A Kárpát-medence városaiban sok helyen voltak hóstátok, azonban csupa nagybetűvel, a kincses város történetében szerepel a hóstát, mint a város kertészettel foglalkozó polgárainak identitása. A hóstát úgy vált a város szövetének a részévé, hogy tragédiáján - sokszor öngyilkosságokon - keresztül elmesélhető a város elrománosodásának a története.
A középkori Magyarország és Erdély több városában használták a hóstát elnevezést, a külső városrész, külváros értelemben. A szó a német hofstat kifejezésből ered, ami majort, parasztgazdaságot, egy farmszerű területet jelent. Ilyen területek vették körbe Kolozsvárt is, amelyen szabad magyar parasztok gazdálkodtak, ellátva élelemmel a város egészét. Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Kassán is volt hóstát, Egerben az ugyanilyen jellegű területeket hóstyának nevezték. A hóstát említése Zrínyi Miklós egyik versében is előfordul
„Az keresztény várak nem oly messze vannak;
Higgyed, Szigetvárban éh farkasok laknak,
Csaknem éjjel nappal ezt az mezőt járják,
Még az hóstádban is mieink nem laknak."
A hóstát azonban Kolozsváron kelt saját életre, egy urbanisztikai és néprajzi fogalomból lett identitásjelző. A hóstát keletkezése a középkorra tehető, amikor a városfalon kívül megtelepedtek Erdély és Magyarország különböző részéről származó földműves csoportok. Jellemzően mezőgazdálkodással, állattenyésztéssel foglalkoztak.
A kolozsvári hóstát a tatárjárások alatt folyamatos támadásnak voltak kitéve, csak a XVIII. századtól erősödtek meg ezek a közösségek. Amikor véget értek a támadások, akkor létesül az első hóstáti fatemplom Kolozsváron, a mai protestáns teológiai intézet helyén. A hóstátok az évszázadok alatt további utánpótlást kaptak Szilágyság, Mezőség, Székelyföld és az Alföld különböző tájairól betelepült magyarokból. A hagyomány szerint Bocskai István hajdúinak egy részét is Kolozsvár külvárosába telepítette le, a hadi telepes népet tekintik sokan a hóstátiak ősének.
A hóstáti közösségek félkör alakban helyezkedtek el a város szélén, a Hídelvétől a Kétvízközön és a Kül-Magyar utcai külvároson át a mai Györgyfalvi negyedig. Ezeken a területeken felül, sok helyen voltak a város körül telkek, amik a hóstáti gazdaságokhoz tartoztak. A város legjobb termőföldjeire telepedtek le, a várfalon kívül, de közel a városhoz.
A XIX. század végéig külterjes mezőgazdálkodással foglalkoztak, a nagyobb hozamú belterjes gazdálkodásra az 1900-as évek elején tértek át. Ebben az időben Kolozsvárra telepedett bolgárkertészektől átvették a kertgazdálkodás módszereit is. A bolgárok az első balkáni háború után menekültek Kolozsvárra, idővel azonban visszatértek a hazájukba. Emléküket ma is őrzi a Bulgária telep neve. A hóstát volt Kolozsvár legfőbb élelmiszertermelője, a növekvő igényeket új módszerek bevezetésével szolgálták ki. A hóstátiak a mezőgazdaság minden fajtájával foglalkoztak, a földművelés mellett állattartással, illetve fuvarozással is. Mindent megtermeltek, amire a városnak szüksége volt, amit a piacon el tudtak adni. A XX. század elején a Széchenyi téri piac volt az a hely, ahol, a hóstáti portékák java eladásra került. A kereskedelem éppen úgy az életmódjukhoz tartozott, mint a kertészkedés. Kolozsváron közmondásos volt a becsületességük és a szorgalmuk. Mindig kicsit többet dolgoztak, mint a többi ember, mindig egy kicsit többjük volt, mint a többieknek.
Annak ellenére, hogy a hóstáti emberek városi polgárok voltak, utcáik falusias hangulatot keltettek. A kolozsvári hóstát zárt közösséget alkotott, sem beköltözni, sem benősülni nem volt könnyű a közösségbe. Ezt a zártságot mutatja be a Kolozsvári milliomos című regény egyik fejezete, amelyben a szász származású főhős engedélyt kellett kérjen arra, hogy Kolozsváron a hóstátiak közé költözhessen.
Sokáig a városon belüli hóstátok fiataljai is rivalizáltak egymással, egyik kerületből átudvarolni a másikba nem számított biztonságos dolognak.
A hóstátiak évtizedekkel a várfal lebontása előtt már a város polgárai lettek, szavazati joggal is rendelkeztek, tagjai voltak a centumpáternek is. Azonban a várfalak 1890-as lebontása a hóstátiakat közelebb hozta a belvároshoz. A Magyar utcai bástya, Közép utcai bástya lerombolása után egyszerre a városközpont közelébe kerültek a házaik. Kolozsvárt a jól szervezett, erős polgárság, jól működő közösség jellemezte, ennek lett tagja az úgynevezett földész társadalom. Az iparos céhekhez hasonlóan a „földészek" is szerveződtek, polgári önérzetük volt. Két dalárdát működtettek, Kalandos társaság néven saját temetkezési szervezetet alakítottak. A hóstátiak jelvénye a búzakalászokat tartó kéz. Ennek eredetére nincs adat, viszont annyi bizonyos, hogy 1647-óta ezzel jelöli magát a közösség.
A Házsongárdi temető számos sírkövén fellelhető ez a címer, vallásos jelentése is van, de főként az egykori gazdák foglalkozására utalt. Jellemzően kálvinista vallásúak, a kolozsvári „kétágú" református templom és a hídelvei református templom egyaránt a hóstáti hívekkel telt meg vasárnaponként.
A hóstátot kiterjedt családok alkották, jellemző családnevek árulkodnak arról, hogy ki hóstáti. A Hatházi, Szalma, Füzi, Kilin, Tárkányi, Zágoni-Szabó, Diószegi neveket viselő kolozsváriak mind hóstáti eredetűek.
A hóstáti népviselet a szilágyságit, illetve a tárkányiak népviseletét vette alapul. Úgy lehet mondani, hogy a régi Magyarország tájairól Kolozsvár mellett letelepedő magyarok, a hozott viseleteikből alkottak meg egy stilizált magyar népviseletet, saját maguknak kreálták. De a hétköznapokban és a templomba alapvetően svábos öltözetben, úgynevezett „bürgerben" jártak: fekete ruha, csizma, pörge kalap. A jellemző öltözetüktől a 60-70-es években váltak meg, amikor a földjeiket elvették.
A II. bécsi döntés után, amikor Kolozsváron és Észak-Erdélyben újra magyar világ lett, divatba jött, hogy iparosnak tanuljanak a fiatalok, sok hóstáti legény is iparos akart lenni. A kertészettől azonban nem távolodtak el egy percre sem, igazából az életük volt a földmunka. A rendes munkaidő után a kertjükbe mentek dolgozni, hogy a valódi mesterségüknek éljenek.
A két világháború között a trianoni döntéssel jelentősen nem változott az életmódjuk, a város nem vesztett magyar jellegéből, az impériumváltás után a viszonyok jórészt ugyanazok maradtak, csak a románok parancsoltak. Trianon után nem vették el a földjeiket, sokkal kisebb területekkel rendelkeztek, mint ami az akkori magyarellenes törvényekben szerepelt. Az impériumváltás után a nagyobb földbirtokosokat, nemeseket és az egyházakat büntették. A hóstáti legendárium csupán azt említi, hogy amikor a 20-as évek elején építeni kezdték a Hunyadi téri (akkoriban Stefan cel mare, ma Avram Iancu tér) román templomot, akkor a hóstáti fuvarosokat különböző jogcímekkel megbüntették, hogy közmunkára kényszerítsék őket a katedrális megépítésénél.
A kolozsvári hóstát felszámolása a kommunisták hatalomra kerülésével kezdődött. Az első igazi veszteségeket 1949-62 között szenvedték el, amikor megszüntették a magántulajdont, a földeket a mezőgazdasági kollektívákba kényszerítették. A hóstátiak kuláknak számítottak, a kommunisták gyűlölt ellenségként tekintettek rájuk. Az, hogy ezek az emberek erőteljesen magyarok és kálvinisták voltak, csak súlyosbította a bűnüket a román kommunisták szemében. Kisemmizésükkel azonnal mondhatni két legyet ütöttek egy csapásra: egy kompakt magyar tömböt szüntettek meg, ezzel párhuzamosan helyet csináltak a regáti beköltözőknek. Kolozsvár Erdély fővárosa volt hosszú időn át, a románok azt szerették volna, ha román fővárossá válna, ennek pedig egyik akadályát a hóstátiak jelentették. Szinte a teljes föld- és állat-, illetve eszközállományuk állami tulajdonba került. Az elején némi háztájit meghagytak, később azonban az utolsó talpalatnyi földet is elvették. Az Egyesülés TSZ és Testvériség TSZ jórészt hóstáti gazdák földjeiből állott. Az, hogy a kitelepítést vagy az elhurcolást többnyire megúszták, annak volt köszönhető, hogy a hóstátiak nélkül a város tisztességes munkáskezek nélkül maradt volna.
Az 1960-as évek végén megkezdődött Kolozsvár kommunista szellemű és román érdekű átépítése. A város köré panellakásokat és gyárakat építettek, először a hóstátiak földjeire, egy idő után azonban azok a kertvárosok is sorra kerültek, ahol a hóstátiak éltek. Teljes negyedeket, kertvárosokat szűntettek meg, pontosabban teljesen átalakították. A polgári jellegű, „giblis" házakat lebontották, helyettük lakótelepeket építettek. Olyan minőségű panelházakat húztak fel rohamléptékben, amelyek a szocialista táboron belül is közmondásosan élhetetlenek voltak. Kellett a hely a betelepített román munkásoknak. A betelepítés az etnikai elvek maximális figyelembevétele mellett zajlott. Az új, hatalmas lakónegyedekbe tízezrével költöztették be a románokat. A mostani Marasti negyedbe felépített tömbházakba főleg Beszterce megyei románokat, a Monostorra Moldvából és Vrancea megyéből hoztak új lakókat. A nagy romániai földrengés újabb ürügyet adott arra, hogy tömegeket telepítsenek a városba, jellemzően a hóstátiak földjére. Sok betelepített román ingyen kapott házat, hogy végre román többségű legyen Kolozsvár.
A hóstátiak földjeit egyszerűen elkobozták, házukat kisajátítás címszóval elvették. Kártalanításként a többség az egykori kertjükben épült valamelyik tömbházban kapott lakást. Egy 8. emeleti kétszobás panellakás azonban kevéske kárpótlásnak számított azok számára, akik saját földjükön, saját házukban élhettek generációkon keresztül. A hóstátiak el sem tudták képzelni, hogy ez megtörténhet, az ő világképükben ez elképzelhetetlen volt. Sok idősebb gazda a sokadik felszólításra sem költözött ki a házából, nem értették, hogy hogyan lehetséges, hogy valakitől egyszerűen elveszik a házát és a földjét, amiért generációkon keresztül megdolgoztak. Egy Szalma Ferenc nevű gazdával történt meg, hogy reggel a családjával elindult a maradék, távolabb fekvő földjére dolgozni, mire hazatért, a holmija ki volt téve a lebontott háza elé. Az öreg hóstáti egy újabb házat épített magának, egy kisebb telken, azonban szerencsétlenségére az a ház is éppen útjába került a város szocialista fejlesztésének. Ez azonban nem egyedi példa volt, tucatjával történtek hasonló esetek. A hóstát lerombolásával, a földjük, házuk elkobzásával Kolozsvár leggazdagabb, legszervezettebb közösségét számolták fel. Ez a folyamat a 80-as évek végére fejeződött be. A 80-as évekre csődbe került a szocialista tervgazdálkodás, nem épült több gyár és panellakás, így maradt meg a hóstát egy kisebb része, jórészt a Bulgária telepen. A hóstátiak egy része városperemi körzetekben húzódtak meg‚ ahol kisebb kertet tudtak bérelni.
A földjüktől megfosztott hóstátiak számára az új megélhetés keresése is gondot okozott. Mivel zárt közösségeket alkottak, illetve a kommunizmus előtt a saját uraik voltak, legtöbben a román nyelvvel is nehezen boldogultak. A románokkal legfeljebb a piacon érintkeztek. A sors sajátossága, hogy hóstátiak százai kényszerültek olyan munkahelyre, amit korábban mélységesen lenéztek. A hóstátiak számára a nyolcórás munkanap nem számított igazi munkának, földészként, kertészként az egész napjukat kitette a munkájuk. A kommunizmus időszakában sokan kényszerültek műhelyekbe, gyárakba dolgozni, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak.
A hóstát lerombolása román hatalmi szempontból logikus cselekedet. A város 90 százalékban magyar tulajdonban volt a kommunisták hatalomra kerüléséig. Földek, épületek, minden nagy értékű ingatlan a magyaroké volt. Trianon után az egyházakkal és a nagybirtokosokkal bántak el, a kommunizmus elvégezte a maradék teendőt, ami addig nem volt lehetséges.
A kolozsváriak aggodalommal figyelték a hóstát felszámolását, tenni ellene azonban nem lehetett, az ítéletet Bukarestben hozták, a kolozsvári elvtársak javaslatára. Pillich László, Szabó T. Attila, Vetési László már a bontás alatt kutatta a hóstát történetét. Pillich László újságíróként foglalkozott a hóstátiakkal, munkája során őt is figyelte az akkori állambiztonság. Feleki Károly fényképein keresztül örökítette meg a hóstát lebontását.
A szétzilált, megtizedelt közösségnek a rendszerváltás utáni visszaszolgáltatás sem segített. A visszaszolgáltatás során maximum 10 hektár földet adtak vissza magántulajdonba. Sokan nem tudták visszaigényelni a jogos földjeiket, azokra a telkekre, amelyeket beépítettek, nem is lehetett visszaszolgáltatási igényt benyújtani. A múltat nem lehetett visszacsinálni, a hagyományos életmód már nem tért vissza, nagyon kevesen kezdtek újra gazdálkodni. A Vigh család azon kevesek közé tartozik, akik a visszaszolgáltatás után újrakezdtek mindent. Mérnöki diplomával is visszatértek a gazdálkodáshoz. Régebben a napi piac egyet jelentett a hóstáttal, ma egyetlen hóstáti asszony árul a piacon, a mérnök végzettségű Vigh néni.
A visszaszolgáltatásnál ügyeltek arra, hogy lehetőleg elhúzzák az ügymenetet. A határok megnyitásával sok hóstáti költözött Magyarországra, ezeknek az embereknek egy jelentős része semmilyen kárpótlásban nem részesült. Arra is számítottak, hogy az öregedő közösség egyre fogyatkozik, nem lesz, akinek visszaadják a tulajdonát. A hóstátiak is hibáztak akkor, amikor a visszaszolgáltatás után földjeik javarészét eladták a románoknak.
A 2000-es években felépített Buna Ziua negyed teljesen hóstáti földekre épült. A lakónegyed nevének érdekessége, hogy a negyednek a hóstátiak adtak román nevet: Buna Ziuá, ami azt jelenti románul, hogy jó napot. Tudniillik, amikor a földjeiken dolgoztak, a Feleki-tetőn túl lakó románok a városba vezető úton mellettük haladtak el, tejet hoztak a városba eladni. A hóstátiak úgy azonosították azt a területet, hogy a hely, ahol folyton azt mondják a románok, hogy bunözuá. Ez volt az egyetlen román határneve Kolozsvárnak, ezt is magyaroknak köszönhetik.
A hóstátiak létszámáról nincs megbízható adat, vannak, akik hatezer főre teszik a létszámukat, illetve egyes számítások szerint a közösség fénykorában, a XX. század legelején, megközelítőleg 483 hóstáti család élt Kolozsváron‚ ami nagyjából 2000 főt jelenthetett. Ez a szám akkoriban nem volt csekély, tekintve, hogy Kolozsvár egy 50-60 ezres város volt, amíg több százezer románt be nem telepítettek a városba.
Ma már elenyésző a hóstátiak száma Kolozsváron, napjainkban talán több hóstáti él Magyarországon szétszórva, mint eredeti lakhelyén. Tragédiájukat a hajlíthatatlanságuk súlyosbította, a kisemmizésük után a hóstáti férfiak tucatjai lettek öngyilkosok. A hóstát javarésze ma a Házsongárdi temetőben nyugszik, a földben, amit az életüknél is jobban szerettek.
origo.hu
