Tizenhárom éve írtam az alábbi sorokat. Még akkor nem voltam paraszt. Egy vidékfejlesztési egyesületet megbízott felelőse voltam a Caritas égisze alatt.
Ma már parasztként fenntartom az alábbi reflexió tartalmait legfeljebb árnyalnám egy mélyebb spiritualitással. Már akkor egy mély melankólia adta meg a “háttérzenéjét” gondolataimnak amit nem a reményvesztettség komponált, hanem a szakralitás csendjének alig hallható artikulációja. Ezzel csak azt akarom mondani a hajnali “matutínum” időpontjában, hogy velünk virraszt a Teremtő is, ha áldozatokat hozunk a Teremtés Művének szolgálatában.
„ A magyarság élete és halála, faji megmaradása, sajátos fejlődése és jövője a magyar parasztban határozódik meg. Mindenekelőtt: szabad-e, illik-e a paraszt nevet használni a magyar föld népére? Ezt a szót, melyhez a köznyelvben sokszor megvető árnyalatok járulnak? Nem szebb volna-e a kisgazda vagy más jóhangzású névvel takarni be a magyar rögök ébresztőjét?
Nem. A paraszt szó ezer év véres, tragikus: de ígérő és követelő szimbóluma. Dózsa György nagyszerű felvonaglása nem kisgazdatragédia volt, hanem paraszttragédia. Ebben a szóban benne van a múltnak megfizetetlen adóssága, a jövőnek minden joga. Ez a szó mintegy magába tömöríti a magyar föld népének egész nagy tőkéjét. Ezzel a szóval bármely percben odaviheti hitelezőit a történelem ítéletéhez: de most már fizessetek! „ (Szabó Dezső)
Nem véletlen, hogy onnan kell kezdeni nemzetünk építését, népünk felemelését, életmódjának alakítását, ahol ez abbamaradt. Vissza kell menjünk a két világháború közötti időszakra, amikor még népünk felelősséghordozói tiszta forrásból táplálkoztak és ez a tiszta forrás a paraszti kultúrából fakadt.
A lényeg a szolgálaton van. Népünk, Istenünk szolgálatán. Jövőnk, létünk legnagyobb átka a technikai civilizáció és a szakember. Ma alig találkozunk felelős, az egészet értő és felelősen használó emberrel. A paraszt ilyen volt, ilyen. A mai vidék nem statikus, szétesőben van, emberestől. Az, ami maradt a városból. Cinkos a várossal a területfejlesztés tudománya, a vidék sajátos karakterének megőrzése ellenébe. A mai közélet felelősséghordozója, falufejlesztője nem tud más lenni, mit területfejlesztő. Nagyon kevés kivétellel. Az maradt meg vidéknek, ami nem sorolható az urbánus jellegű területek közé. Székelyföldi nagyfalvaink jórészt mentalitásukban elvárosiasodtak. Vidék az maradt, ahol nincs, vagy kevés a közszolgáltatás, megmaradt az agrár – jelleg, magas a munkanélküliség. Az ipari agrárium (a farmszerű gazdálkodás sem) nem a helyi ember igényeire épít. A világpiac szereplője, kiszolgálója (kiszolgáltatottja). A nyereségnek csak a töredéke marad helyben, nem szolgálja a közösséget. A munka a pénzkeresés eszköze lett. A vidék tehát vesztesként került ki a modernizációs folyamatokból, aminek értékmérője a pénz. Az ember falun önértékelésében elbizonytalanodott. Magányosnak és feleslegesnek érzi magát, mert a TV szocializál. Elvándorlás eredménye a roncstársadalom. Hiányoznak a fiatalok, a reprodukáló képesség úgyfent. Környezet lepusztulóban (vegyszerezés, műtrágya, ipar stb. végett). Sok helyen kikerültek a földek a helyi kontroll alul. Megjelentek a vidékfejlesztők is, mint „végső csapás”(stratégiával, pályázatok írásával, szervezik a szolgáltatásokat: szociális, kulturális stb.).
A mezőgazdaság, már ami megmaradt nem élelmiszert termel, hanem nyersanyagot az élelmiszeriparnak. Ha a Titanic példáját veszem analógiának, akkor azt kell mondanom, hogy az önellátó képességünket is felszámoltuk, a mentőcsónakot. Lassan úszni is elfelejtünk. De még nem vagyunk itt úgy gondolom, mi még itt a Székelyföldön nem vesztettük el önellátó képességünket. A falu ellenáll, ellenáll a tagosításnak, a földek eladására nem vehető rá. Úgy gondolom, erős paraszti ösztönnel teszi ezt és jól teszi. Aki ellenáll az a jövőbe tekint. És akkor visszatérek a két háború közötti helyzethez és azokhoz a népi írókhoz, akik zsenijükkel koncentráltan megfogalmazták a teendőt, földre hozták az Istent (Németh László, Illyés, Szabó Dezső, Tamási, Márton Áron, Venczel József, Veress Péter , László Dezső, Kós Károly, Balázs Ferenc …) A mai értelmiség, közösségi felelősséghordozó ide kell visszanyúljon, mint tiszta kútfőhöz, ha jövőt akar népének és nem a Bilderbergek iskoláján kitenyésztett liberális sallanghoz dörgölőzzön komprádor gyanánt.
Németh László „kert Magyarországa, a minőség forradalma” a fény az alagút végén. Az 1000 éves munka alapú értékrendet kell visszaállítani.
Kérdés, hogy ez időben fog- e bekövetkezni, vagy feloldjuk élhető élettereinket.
Fenntartható gazdálkodás nincs közösség nélkül. Az emberi gazdálkodás az elmúlt évszázadokban azért volt fenntartható, mert közösségalapú volt (legelők, közbirtokosságok, őszlők stb.)
Modernitás következménye a rosszul értelmezett magántulajdon és az individualizáció. Közösség nélkül nem lehet fenntarthatóan gazdálkodni. A civilizációs Egoizmusunkat alá kell vetni a közösségnek. Alázat kell ehhez, jól értelmezett alázat Az alázatot akarni kell, felemelkedni hozza. Az alázat erő és intelligencia, jutalma: kudarctűrő képesség. Tudomásul kell vegyük, hogy az élővilág, a bioszféra számára nem feltétlenül, minden áron kell az emberiség, az emberiségnek a természet viszont igen. Nem tudjuk 200 év múlva milyen energiát használunk, de ha megmaradunk biológiai embernek és nem válunk kibernetikus organizmussá, akkor is levegőre, vízre, élelemre szükség lesz. A fenntarthatóságnak az ad értelmet, hogy az ember élni akar, jól akar élni itt a földön. Fenntartható az, ami tehát jó az életnek, az ami fenntarthatóvá teszi az életet.(A technika ma nem ez) „A közösség, mint életforma, - ebben a kontextusban - az első és legfontosabb személy és lelkében változatlan, csupán az atyák – fiúk cserélik egymást” (Tamási Á.) A közösség nem változik, tehát időtálló. Ennek a közösségnek a léte attól függ, hogy a fiuk az apák helyébe (örökébe) lépnek e, fenntartva a közösséget. Ma nem ez történik meg, a fiuk nem lépnek az apák örökébe ezért foghíjasak ma a közösségek, elöregednek, idegenek jönnek. Ezért kell olyanná tenni társadalmunkat, de munkahelyünket is, hogy ez a közösségi folytonosság – fenntarthatóság – megmaradjon – A közösség időtlenségét ma nem helyettesíti semmi, az időtlenségből beleesnek az időbe a közösségek és elnevezik életnek (halandóságnak).
A diófaültetésnek a fiú, a következő nemzedék ad értelmet. Az áttöréshez kell a perspektíva, az időfelettiség. (Csak 100.000 évre érdemes tervezni). Mi a teendő: Multidiszciplináris, önellátó közösségeket kell alapítani a szerzetesrendek analógiájára, ami még akkor is lesz, amikor mi már nem leszünk.
Meg kell szabadulnunk az időkorlátból.
A szövetkezetek is az időtlenségre jöttek létre és ehhez pedig közösségi magatartást (együttműködést) kell tanúsítani. Kalákába nem azért ment az ember, hogy majd neki, belátható időn belül visszasegítsék, hanem azért, hogy esetleg, mikor az ő háza elöregedik és unokájának újat kell építeni, akkor legyen aki segítsen. Át kellene törjünk az időtlenségbe. Ez nem azt jelenti, hogy nem marad meg az egyéni identitás. Sőt, az erős, időtlen közösségtől nő meg az egyén értéke, individuális értéke, mert azt a sajátos szerepet tudja betölteni, ami elengedhetetlen az időtlenség összeállásához.
Az egyéni érdekek harmonizációját elvégző közösséggé, néppé kell váljunk. Az értelmiség, a közéleti felelősséghordozó dolga lenne ez a feladat de csak a néppel, a paraszttal… Közösségi magatartásformákat kellene elsajátítanunk. A társadalmi tőke megszerzése, megőrzése is feladatunk (közösség alapú vállalkozás) és fontos a közösségi innováció (Az igazi kaláka időtlen) Ki kell találjuk azt, hogy miként lehet az embereket visszakapcsolni az időtlenségbe, az idő feletti közösségbe.
Erre hívom meg barátaimat, fajtámat. Az időtlenségbe mutató közösségi munkára.
Gyergyóújfalu, 2012 okt. 8.
Szerk. megjegyzés
Immár több éve olvashatóak a Bányász József barátunk irásai, amelyben a paraszt vagy gazda kétféle létezésről oszt meg gondolatokat.
Igaz a cikkíró egybeolvashatónak tartja és a "parasztgazda" létét aí maga életében átélt nehéz és küszködő munkába vetve bizalmát és fizikai erejét is...
Nagyapám a Hangya szövetkezetben megtanultak alapján mondta: "Fiam a falu népe csak a Nyugati Kárpátok határáig "paraszt", a hegyen túl a Erdély területen már csak "gazda"-ként kell tisztelni " ...
Nagyapám nem igen olvasta Hamvas Béla vagy Szabó Dezső irásait és csak Karácsony Sándor könyveit ismerte mert a Kodolányi János könyvei mellett azok voltak szépszámba, de többször emlegette a "Kert Magyarország" gondolatot, mert nagyon jónak vélte. Nagyszalontán ahol születtem és gyerekéveim is töltöttem mindenki tátott szájjal hallgatta a debreceni professzor előadásait. Én is élvezettel olvastam a professzor úr által írott "A csucsai front"-ot. Majd később a többi könyvét is hatalmas szomjúsággal olvastam. Igy fedeztem fel, a Kert Magyarország mozgalmat is.
Szívesen megosztanánk a gondolatainkat és ötleteinket.
