nem vetett kézzel, vetőgépeink voltak. A gazdakör oszlopos tagjaként édesapám a falu gabonavető gépét gondozta, és ha nem volt otthon, engem kértek meg a falubeliek, hogy vetés előtt állítsam be a gépet. De volt a mi portánkon minden egyéb felszerelés is: a kor viszonyaihoz képest nálunk és sok más erdélyi faluban létezett már modern gazdálkodás.
– Mit sikerült ebből újraéleszteni 1990 után, Nyújtódon?
– A történet ugyanaz, mint szerte Erdélyben: a kollektív gazdaságok felbomlásával nem csak a földeket, a mezőgépeket is szétosztották, szétszórták. A rendszerváltás után mindenhol megpróbáltam segíteni az új rend kialakulását, ahol erre igény mutatkozott. A két világháború közötti gazdaköri mozgalom emberi bizalmon, együttműködési szándékon alapult, ebből viszont keveset sikerült újjáéleszteni ’90 után. A termelőszövetkezet széthullását követően, bátyám – aki húsz éven át volt tsz-elnök – megalakította a rövid életűnek bizonyuló társulást, de az emberek úgy látták, jobb külön-külön boldogulni. Talán ma már nem így gondolnák.
– Milyen jövője van az erdélyi mezőgazdaságnak?
– Nagy múltja, de nagy jövője is van. Van itt hagyomány, amire lehet alapozni. Csak meg kéne szívlelni a szakemberek tanácsát: kisparcellákon nem lehet gépesített és hatékony mezőgazdaságot fenntartani. Hetven-nyolcvan évvel ezelőtt erdélyi falvainkban működött a tagosítás, nem kell tehát újra felfedezni a spanyolviaszt.
Az év emlőse 2014
Kedvcsinálónak pedig néhány fotó a korábbi évekből.
