2014. január 27. Daczó Dénes
Történészként kapta a megbízást, hogy tanulmányozza és írja meg a székely közbirtokosságok történetét. Garda Dezső – ideig-óráig – a politikai kényszerzubbonyt is magára öltötte azért, hogy megküzdjön az egykori közösségi erdős területek visszaszolgáltatásáért. Utálta a politikát – állítja, azonban addig harcolt, amíg sikerült visszaszerezni a közbirtokossági vagyont, aztán a magánerdészetek megalakulását is „kiverekedték”. Meglátása szerint a román pártgépezet soha nem fogadta el, mégis sikerült megtalálnia azokat a politikai partnereket, akikkel közös volt a cél: az erdők visszaszolgáltatása. Az egy évtizeddel ezelőtt újraalakult közbirtokosságokról, az ezt megelőző politikai játszmákról, küzdelmekről Garda Dezső egykori RMDSZ-es parlamenti képviselővel beszélgettünk.
– Több könyvet is kiadott, amelyek a közbirtokosságok történetével foglalkoznak. A múlt feltárása mellett a közelmúlt politikai csatározásainak néhány kulisszatitkát is a nagyközönség elé tárta. Hogyan is kezdett a közbirtokosságokkal foglalkozni?
– Gyakorlatilag az egész közbirtokosság onnan indult, ahogy a könyvem előszavában is írom (Székely Közbirtokosság – a szerk.), hogy egy svédországi magyar keresett egy történészt, aki megírja a székely közbirtokosságok történetét. Több szál vezetett hozzám, így engem kértek fel a svédországi magyar közösség nevében. A néhai Pálfi Csaba hozott nekem ezer márkát a kutatásokra.
– Mikor döntötte el, hogy a kutatásokon túl a közösségi erdők visszaszerzésével is próbálkozni fog?
– Meg kell hogy mondjam őszintén, én a politikát utáltam! Nagyon nem szerettem, de én hittem az 1989 decemberének végén megalakult RMDSZ-ben, és azt gondoltam, hogy valami más lesz. Amikor bejöttek az RMDSZ-be mindenfajta ügyeskedő emberek, otthagytam – talán 1991 májusában. Akkor azt mondtam, politikával többet nem foglalkozom. Néhányan innen Gyergyószentmiklósról újra felkértek, hogy vállaljam el a képviselői jelöltséget. Ötödikként kerültem fel az RMDSZ Hargita megyei képviselőjelölti listájára, így szereztem mandátumot. Megbízásomat a közbirtokosság ügyének megvalósításáért vállaltam. Ennek a szellemében próbáltam tevékenykedni, annak ellenére, hogy a tanügyi bizottságban voltam. Több plénum előtti felszólalás után Vasile Lupu megkeresett és kérte, hogy lehetőleg menjek a mezőgazdasági-erdészeti bizottságba, mert az erdők visszaszolgáltatásáról szóló törvényt ő napirendre akarja tűzetni 1999-ben. Ezt jeleztem az RMDSZ vezetőségének, és jóváhagyást kaptam.
– Könyvében már kifejtette, hogy nemcsak az ellentáborból kerültek ki ellenlábasok…
– Hamar felismertem, hogy az erdővisszaadást azok akadályozzák, akik tulajdonképpen az állami monopólium megtartását szorgalmazták. Kullancscégeket hoztak létre, és ezekkel lopták is az erdőt. Negyventonnás kocsikkal szállították a fát. Hihetetlen törvénytelenségeket fedeztem fel, és rájöttem annak a mozgatóerőnek a mechanizmusára, amelyik tulajdonképpen a visszaszolgáltatást akadályozza. Ezt nyíltan ki is mondtam a parlamenti beszédeimben, amivel nagyon sok rossz pontot szereztem. De nem ez érdekelt! A lényeg az volt, hogy 1999-ben megszavazták a törvényt. Ez Vasile Lupu érdeme.
– Segítették politikai tevékenységét a kutatások? Túllátott esetleg néha még az erdőn is?
– Sok anyagot felkutattam a közbirtokosságok működéséről. Ismertem a két világháború közötti vitákat a közbirtokosságok keretén belül. Ezért olyan törvényt akartam, amely lehetővé teszi, hogy a jövedelem a tagságé maradjon, és elkerülhetők legyenek azok a belső harcok, amelyek a közbirtokosságok történetében léteztek.
Az én törvényjavaslatomat az RMDSZ nem támogatta, ezért próbáltam rávenni Vasile Luput, hogy közösen nyújtsunk be javaslatot, de Lupura rászólt a parasztpárt (PNTCD). Akkor egy másik parasztpárti képviselőt találtam, akit hivatalosan elfogadtak, hogy legyen a társkezdeményező. Abban biztos voltam, hogy az én nevem alatt nem tud átmenni a kezdeményezés. A legkellemetlenebb dolog, hogy épp az RMDSZ-esek fújták meg ezt, arra hivatkoztak, hogy létezik a 31/1990-es törvény, amely a különböző intézmények, társulások működését szabályozza. Amikor láttam, hogy nem megy át a tervezet, akkor megegyeztem Vasile Lupuval, hogy a törvénytervezetből négy-öt cikkelyt kiveszünk és átemelünk egy másik tervezetbe. A lényeg az volt, hogy legalább a visszaszolgáltatás történjen meg, és hogy az erdőjog ne legyen eladható.
– Nyomásgyakorlással is próbálkoztak, tüntetéseket is szerveztek. Kiben talált partnerekre?
– Visszagondolva könnyű dolog volt, de a bizottságban nagyon meg kellett küzdeni. A Szociáldemokrata Pártot képviselő Marian Ionescu volt az egyik kiemelkedő egyéniség, aki védte a Hargita megyei törvénytelen kitermelőket is, így a törvény átvitelének a megakadályozására törekedett. Sajnos nagyon magas szintű politikusok voltak benne. Vasile Lupu és Victor Ciorbea akkori román miniszterelnök részéről éreztem azt, hogy ők akarnak valamit csinálni, de a többiek...
Emlékszem, 1998-ban mentünk Bukarestbe tüntetni az erdők visszaadásáért, de rá kellett jönnöm arra, hogy a magyaroknak a közbirtokossági erdők visszaszerzésében semmi esélyük nincs. Akkor a román közösségeket céloztam meg, mert rendkívül sokan jöttek erdős kérdésekben panaszaikkal Vasile Lupuhoz. Neki sosem volt ideje, így mindig rám bízta azokat, nekem meg bővült a kapcsolatrendszerem. Több tüntetést szerveztünk Bukarestben, én behoztam őket a parlamentbe, nyilvános sajtótájékoztatót tartottunk. Amikor a máramarosiak, a mócvidékiek álltak ki az erdők visszaadásáért, akkor az egészen másképp hangzott, mint amikor mi székelyföldiek követeltük a visszaszolgáltatást. Nagyon hosszú küzdelem volt. Amikor már átment volna a törvény a bizottságon, és már nem tudták megakadályozni 1997-ben, akkor épp a magyar erdészek tiltakoztak a legjobban. Innen Hargita megyéből volt a legerősebb csapat, amelyik a szenátus előtt tüntetett. Szerintem a magyar politikusok összejátszása volt, de ezt nem merem kijelenteni, mert nincs bizonyítékom.
A tiltakozás miatt a törvény elfogadása előtt a Demokrata Párt koalíciós egyeztetéseket kért a pártelnököktől és Emil Constantinescu államelnöktől. Személyeskedésekre, durva vitákra került sor. Az RMDSZ-gyűléseken nagyon erős felszólalások voltak azért, ahogy én a koalíciós partnerekhez viszonyulok, hogy nem tartom be a szabályzatot, nem viselkedem tanult ember módjára.
A liberálisok sosem voltak mellettünk, ezt tudni kell. De akármennyire durva is voltam, a pártok közötti egyeztetéseken sikerült kiegyezni abban, hogy a 10 hektáros határt szüntessék meg a visszaszolgáltatásoknál a közbirtokosságok esetében, és adják vissza az egész területet, amivel rendelkeztek. A törvény kidolgozásánál nagyon sokat segítettek az én tanulmányaim a közbirtokosságokkal kapcsolatban. Bekerült a törvénybe az is – amiről nem tudott a nemzeti egységpárt és a többi román pártok képviselői sem –, hogy a 21-es földtörvény végrehajtása utáni állapotot ismerjék el. Ez azért volt jelentős, mert ez még az erdős területek legalább negyven százalékát jelentette.
– Jó tíz évvel ezelőtt az erdők visszaszolgáltatása még a nemzetbiztonságot veszélyeztette a politikai retorika szerint.
– Úgy tűnt, hogy minden simán fog menni, de itt Hargita megyében is megkezdődött az akadályoztatás. Főleg országos szinten mondták azt, hogy az erdők visszaadása a román nemzetbiztonságot veszélyezteti, és mindent elkövettek, hogy megakadályozzák. Nagyon sokat interpelláltam. Aztán vita született abból, hogy ki mit tett az ügy érdekében. Később a csata utáni hősök is megjelentek, de csak a sajtótájékoztatókon meg a nyilatkozatokban. De nem is az a lényeg, hogy ki mit nyilatkozik, ki hogyan adja el magát, hanem az, hogy megvalósult!
– Miért tartotta fontosnak ennek a közösségi vagyonnak a visszaszerzését?
– A két világháború között a magyar pártot nagyon sokat segítették a közbirtokosságok. Azt gondoltam, hogy a magyarság fennmaradását, szerveződését is anyagilag fogják tudni támogatni.
– Az induláskor nem állt rendelkezésre semmilyen tőke a közbirtokosságok megszervezéséhez. Kiktől reméltek támogatást?
– Mindenhova elmentem segítséget kérni, hogy az elinduláshoz pénzt kapjanak. Németh Zsolt (a Magyar Külügyminisztérium politikai, majd parlamenti államtitkára – a szerk.) megígérte, hogy támogatnak, de végül is elmaradt. Székelyföldön járt Torgyán József akkori magyar földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, az ő segítségét is kértem. Nyilvánosan azt válaszolta, hogy kollektív gazdaságokat nem támogat. Szabó János akkori magyar honvédelmi miniszterhez is fordultam, mert tudtam, hogy a magyar hadseregnek mozgó gatterei vannak, amiket kiselejteztek. Amikor megtudták, hogy nekünk, a közbirtokosságoknak szükségünk volna azokra az eszközökre, hogy így elinduljon a termelés, csillagászati árakat kértek érte.
A közbirtokosságok megalakulásakor két unió jött létre: az egyik a Libán Unió, amely a zetelaki, az Udvarhely nyugati térségében lévő közbirtokosságokat és a gyergyói közbirtokosságok egy részét foglalta magában. A másik a Csíki Unió. Az elképzelésünk az volt, hogy az uniók által támogatásokat kaphatunk, pályázhatunk. A támogatást az első Orbán-kormány is megígérte, arra hivatkozva, hogy nem tudnak egyéneknek segíteni, de unióknak igen. Hihetetlen volt a magyar politikum hozzáállása.
– A parlamenti csatánál is keményebbnek bizonyult a törvény alkalmazása? Mennyire volt fájdalmas az állami monopólium megtörése az akkori rendszer haszonélvezőinek?
– Az állami egyedáruság sem akarta kiadni a kezéből a monopóliumot, az erdőket. Mi pedig kidolgoztuk a magánerdészetek létrehozásának elvét, és jó páran nekiálltunk ezért küzdeni. Miután már harmincadszor utasították vissza a kezdeményezéseket, kénytelen voltam Verestóy Attila szenátorhoz fordulni, hogy támogasson, és próbáljon segíteni, mert ez az RMDSZ ügye is. Érdekes módon nem utasított vissza, és az ügy mellé állt. Valószínű, hogy nélküle nem tudtuk volna ezt elérni. A román gépezet őt elfogadta, engem nem.
A lényeg az volt, hogy a magánerdészeteket óriási küzdelem árán végül 2002 áprilisában sikerült létrehozni. Nem akarták visszaadni azoknak a közbirtokosságoknak az erdőit, amelyek a magánerdészeteket választották. Hargita megye nagy részében ilyenek voltak. Végül aztán sikerült létrehoznunk egy miniszteri ellenőrző csoportot, amelynek az erdők visszaadásában kellett segédkeznie. Életem legnagyobb tragédiája az volt – és ezt nagyon fájó szívvel mondom –, hogy 1999-ben, amikor a törvényen dolgoztunk, mindent elkövettünk azért, hogy ne Bukarest adja vissza az erdőket, hanem a helyi földosztó bizottságok. Végül csak Bukarest kellett visszaszolgáltassa, mert itt helyben nem akarták visszaadni. Itt voltak ellenségeskedések, megaláztatások. Gyergyószentmiklóson eltűntek a halotti bizonyítványok, a házassági és egyéb igazoló okiratok, amelyek a jogosultságot jelentették. De ugyanígy más helyeken is.
Egy másik fejezet az volt, amikor a tulajdon-visszaszolgáltatásokat próbáltam ellenőriztetni. Három nagy ellenőrzést vezettem, és rájöttem arra, hogy 2003-ban a birtokba helyezéseket szabálytalanul tették, mert aláírták a tulajdonosok helyett. Gyergyószárhegyen öt olyan eset történt, hogy a jogtulajdonos meghalt 1998-ban, de 2003-ban mégis aláírta.
Tény, hogy az egész Gyergyói-medencében káosz van a visszaadásokkal. Három jelentésem született a témában, és emiatt a politikából félreállítottak. Bizonyítékaim vannak, hogy nem azok a tulajdonosok, akik vissza kellett volna kapják a közbirtokossági erdőket. Olyanok kapták meg, akik erre nem jogosultak. Ahelyett, hogy diplomáciával tárgyaltak volna az egyes visszaadásokról, Gyergyóban épp ellenkezőleg tették, abszolút mereven közelítették meg, és nem a közösség érdekeit képviselték.
Az első megbotránkoztatás akkor ért, amikor Ditróban egy közbirtokossági gyűlésen nagyon nehezen lehetett az új vezetőséget megválasztatni. Az egyik közbirtokossági elnökjelölt azt mondta, csak akkor vállalja, ha 400 euró havi fizetést kap – ami abban az időben nagyon nagy pénz volt. Itt éreztem, hogy valami nincs a helyén, a régi közbirtokossági elnökök ingyen végezték ugyanezt a munkát a közösségért, nem pedig a pénzért. Utána kiderült, hogy mindenki pénzért megy a közbirtokosságok vezetőségébe, és most az a módszer alakult ki, hogy kapnak műfát, éppen olyan mértékben, ahogy az állami erdészetnél dolgozó erdészek, ami szintén tulajdonképpen törvénytelen.
A másik, ami szintén elkeserít a közbirtokosságok működésénél, az, ahogy az embereket rábeszélik arra, ne menjenek el a gyűlésekre, mert a döntéseik úgysem érvényesek. Szövetségeket hoznak létre már a gyűlés előtt, hogy hány szavazattal tudnak átvinni egy-egy döntést, és ezzel a rendes tagokat olyan állapotba hozzák, hogy a véleményük, a döntésük nem jelent semmit.
– Egy évtized után hogyan látja az erdők visszaszolgáltatásáért folytatott harcot?
– Tíz év távlatából borzasztó nehéz ezt a kérdést megközelíteni. Nem látom azt a pozitívumot, amit vártam volna a közbirtokosságoktól, hogy ez a megtartó erőt jelentse. Sok helyen egy nagyon szűk réteg kezében összpontosul. De nem szeretnék általánosítani, mert azért van arra is példa, hogy nagyon becsületesen vezetik a közbirtokosságokat. Elterjedt gondolkodás viszont, hogy saját meggazdagodást szolgál, nem pedig a közösség fennmaradását. Vannak vidékek, ahol a helyi polgármesteri hivatalok igyekeznek mindenre felhasználni a közbirtokosságokat, például önrészek kifizetésére, ami szintén nem törvényes. Bizonyos mértékben kell igényelni a támogatásukat a közösség ügyeinek megoldásában, de nem kellene mindent a közbirtokosságoknak megoldaniuk.
A magánerdészettel kapcsolatos törvénykezések, az erdőgazdálkodási törvény kapcsán szakemberekkel konzultáltam, közösen mentünk fel Bukarestbe, közösen egyeztettünk a szociáldemokratákkal, hogy sikeresen létre tudjuk hozni.
Ha elfogadták volna, ha becsületesen betartották volna az általunk megfogalmazott törvényeket – arra gondolok, hogy az erdészet feleljen azért, ami a területén történik –, akkor biztos, hogy nem volna ennyi gazemberség és ennyi törvénytelenség, ami most napjainkban létezik.
A magánerdészetek megalakulása abban az időszakban óriási változást jelentett, hisz az állami monopóliumot sikerült szétzúzni a nép javára. Az országban szinte hetven százaléka magánerdészet lett. Nekünk nem hagyták jóvá az elsőt, a második, harmadik, negyedik erdészetet sem. Hargita megyében, azt hiszem, hogy öt-hat magánerdészet van.
Engem mindig azzal vádoltak, hogy magányos farkas vagyok, mert nem szerettem úgy közös munkát végezni, hogy közben egyedül elvégzem teendőimet, és az majd két név alatt megjelenik. A kommunizmusban is kényszerítettek, de nem vállaltam, inkább lemondtam a megjelentetésről. Ennyiben voltam én egyénieskedő. A másik, hogy ezt a küzdelmet nem egyedül végeztem, azért egy nagyon jó csapat volt körülöttem. A történész szemszögéből közelítettem meg a közbirtokosságokat. Számomra a székely középréteg hosszú távú fennmaradását jelentik a közbirtokosságok.
Korábban a török hegyek között, sátorban élt a nő, de eldöntötte, hogy ez így nem mehet tovább. 
